Az ókori egyiptomiak úgy vélték, ők teremtették a világot, legalábbis saját, egyiptomi világukat, és előttük csak vad, primitív népek éltek országuk területén. Egyszerűbbre fordítva, saját történelmüket előzmény nélkülinek tartják, mintha az előttük ott élt népektől semmi sem maradt volna rájuk. Szerintük, az ő civilizációjuk előtt, tehát 3-4000 ével időszámításunk előtt, csupán „írástudatlan kultúrák” léteztek, mindaddig, míg az igazi egyiptomi domináns faj el nem hozta az építészet, szobrászat, festészet, és elsősorban az írás művészetét.

És ezt nagyon sok avatott és képzett történész is vallotta éveken keresztül.

Nem mentes ettől a szemlélettől a nyugati kultúra őseként aposztrofált görög kultúra sem, hiszen i.e. 400-ban Thuküdidész (nem mellesleg történetíró) is kijelentette: az ő kora előtt semmiféle említésre méltó esemény nem történt. Thuküdidész (460-395) határozottan állította: „Sem háborúban, sem egyebekben igazán nagyszabású dolgok nem történtek.” 

Valami hasonlóra akadtam Japán történelmében is. Még nem is olyan régen a japánok a saját kultúrájuk kezdetét – amelyet Jajoinak neveznek – időszámításunk előtt 400-ra tették, most már i.e. 1000-800 között időszakot jelölik meg.

Persze nem ez okoz gondot.

A gondot a Jajoi-korszak előtti, úgynevezett dzsómon-kultúra okozza. (Magyarul egyesek zsinegdíszes, mások zsinórmintás kultúrának nevezik, képviselőik az agyagedényeket a lágy agyagba nyomott zsinegek mintázatával ékesítették.) Ennek az Edward S. Morse által 1877-ben elnevezett kultúrának a tagjai egyszerre képviselték a mezolitikum és a neolitikum jegyeit. Mezolitikumi volt abban az értelemben, hogy halászó-vadászó-gyűjtögető életmódot folytattak, ám ugyanakkor fazekasságuk is jelentős eredményeket ért el, ez pedig már a neolitikum jellegzetessége. És itt lelhető fel az aggálynak, a kételkedésnek, az elgondolkodásnak a gyökere: a legújabb kutatások szerint Japán több területén (Jokoszuka melletti Nacusimában, az Okajama tartománybeli Minani–Mizoté mellett, vagy az Ómori tartománybeli Kazahariban, esetleg a Fukuoka tartománybeli Itazukénál végzett feltárások helyszínén) nagyon régi (a Jajoi-kort jóval megelőző) cserépedényeket fedeztek fel és azonosítottak be a tudományos elvárásoknak megfelelően. Az eredmény elképesztő: a Japánban fellelt cserépedények a jelenlegi legrégebbiek a világon: 12 700 évesek!

Tudósaink persze mérsékelten lelkesednek, nyilvánvalónak, sőt törvényszerűnek tartják, hogy a fazekasmesterség csak Kínából, esetleg Szibéria területéről terjedhetett át Japánba. Kelet-Szibériában egyébként valóban ráakadtak pár hasonló korú cserépedényre, ám régebbiekre nem. Persze elképzelhető, hogy ez csak idő kérdése.

És most halljunk végre pár szót az eleinte feloldhatatlannak látszó problémáról!

A Jajoi-kultúra – és most tekintsünk el attól, hogy pontosan akarjuk meghatározni kezdetét és végét – meghatározó vonásai közé tartozott a rizsorientált mezőgazdaság és a vas használata. A rizs az egyik alapvető szimbóluma és mozgatója a japán történelemnek, és ez érthetővé teszi, hogy a japánok miért is vállalták fel és tekintik magukat a jajoi nép leszármazottainak.

Nem meglepő ezek után, hogy a Dzsómon-kultúra népét alárendeltnek tekintették. (Japánban, az említett neolitikum után, a Kínából átvett eredményeknek köszönhetően, az európaitól eltérően nem bronzkor, hanem rögtön vaskorszak következett; érthető a lelkesedés és odaadás.)

A meglepetések azonban folyamatosan törnek elő: a Dzsómon-kultúra idejéből eleinte köles, később rizstermesztés kétségbevonhatatlan nyomait fedezték és fedezik fel a régészek.

Az antropológusok és genetikusok folyamatos munkái nyomán átfogóbb képet kapunk a japán őslakosokról. Az antropológiai kutatások szerint „a Dzsómon-korszak embere a mai japán nép közvetlen őse, aki földbe mélyített, fűvel-náddal fedett veremházban lakott, íjat, lándzsát, baltát, csonthorgot használt, gyűjtögető, halászó-vadászó életet élt, s gyönyörűen formált és díszített, embert és állatokat ábrázoló rituális agyagszobrocskák (dogú) ezreit hagyta hátra.”

A genetikai és nyelvészeti bizonyítékok tovább árnyalják a képet. Becslések szerint az ázsiai kontinensről évente átlagosan 350-3000 fő települt át a japán szigetekre, így az új Jajoi-kultúra fokozatosan kiszorította a Dzsómon-kultúrát; ez utóbbi Észak-Honsun egészen az i. sz. 8. századig fennmaradt A mai japánok tehát genetikailag inkább a jajoikhoz állnak közelebb, míg az északi ainuk inkább a dzsómonokkal mutatnak rokonságot.

Richard Rudgley, az egyik szakember így fogalmazott: „Úgy tűnik, a Dzsómon-kultúrával kapcsolatos új felfedezések fényében Japánnak újra kell értelmeznie múltját.”

Amikor idáig jutottam az olvasásban két kérdés is mocorogni kezdett bennem. Az egyik az őslakos népnek a természethez való viszonya, hiszen több mint tízezer évig éltek a civilizáció alapvető vívmányai nélkül. Nem volt tehát írásuk, nem használtak vasat, kérdéses, voltak-e szervezett városaik, és miféle hierarchia működtette a csoportok, települések életét. Viszont valami olyasmit építettek ki, amit mi „az élet működő rendszerének” nevezhetnénk; szimbiózisban éltek környezetükkel, megteremtették azt, amire mi már képtelenek vagyunk.

Nem valószínű, hogy mi tízezer évig fenn tudjuk tartani a civilizációnkat. Legkevésbé az élet működő rendszereként. Legalábbis nagyon óvatosan merném ennek ellenkezőjét állítani.

A másik kérdés pedig – minél tovább gondolkodom rajta, annál inkább – egyenesen öngyilkos helyzetet generál. A várható japán történelmi szemléletváltás kapcsán ugyancsak érdekes belegondolni, miféle „cserepek” (okok, érvek, bizonyítékok) vehetnék rá a magyar közvéleményt, hogy egységes történelemszemléletet fogadjon el? Izgatottan várom, azoknak a cserépdaraboknak a felbukkanását, amelyek a tudomány embereinek értelmezése alapján a japán minta/példa módjára egységesíthetnek/egységesítenek bennünket.