1656. július 27-én az amszterdami zsinagógában kérlelhetetlen szigorúsággal közösítettek ki egy fekete hajú, jámbor fiatalembert, akinek egyetlen bűne a gondolkodás, pontosabban a független, avagy „másként” gondolkodás volt. A kiközösítés rituáléjának része volt az átok felolvasása is, amelyből csak részleteket idézek: (az illető tehát) „…átok alá vetessék, Izrael népéből kiszakítassák…”„…utáljuk, elátkozzuk és kirekesztjük (őt)…” „Legyen átkozott nappal és legyen átkozott éjjel; legyen átkozott lefektében és legyen átkozott felkeltében; átkozott elmentében és átkozott megjöttében… Ezennel figyelmeztetünk mindenkit, hogy senki se élő szóval ne beszélgessen vele, se írásban ne érintkezzék; hogy senki ne tegyen neki semmi szolgálatot, ne lakozzék vele egy födél alatt, ne lépjen hozzá négy rőfnél közelebb, s ne olvasson el semmi írást, amelyet ő diktált avagy saját kezével írt.”

Az átok felolvasás közben időnként megszólalt egy nagy kürt, a gyertyákat, amelyek a szertartás elején még szépen csillogva égtek, egyenként elfújták, s így a szertartás végére az egész gyülekezet sötétségben maradt.

Számukra Spinoza Baruch meghalt.

Egyesek úgy vélik, hogy az amszterdami zsidó hitközösség akkori szellemi feje, Menassé Ben Izrael minden bizonnyal talált volna olyan megoldást, amelynek segítségével az említett fiatalember békésen élhetett volna tovább. De Menassé Ben Izraelnek komolyabb gondja volt ezekben az időkben; az angol-holland koalíció megteremtésére irányuló küldetése során Londonban Oliver St. Johnnal és küldötteivel egy olyan szerződés és egyezség megkötése ügyében tárgyalt, amely a holland állampolgároknak, így a zsidóknak is (!) kiváltságokat adott volna, hogy Angliában maradjanak és dolgozhassanak.

Így aztán Spinoza esély nélkül szállt szembe bíráival, és sem fenyegetés, sem pénzjutalom nem tudta rávenni álláspontja megváltoztatására. 1656-tól tehát számkivetetten és magányosan élt, sőt 1660-ban keresztnevét Benedictusra változtatta, mintha ezzel is kifejezte volna a döntésbe való belenyugvását, beleegyezését. Mindezek ellenére egész élete és gondolkodása arról tanúskodik, hogy megpróbálta elfogadni és szeretni azt a világot, amelyben élni kényszerült. Magában nyilván csak mosolygott azokon a kísérleteken, amelyek hol kiközösítéssel, hol pénzígéretekkel próbálták útjáról eltéríteni. Tántoríthatatlansága és megvesztegethetetlensége kikezdhetetlennek tűnt.

Kora egyházfői és átlagemberei éppoly értetlenül álltak gondolataival szemben, mint a ma emberei. Ám itt nem a filozófiájáról kívánok beszélni. (Akit érdekel Spinoza panenteizmusa*, kellő mennyiségű adatot talál könyvekben, interneten.

*Panenteizmus = annak a tana, hogy minden az Istenben van, azaz nincsen az Isten akaratától független létező. A panteizmus és a panenteizmus között számos igen jelentős különbség van, ám míg az előbbi a judaizmus szerint kétségkívül hamis tan, az utóbbit – a ljádi Snéur Zálmán rabbinak és az egész hászid mozgalomnak köszönhetően, ha nem is vallja magáénak, de elfogadja.)

Szóval, itt nem a filozófiai nézeteiről beszélek, hanem egy magatartásformáról, amely így utólag is imponálóan hat mindazokra, akikben még van tartás, erkölcsi elvárás, és a „nagyok” iránti tisztelet.

Valójában azt is mondhatnám, hogy kortársaim elé példaképként kívánom állítani Spinozát, ha az a bizonyos kis ördög nem súgná rögtön a fülembe azonnal: „Ugyan kit érdekel ma Spinoza? Mi köze van Spinozának a ma emberéhez?”

Mire én keserűen válaszolom neki: – Igen, igazad van, ha Spinozát a gondolat emberének tekintem, akkor valóban nem sok köze lehet a ma emberéhez.

Nyilván a kérdésben és a válaszban is van túlzás, ám a kérdésfelvetés jogos. Példakép? Manapság? És épp Spinoza? Nehéz ügy.

Hiszen a fiatalok – akár érvényesülnek a későbbiekben, akár nem, tehát egyetemi végzettségűek, vagy elemi iskolával a hátuk mögött – jórészt korrupciót, törtetést és igazságtalanságot tapasztalnak, és egész későbbi, megalkuvó életük ezekre a kényszerítő hatásokra épül. Az iskolarendszer egyébként sem arról szól, hogy képességeiket fejlessze, inkább az említett képességeket visszafojtva, azokat uniformizálja.

Ezen feltételek vagy inkább korlátok között, nehéz is lenne példaképekkel előhozakodni, különösképp, ha azok háromszáz évesek, vagy akár ettől is idősebbek. Ez a feladat még kilátástalanabbnak tűnik, mint Siegfried Lenz példakép-keresési kísérlete! (A Példakép című regényében három tanár kísérletet tesz arra, hogy egy újonnan készülő olvasókönyv számára a kor bonyolult követelményeinek is megfelelő eszményi magatartásformát megtalálják.)

Korunk továbbra is bonyolult, sőt egyre bonyolultabb, és az eszményi magatartásforma – különösen, ha bizonyos gondolkodással (és itt autonóm gondolkodásról lenne szó), kapcsolatos elvárásokat fogalmaz meg – továbbra is elérhetetlennek és megvalósíthatatlannak tűnik.

Ha ebben az írásban Spinoza filozófiai érdemeitől el is tekintünk, kalapot kell emelnünk az előtt az emberi magatartásforma előtt, amellyel életét vezette.

Még fiatalon elsajátította az optikus szakmát, egyrészt azért, mert a héber törvény megkívánta, hogy minden tanuló sajátítson el valami kézművességet, és nemcsak azért, mert tanulásból és tisztes tanításból ritkán lehet megélni, hanem azért is mert (mint Gamaliel mondta) „a munka erényessé tesz, ellenben minden tanult ember, aki mesterséget nem tanul, végül is gazfickóvá lesz.” Politikusaink minden bizonnyal nem szívesen olvasnak ilyesmiről, ám Spinoza olyannyira magáévá tette ezt a gondolatot, hogy egész életében lencsék köszörülésével, csiszolásával kereste meg a napi betevőre valót.

Manapság is sokan vannak/vagyunk, akik fizetéstől fizetésig keresik/keressük meg a napi falatra valót, és titkolt vagy kevésbé titkolt irigységgel vegyes csodálkozással nézzük a gazdag emberek házait, autóit. Ám Spinozát mindezek a jóléti csodák hidegen hagyták. Őt három dolog foglalkoztatta: elsősorban a gondolkodás, másodsorban, hogy munkájával annyit keressen, amennyiből meg tud élni, és a tanítás, merthogy gyermekek tanításával is foglalkozott.

A gondolkodás, számára jövedelmezőbbnek tűnt, mint a lencsecsiszolás, hiszen épp a gondolkodás, amely egyházának kitaszítottjává tette, teremtette meg számára a lehetőséget, hogy jelentős vagyonhoz, és ezáltal valódi függetlenséghez jusson. Ám, mint tudjuk, ez őt nem érdekelte.

Így történhetett meg, hogy elutasította mindazok felajánlását, akik csodálattal és elismeréssel adóztak azon szellemi teljesítménye előtt, amelyet felmutatott. Csak pár esetet említünk: nem fogadta el Simon de Vries felajánlott pénzét, sőt amikor az a végrendeletében rá akarta hagyni a vagyonát, azt is elutasította; nem fogadta el Jan de Witt (a hollandi köztársaság főbírája!) felkínált járadékát; sőt mi több, volt bátorsága finoman ugyan, de visszautasítani XIV. Lajos támogatását is! Ezeket olvasva, arra gondoltam, mennyivel könnyebb hasonló, az önzetlenségről szóló példákat keresni a múltban, mint jelen korunkban!

Ott volt például, Phókión, a hadvezér. Éppoly megvesztegethetetlen volt, mint írásunk hőse. Nem fogadott el semmit Philipposztól (Nagy Sándor apjától, aki alaposan „megkente” az athéni hangadókat, mit Aiszkhinész vagy Démadész). A későbbiekben pedig kétszer is visszautasította Nagy Sándor iránta való tiszteletének jeleként felkínált „ajándékait” (Alexandrosz először száz talantumot küldött neki, később az egyik ázsiai város jövedelmét ajánlotta fel, ám Phókión azt is elutasította), és Sándor halála után az egyik diadokhosz, Antipatrosz „figyelmességei elől is kitért. (Feljegyezték Antipatrosz kijelentését, mely szerint neki – Antipatrosznak – két barátja volt Athénban, Phókión és Démadész; az egyiket soha nem tudta rávenni, hogy elfogadjon tőle valamit, a másiknak meg soha nem volt elég az, amit adni tudott neki). Nyilván hiányos műveltségem az oka, hogy korunk szellemóriásainak életéből nem tudok hasonló példákkal előállni.

Visszatérve tehát Spinozához, számára az igaz elismerést nem a pénzadományok, hanem az olyan emberek tisztelete és barátsága jelentette, mint Henry Oldenburg, a Royal Society titkára, von Tschirnhaus német feltaláló, Huygens holland tudós, Leibniz, a filozófus és a többiek.

Miként más dolgokban, Spinoza ezekben a kérdésekben is következetes és rendíthetetlen maradt.

Ám, ha netán valaki azt hinné, hogy könnyű volt neki így viselkedni, hiszen mindezt megtehette, semmi sem fenyegette, akkor nagyot téved! Mellesleg, nagyon nehéz olyan korszakot találni, amelyben a „szabad” gondolkodókat ne fenyegette volna valamilyen veszély…

Spinoza tisztán látta ezeket a veszélyeket.

Nem felejtette el Uriel Acosta esetét, akit szintén veszélybe sodortak saját nézetei, olyannyira, hogy az egyházi vezetők rábírták nézetei visszavonására – ennek következtében a zsinagóga küszöbére feküdve kellett elszenvednie, hogy minden hittársa végigtapodjon rajta. Ám mintha ez nem lett volna elég, saját unokatestvére is rálőtt a zsinagóga előtt. Nem csoda, ha Uriel Acosta ezek után megölte magát.

Spinoza ekkor tizennégy éves volt.

Spinoza tudott Adrian Koerbagh sorsáról is, aki – szintén nézetei miatt – másfél év fogság után börtönben halt meg. Ez utóbbi miatt Spinoza tíz évig semmit sem tett könyve megjelentetése érdekében. Mert, ugye, nincs nagyobb kellemetlenség, mint amikor tőlünk ostobább emberek döntenek könyvünk sorsáról… és az életünkről.

Spinozát nemcsak az általa olvasott művek, hanem az élet is okossá tette. Olvasta Szókratész, Platón, Arisztotelész, Bruno, és Descartes gondolatait, és ismerte azokat, akiket tetteik, nézeteik, gondolataik miatt halálra ítéltek: Szókratész, Phókion, Anaxarkhosz, Pheidiasz. A lista túlságosan is hosszú lenne…

Hogy miként lehetne Spinoza és a hozzá hasonló gondolkodók életét, gondolatait népszerűsíteni, nem tudom. Nem is feladatom megtudni. Korunk embere még nem fedezte fel a történelemben rejlő értékeket, és ez sajnos, meg is látszik.

Talán, ha Einsteint olvasnánk, akkor közelebb kerülnék a kérdés lényegéhez, hiszen Spinozával kapcsolatban ilyeneket írt: „Én Spinoza Istenében hiszek, aki minden létező harmóniában megnyilvánul, és nem abban az Istenben, aki az emberek

cselekedeteivel és végzetével törődik.”

Abszurd elvárás: ehhez még Einsteint is olvasnunk kellene…