Meglehetősen sok utánajárásomba került, míg Arisztoklész, ismertebb nevén Platón, egy régóta keresett levelére ráakadtam s azt megszereztem. No persze, nem eredeti példányról van szó, hanem többszörösen átírt és fénymásolt változatról, amely siralmas állapotban került a kezembe. Szakmai körökben (filozófia értelemben) ennek a levélnek nem tulajdonítanak nagy jelentőséget, bár ez semmivel sem csökkenti történelmi értékét. E pár oldalon nincs szó sem a filozófia, sem a lét „nagy” kérdéseiről, inkább a kor, pontosabban az ókor elmélkedőire nem igazán jellemző módon saját belső életének kérdéseit rögzíti. Ettől függetlenül a levél komoly értéket képvisel.

Számomra ez a pár oldalas személyes vallomás két szempontból jelentett kihívást. Egyrészt fordítói készségemet akartam próbára tenni, másrészt, személyes indíttatásból, ugyancsak érdekesnek találtam Arisztoklész a levélben említett szürakuszai útjaival és az írással kapcsolatos utólagos fejtegetéseit. Tudvalévő, hogy Arisztoklész elítélte az írást, bár ezt az állítását sokan tévesen ítélték meg. „Minden komoly ember a végsőkig irtózik attól, hogy a komoly dolgokról valaha is írásban nyilatkozzék, és azokat az emberi rosszindulatnak és megnemértésnek tegye ki.”

Ez talán segít Arisztoklész érveinek megértésében.

Mint említettem, a levél az utóbbi évtizedekben rémes állapotban lapult a …. –i országos könyvtárban. A foltos oldalakon egyes kifejezések olvashatatlannak tűntek, és ez még inkább nehezíteni látszott fordítói munkámat. Mint a fordítók többsége, én is tisztában vagyok azzal, hogy egyes kifejezések jelentése koronként módosul, így a mondat értelme is nehezebben következtethető. Nem mindegy például, hogy a doxa szót hírnévként, véleményként, vagy megalapozatlan felfogásként fordítom, vagy a pathosz kifejezést szenvedésként, élményként, esetleg sajátosságként értelmezem.

Hosszadalmas erőlködésemnek meglett az eredménye, a szöveg kisebb-nagyobb hiányosságai ellenére is értelmezhető, összefüggő vallomásként hozta közelebb a nagy gondolkodót.

Még az eredeti írás keletkezésének időpontját is meg lehetett határozni: mindenképpen Arisztoklész harmadik, utolsó szürakuszai útja után keletkezhetett, és valószínű, hogy nem sokkal halála előtt írta.

Köztudott, hogy idős korára már különböző bajok gyötörték. Vélhetően halálát is gyomorbaja okozta, így nem csoda, ha az írás elejét, akár panaszkodásnak is beillő, önmagával, pontosabban testi gondjaival kapcsolatos megjegyzései töltik ki. Várakozásomnak megfelelően ebben az említett levélben nem filozófiai munkáinak értékelésével, pontosításával foglalkozik, hanem életének meglehetősen fontos, sorsdöntő eseményeiről, a szürakuszai útjain szerzett keserves élményeiről ír.

Kíváncsian vártam, hogy élete alkonyán, az i.e. 350-es években miként vélekedett mindarról, ami vele történt, és az eltelt idő változtatott-e, és ha igen, mennyit, régi nézetein. Az Állam című művében ugyanis vitatható, kétes értékeket, nézeteket határozott meg, amelyeket egyes méltatói kimondottan „rémesnek” minősítettek. A maga korában már Marcus Aurelius is éretlen gyerekségnek, silányságnak nevezte a bölcselet megállapításait. „Ne reméld e földön Platón államát!” – emelte fel ujját figyelmeztetően Marcus Aurelius.

Még egy megjegyzés kívánkozik ide, éspedig a megszólítással kapcsolatosan: a címzett kérdése. Kézenfekvőnek látszott, hogy valamelyik kedves tanítványának szánta gondolatait, így akár unokaöcsére, Szpeuszipposzra (Arisztoklész halála után ő vette át az Akadémia vezetését) esetleg Hérakleidész Pontikoszra is gondolhatunk – aki mesterét helyettesítette annak harmadik szürakuszai útja alatt –, és szóba jöhet akár Arisztotelész is.

A Kedves Barátomból bármelyikükre gondolhatunk.

Valójában nem is a levél tartalma a legizgalmasabb, hanem az, amit olvasata bennem kiváltott. Hiszen könnyű most megítélni Arisztoklész korát, és ítéletet mondani hibái felett. Sokkal inkább azt kellene megmutatnunk, hogy a múlt hibáiból mennyire tudunk okulni, ha egyáltalán képesek vagyunk az ilyesfajta okulásra. Mindehhez azonban a múlt és bizonyos alapfogalmak ismerete elengedhetetlenül szükséges. Itt van például a nomosz. A törvény, amely inkább meghalni kényszerít, semmint, hogy elveidet feladd. Az erő, amely rávette Arisztoklészt az első, a második és harmadik szürakuszai útjára.

Kezdem tehát ezekkel a bizonyos szürakuszai utakkal, hiszen nem egyszer hajózott Arisztoklész Dionüszioszékhoz.

A fogalom, „szürakuszai út”, egyébként kedvelt analógiaként szolgál nem egy filozofálgató, esszéíró szakmabelinek. Az ő beállításuk/felfogásuk/értelmezésük szerint a nagy filozófus azért érkezett Szürakuszaiba, hogy „szellemi képzésben részesítse a helyi zsarnokot, ám a filozófus kudarcot vallott, nem tudott hatni az uralkodóra.” Meglett tehát a nagyszerű tanmese, amelynek lényege, az értelmiség hatalommal szembeni tehetetlenség. Platón, a nagy filozófus nem tudta rábírni a szürakuszai zsarnokot, I. Dionüszioszt, hogy emberibb törvényeket alkalmazzon, és így tovább.

Mielőtt megmosolyognánk Arisztoklész (és a fenti nézet híveinek) naivitását, ne feledjük, hogy hasonló gondolat foglalkoztatta Spenglert is, aki 1933 júliusában, Bayreuthban személyes kihallgatást kért Hitlertől. A naiv Spengler szintén úgy érezte, hogy befolyásolhatja a zsarnokot. A másfél órás meghallgatás alatt alig jutott szóhoz.

Szegény.

Állítólag ezt a viselkedésmodellt húzták rá Martin Heidegger néhány hónapos náci karrierjére is. Ő egyike volt azoknak a tanároknak, akik az egyetemen bevezették a Hitler-féle karlendítést.

Mikor visszatért egyetemi kollégái közé, egyikük így üdvözölte: „Visszajöttél Szürakuszaiból?” 

A pontosság kedvéért – már amennyi pontosság huszonhárom évszázad távlatából elvárható – el kell tehát mondani, hogy Arisztoklész, az írások alapján i.e. 390 és i.e. 387. között nagy körutazást tett, melynek során meglátogatta Krétát, Egyiptomot, Kürénét (más források szerint az egyiptomi és kürénéi útjáról szóló hírek nem érdemelnek hitelt, ezt az adatot tehát fogadjuk fenntartással), Dél-Itáliát és Szicíliát. Dél-Itáliába feltehetőleg turisztikai céllal ment, hogy megnézze az ott található nevezetességeket, a Vezúvot, az Etnát, Szkülla és Charübdisz meg Aiolosz szigetét, továbbá azt a helyet, ahol Empedoklész öngyilkos lett. Ezen utazásai során ismerkedett meg Diónnal, I.Dionüsziosz sógorával, akinek az az ötlete született, hogy Platónt a sógorával összehozza. Ő az a Dión, aki aztán Arisztoklész élete második szakaszának meghatározó személyisége lett.

Eredeti célja tehát egy ismeretszerző körutazás volt, s csak eközben, Dión hatására,

 született/születhetett meg a Dionüsziosszal való beszélgetés/ráhatás elképzelése, szándéka.

Namármost, mind Dión, mind Arisztoklész, az uralkodásban járatlanként idealisták, sőt naivak lévén, valóban hihettek abban, hogy Arisztoklész – egyébként, mint említettem, szörnyű – elméleteit Dionüsziosz tárt karokkal fogadja. Ezen előzmények után, az említett elvárásokkal találkozott Arisztoklész Szürakuszai zsarnokával, ám hamar tapasztalniuk kellett, hogy a dolgok nemcsak, hogy nem az elképzeléseik szerint alakulnak, hanem még önmagukat is veszélynek tették ki.

Ha belegondolunk, hogy akkoriban Arisztoklész milyen elveket vallott („Legyünk

tudatában annak, hogy a törvényeket művelt államokban úgy kell megírni, hogy apa és anya módjára szeretettel és belátásra hivatkozva szóljanak az emberekhez, nem pedig holmi zsarnok módjára, aki csak parancsol és fenyeget”) –, nem csodálkozunk a zsarnok reakcióján. Egy uralkodóra, aki több várost is meghódított Szicíliában, modernizálta, megerősítette és a saját maga iránt elkötelezetté tette a hadsereget, valamint megállította Karthágó előretörését a szigeten, nem hathattak efféle elméleti tanácsadók.

Öntörvényű volt.

És kegyetlen és bosszúálló.

Arisztoklész szándékával még ma is úgy vagyunk, mint Démaratosz táblájával. Nem áll mindannyiunk mellett egy Gorgó, hogy rávezessen a megfejtésre, a helyes értelmezésre. Mert Démaratosz táblájának, miként hősünk, Arisztoklész szándékának többféle vonzata, többféle mondanivalója hámozható ki.

Mint tudjuk, Démaratosz volt az, aki elsőként figyelmeztette a spártaiakat Xerxész tervére, mégpedig olyformán, hogy egy viasztábláról letöröltette a viaszt, a fába belevésette a figyelmeztető szöveget, majd visszakente a viaszt, és egy jelentéktelen szöveget vésetett bele. A perzsák természetesen nem figyeltek fel az üzenetre, de a spártaiak elgondolkodtak rajta, vajon miféle célja lehet?

Leónidasz felesége, Gorgó jött rá a megfejtésre. Visszatérve Arisztoklészhez, pontosabban a személyéhez kapcsolt gondolattársításhoz, vajon az értelmiség által befolyásolható-e, és miképpen befolyásolható a hatalmon lévő „zsarnok”? Vajon miféle feltételeknek/elvárásnak kell eleget tenni ahhoz, hogy a viaszba írt szöveg alatt rejtőző mélyebb, fontosabb üzenetet megértsük? Meg kell állapítani, hogy korunk értelmisége éppoly felkészületlenül áll a „mélyebb” üzenetek értelmezésével szemben, mint a perzsák és a spártaiak álltak Démaratosz táblájával szemben.

Újkori történelmünk ugyancsak ismételte önmagát, és hol fasiszta diktatúrával, hol pedig kommunista diktatúrával tette próbára arisztoklészi értelmiségeinket. És természetesen társadalmunkat is. Szürakuszai szellemisége időközben túllépte eredeti határait, körülvette Európát és a világ nagy részét, ám lehet, hogy a mi démaratoszi táblánkat még senki sem írta meg?

Ha megmosolyogjuk Arisztoklész igyekezetét, amellyel az akkori uralkodót kívánta jobb irányba befolyásolni, akkor most hangosan kell nevetnünk, ha arra gondolunk, meg tudjuk-e az országunkban, a földrészünkön egyáltalán határozni, ki is az „igazi” uralkodó, és miféle módon lehetne őt befolyásolni?

Arisztoklész még értelmiségihez és a nomoszához méltóan viselkedett, ám zavarban vagyok, ha jelenkori értelmiségünk létét és cselekvési területét, ne adj isten, nomoszát kellene meghatározom.

Több analógia is felhozható kultúránk szürakuszai kalandjaival kapcsolatba, s bizony nem találok megfelelő példát, amely Arisztoklész bátorságával és következetességével párhuzamba állítható lenne.

Mert sok bátor ember akadt, az igaz, de aki ilyen módon kívánt volna társadalmi változást elérni, az bizony vajmi kevés. Mindenesetre egyike volt azoknak, akik elsőkként mutattak rá, hogy a politikai tevekénység nem szakadhat el az erkölcsi normáktól, és ő is következetesen követelte, hogy a politikai gondolkodás épüljön a valóság tanulmányozására.

De hát mit is tehetett az értelmiség a nácizmus idején, és mit tett, tehetett volna az értelmiség a kommunizmus idején?

A koncentrációs táborok és a Gulág börtönei olyannyira „megszelídítették” a „hátországban” élő értelmes emberek igazságérzetét és tenni akarását is, hogy nem csodálkozunk a tömeg és az értelmiség tehetetlenségén. Két-három generációval előttünk élt elődeink – az említett agresszív ideológiák hatására – teljesen irányt vesztettek, és nem is várhatjuk el, hogy megtalálhatták volna a megfelelő csillagzatot. Még aki nem olvasott Goethét, az is beletörődve fogadta el a filozófus megállapítását, miszerint az élet egyszerűen azért van, hogy éljük. Így megpróbáltak élni. Illetve túlélni.

Nietzschének az elfecsérelt és az eredményes élet különbségére tett megjegyzésével nem sokan törődtek…

Az eredményes élet lehetőségére már Arisztoklész is ráérzett, s többször is hangoztatta, hogy: „Fiatalkoromban, sok más korombéli fiúhoz hasonlóan én is úgy gondoltam, hogy mihelyt el tudom tartani magam, politikus leszek…, azt vártam ugyanis, hogy céljuk az államot a törvénytelenség állapotából az igazságosságon alapuló élet felé vezetni.”

Jókora pofont kaphatott első szürakuszai kísérlete alkalmával. Útja tökéletes fiaskóval végződött, és bizony könnyen csúnya véget ért volna, hiszen összekülönbözésük után a zsarnok Pollidészt, a rabszolgakereskedőt bízta meg a feladattal, hogy a filozófust adja el az aiginiai rabszolgapiacon – mi másnak, rabszolgának. Ám a sors nem támogatta ezt a csúfos megoldást, és a kürénébeli Annikeriszt küldte hősünk útjába, aki nemcsak hogy felismerte kedves filozófusát, de húsz mináért ki is váltotta. Sőt mi több, pénzt és egy kisebb ligetet adományozott neki, amelyben megnyithatta nevezetes Akadémiáját.

A levélnek ez a része Arisztoklész Annikerisz iránti hálájáról és az Akadémia fontosságáról szól. Ezekben a sorokban annak a reményének ad hangot, hogy az Akadémia a későbbiekben teljesíti ezt az elgondolást, és idővel egyre erősebb ráhatással bír majd a következő zsarnokok nézeteire. (Az Akadémia kb. i. e. 385-i alapításától számítva közel ezer évig állt fenn. 529-ben Justinianus császár bezáratta az athéni filozófiai iskolákat.)

És itt lettem figyelmes egy kifejezésre, amely ugyan a levélben egyetlenegyszer sem szerepelt, ám végig mintegy magányos szólamként kísérte a filozófus gondolatait: a nomoszra. A nomosz alatt itt ne a zenekarral előadott kultikus tartalmú dalra gondoljunk, és ne is Egyiptom vagy Görögország régi közigazgatási területeire. Ha nomoszról beszélünk, akkor az ősi törvényre gondoljunk, amely tökéletesen átjárta minden egyes értelmes, tisztességes görög lelkét!

Ennek az első szürakuszai útnak a sikertelensége minden bizonnyal sok emberben megingatta volna a bölcseletbe vettet hitet, ám Arisztoklészt nem ilyen fából faragták. Őt is a nomosz vezérelte, s hogy a nomoszt megértsük, talán Démaratosz Xerxésznek adott magyarázatát kell elolvasnunk. Mikor ugyanis Xerxész, még a hadjárat előtt megkérdezte Arisztón fiát, Démaratoszt, hogy miben is rejlik a spártaiak ereje, ő így felelt: „Uruk és parancsolójuk a törvény, a nomosz, s ettől a nomosztól ők még jobban félnek, mint tőled a te alattvalóid. Azt teszik, amit a törvény parancsol nekik; a nomosz pedig azt parancsolja, hogy sohasem szabad a csatából elfutni, akármilyen nagy is az ellenség tömege, a csatasorban maradva kell győzni vagy halni.”

A párbeszédet Hérodotosz írta le a marathóni csata kapcsán.

Ez hát az, ami engem is hajtott, mikor Arisztoklész levelét és titkos üzenetét kerestem, ez az az erő, amely nélkül sajnálatosan silánnyá válik értelmiségünk. A nomosz fogalmával való újabb szembesülés mintha energiával töltött volna fel, s még lelkesebben olvastam Arisztoklész sorait.

Igen, csak ha megértjük a nomosz üzenetét, csak akkor érthetjük meg Arisztoklész döntését, amikor is kellemetlen tapasztalata ellenére is újfent Szürakuszaiba indul!

I.Dionüsziosz után fia, II. Dionüsziosz kerül a trónra, s az ő kérésére indul másodszor a rossz emlékű városba. Persze, Diónnak is szerepe lehetett az ügyben, sőt talán több mint gondolnánk. A mi mai gondolkodásunkkal nehezen érthető meg a filozófus döntése, hiszen egyértelműen arra gondolunk – s meggyőződésünk, hogy ezt felismerni Arisztoklésznek sem került volna különösebb nehézségébe –, hogy I. Dionüsziosz és II. Dionüsziosz között, pontosabban az uralkodásuk módszerei között nem lehet nagy különbség. De hát úgy véljük – anélkül, hogy a nomoszról és annak jelentőségéről fogalmunk lenne –, hogy ismerjük az öreget: nem szeretett volna még véletlenül sem olyannak látszani, mint aki csak beszél, ám amikor cselekedni nyílik lehetősége, nem tesz semmit. Főleg, hogy Dionüsziosz ismert volt arról, hogy pártfogolta a művészeteket. Így hát utazott.

Kezdetben valóban nagy tisztességgel fogadták, és ezen nem is lepődött meg, csak később vált „sűrűbbé” a helyzet, mikor ismét elővette „saját nézeteit”.

Arisztoklész csalódása mérhetetlen lett. Levelének ebben a részében saját magát okolja, mint aki képtelen volt megfelelő érveket találni gondolatai érvényesítéséhez. A kísérlet csődjét egyértelműen saját csődjeként értékelte, és elkeseredésében megszökött II. Dionüsziosz udvarából.

Hát hogyisne! II. Dionüsziosz tele volt ígéretekkel, reformelképzelésekkel, és ott állt mellette Dión is, aki ugyancsak erős ráhatással bírt az udvarban. S lám, mindez kevésnek bizonyult! Arisztoklész, Dión és II. Dionüsziosz a hatalmával sem volt elég a reformok, a változás megvalósításához. Nem volt elég támogatottsága az értelmes emberek körében sem. Olyasvalakik nyertek Arisztoklész ellen, akik több, életerősebb tapasztalattal mentették át a múlt bizonyosságát. Egzisztenciális biztonságról beszélek.

Mert Arisztoklész továbbra is csak ugyanazt tapasztalta, amit I. Dionüsziosz udvarában. Kilencvennapos ünnepségeket, dorbézolást és felelőtlenséget. Szóvá is tette mindezt: „Nincs az a városállam, amely bármilyen törvény alatt megőrizhetné nyugalmát, ha az emberek rendjén valónak találják, hogy minden tulajdonukat különcködő kicsapongásokra tékozolják, és kötelességüknek tekintik, hogy mindenben lusták legyenek, kivéve az evést, az ivást és a kicsapongások fáradságos gyakorlását.”

Figyeljünk csak! Ez nemcsak a zsarnok és nemcsak az udvaroncok kritikája, ez a társadalom bírálata is! A korabeli vállalkozók, orvosok, tudósok, matematikusok és filozófusok bírálata, már amennyiben az udvarhoz tartoztak. Az értelmiségé.

Úgy gondolhatnánk, hogy ezek után Arisztoklész feladta a zsarnokok és az értelmiség megnevelésének szándékát, és az Akadémia hűs fái alatt szép csendben sétálgatva elméleti kérdésekkel töltötte idejét.

Arisztoklész harmadszor is útnak indult Szürakuszaiba, igaz, nem egészen önszántából. A zsarnok megzsarolta őt, hogy elkobozza Dión vagyonát, ha a nagy filozófus nem látogatja meg őt. Dión ugyanis időközben Athénba utazott és az Akadémia buzgó látogatója lett. Arisztoklész tehát, öregen, harmadszor is útnak indult Szürakuszaiba. Engedett a zsarnok zsarolásának, és harmadszor is elindult, hogy értelmesen elbeszélgessen. 

Arisztoklész levelében sok mindenre fény derül. Élete legnagyobb kihívásának tartotta ezt a feladatot, és minden tévedése ellenére is kitartott erkölcsi feltételrendszere mellett, akár azon az áron, hogy a halált választja. „Az igazi bölcsek valósággal készülnek a halálra, s a halál minden ember közt rájuk nézve a legkevésbé félelmetes.”

Nem, nem hihető, hogy azúttal Arisztoklész meglepődött volna II. Dionüsziosz viselkedésén. Egy harcos bátorságával, sőt inkább egy vérbeli filozófus elszántságával menetelt Szürakuszaiba, nem hátrált az utolsó percig sem. A zsarnok ismét elveszítette önuralmát, s már csak attól való félelmében tartotta továbbra is magánál a filozófust, nehogy az elmesélje Athénban, mi is történt vele, nehogy rossz véleménnyel legyenek róla a többiek. Ám ígéreteit nem tartotta be. Dión vagyonát nem szolgáltatta vissza, sőt olyannyira tanácsadói hatása alá került, hogy nyíltan és fenyegetően lépett fel Arisztoklésszel szemben.

Ismét szökés lett a vége.

Szerencsére Arkhütasz (matematikus, filozófus, politikus, hadvezér, csillagász) megmentette hősünket Dionüsziosztól és a haláltól. Ez az ember az éj leple alatt fölvette Arisztoklészt a hajójára, és épségben hazaszállította.

Ez utóbbit – mármint Arkhütasz tettét – inkább neveznénk értelmes cselekedetnek, értelmiségi hozzáállásnak, mint Arisztoklész eredeti első, „megváltó” szándékát.

Nyilván úgy gondolod, kedves olvasóm, hogy ugyancsak eltértem Arisztoklész levelének tartalmától, de ismétlem, nem is a levél tartalma az izgalmas, hanem azok a gondolatok, amelyeket a levél kiváltott! A levél, bármennyire is igyekezett az írója, nem mentes a további tévedésektől (mintegy igazolva azokat a vádakat, melyek szerint tanítása nem ment keresztül komolyabb fejlődésen). Engem leginkább abban a meggyőződésemben erősített meg, amely szerint csak olyan gondolatokkal kell a filozófiába lépni, amelyeket súlyos élethelyzetben is „hasznosíthat” az ember,

s amelyekkel akár élete végéig kibírja. Igen, a nomoszt ide sorolom. Arisztoklész filozófiája, hitvallása, életvitele kiállta a gyakorlat próbáját, s élete legnehezebb pillanataiban sem adta fel véleményét, nem alkudott meg, s nem lépett vissza egy tapodtat sem.

Sajnálatos, hogy azóta sem akadt olyan nomosz, amely a társadalmunkat maga alá gyűrte volna! Még a kereszténységet sem nevezném elég erős erőnek ahhoz, hogy társadalmilag elfogadott, egységes ideológia lenne! A szeretet túlzott hangoztatásának zaját túlharsogta a keresztes hadjáratok pénzsóvársága.

Arisztoklész, a kor értelmiségije rendelkezett ilyen gondolatrendszerrel, elvekkel, elszántsággal és kitartással. Sokan – többek között Spengler – kifogásolták, hogy Arisztoklész írásai csupán különböző állásfoglalásokat összegeznek, ám fejlődési összefüggésük nem képezik elmélkedéseinek tárgyát. Ez igaz lehet. De a „nagy görög gondolkodás” korlátok között működött – például néphatározat tiltotta az asztronómia vizsgálatát, és a régi káldeusokkal és egyiptomiakkal összehasonlítva a görög asztronómia teljesen jellegtelenné vált, sőt, és többek között ezért is érdekes számomra Arisztoklész levele, a filozófusok teljesen mellőzték a saját bensőjükkel, lelkiéletükkel való foglalkozást – így beláthatjuk, hogy korunk értelmisége, értelmes embere, jóval nagyobb lehetőségekkel a háta mögött állhatna neki saját világnézete megfogalmazásának. Nemcsak az asztronómia, hanem a tudomány eredményei is elérhetőbbek, érthetőbbek. S lám, mire megyünk a nagy tudásunkkal, ha nomoszunkat elfeledtük?

Az elmúlt évszázadok eredményei alapján joggal lenne elvárható, hogy a ma emberének, a gondolkodó embernek, legalább sejtelme legyen a világpolitika tényezőiről, a tudomány legújabb eredményeiről, civilizációnk fejlődésének esetleges trendjeiről.

Csak abban alakulhat ki emberhez méltó vélemény, aki tesz is valamit ezen tudás elérése érdekében. A többi csak hőzöngés és hebehurgya méltatlankodás.

Sajnos, a ma embere úgy szomjazza és kívánja a tudást (már, ha egyáltalán valóban kívánja), mint Hegel gyümölcsevő embere. Az említett illető nem evett körtét, sem almát, mert „gyümölcsöt” akart enni. A ma embere úgy akar hozzászólni mindenhez, hogy sem ehhez, sem ahhoz nem ért igazán, egyik tudományágat sem tanulmányozza alaposabban, ám mint Szókratész mesteremberei (akik azt hitték, ha jók a szakmájukban, akkor mindenhez ugyanúgy értenek, és joguk is van ezzel kapcsolatban véleményt nyilvánítani), a ma embere (aki dúskál az információk tömegében) szintén mindentudónak tartja magát, a mindenhez való hozzászólás jogával együtt…

Ó, jól tudom, ismerem, hiszen olvastam Zarathusztra intését: „Nem a te dolgod, hogy az emberek légycsapója légy!” S nem is áll szándékomban vádaskodni bárki ellen. Ó, nem. Én inkább Khairémón módjára rovom soraimat, abban a reményben, hogy vele ellentétben – neki csak a neve maradt fenn, művei nem – nemcsak a nevem, hanem a figyelmeztetésem is fennmarad.

Mindazonáltal tudatában vagyok annak, hogy ez a múlt, amelyről itt írok, nem egy lezárt fejezete történelmünknek, hanem olyan események végeláthatatlan sora, melyek bizonyos értelemben itt élnek a mi jelenünkben, s bizonyos emberek mindennapjaiban.

A célom, felmutatni Arisztoklész lelkiismeretes következetességét és az önmagával szemben megfogalmazott bírálatra való készséget.

Minden bizonnyal olvasóm is elismeri, hogy az a tudatlanság, amely felismeri önmaga elégtelenségét már nem igazi tudatlanság. Így vagyok ezzel én is.

Lassan úgy érzem, már nem is Arisztoklész leveléről van szó, hanem az én levelemről. Ebben az írásban ugyanis Arisztoklész üzenete él tovább, s ha valaki pár év múlva már idejétmúltnak tartva Platónt „valami mást”, keres, lehet, hogy felütve könyvem lapjait, elgondolkozik majd azon, miért is hiszek a történelem igazságosságában, s miért várom, hogy Mitüsz szobra végre rázuhan Mitüsz gyilkosára…