Arturo Antonioni kiáltványa

Antonin Artaud emlékére

Ismerősen hangzik-e bárki számára is Arturo Antonioni olasz festő neve? Csodálnám, ha igen.

Művészettörténész és kiállítás-szervező létemre eddig semmit sem hallottam róla, míg pár éve Velencében, a festői szépségű Canal Grande partján fekvő Palazzo Venier dei Leoniban nem akadt dolgom.

A Guggenheim-gyűjtemény jó pár kiállítási darabjának ügyében utaztam a városba, és az esti partin – különleges festményekkel kapcsolatban – említette valaki ezt a nevet. Azonnal felkaptam a fejem, és a „valakit” megszólítva, óvatosan érdeklődni kezdtem felőle. Az illető azonban, középkorú, elegánsan öltözött, választékos modorú és a művészekre jellemző vállig érő, enyhén őszülő hajjal rendelkező, középkorú úriember, visszafogottá vált és kelletlenül felelgetett kérdéseimre.

Miután járatos vagyok a világ legnagyobb múzeumaiban, kiállítótermeiben és aukcióin, érthető, hogy izgatni kezdett az ismeretlen festő személye, kiváltképp, ha „különleges festményekkel” kapcsolatban hangzott el a neve. 

Végül házigazdámhoz fordultam, kinek meghívására Velencébe érkeztem, ő árult el egy-két alapvető dolgot, amelyek megkönnyítették a helyzetemet.

Arturo Antonionit csak nagyon kevesen ismerik, és hosszabb ideje senki sem találkozhatott vele, mivel egy észak-olaszországi magán elmegyógyintézetben dolgozik a művein. Éppen azért alkotói korszakának csupán kezdeti képeit látták páran, ám ez is elég volt a körötte kialakult hírnév megteremtéséhez.

Főleg családjának köszönhető anyagi körülményei teszik lehetővé, hogy bizonyos

„kellemetlen jelenségek miatt” – házigazdám nem részletezte, mit ért ez alatt – orvosi felügyelet mellett hódoljon hivatásának. Nem, nem tud róla, hogy bárhol is kiállították volna a képeit.

Tudja, merre található az a bizonyos elmegyógyintézet, kérdeztem házigazdámtól, de erre megrázta fejét, és azt az urat ajánlotta figyelmembe, akitől Antonioni nevét hallottam, és aki oly kelletlenül felelgetett kérdéseimre. Nem maradt más hátra, elindultam, hogy az említett urat megkeressem, s a kert külön szárnyában, a Barchessában (ahol többek között Max Ernst, Salvador Dali, René Magritte, Giorgio De Chirico szürrealista művei találhatók), egy kisebb társaság tagjaként megpillantottam. Kezemben még mindig a fogadóitalos poharat szorongatva csatlakoztam a társasághoz. Pillantásában sajnos továbbra is idegenkedést véltem felfedezni.

Kitartásomnak köszönhetően – egyfajta szakmai kihívásként tekintettem a feladatra – később mégis szóba elegyedtünk, és a bemutatkozás után (Henri a neve) tisztázódtak a dolgok. Ő azt hitte, valami szenzációéhes firkász vagyok. Mikor rájött, kivel van dolga (ismert vagyok a szakmában évek óta), az italokkal megrakott asztalhoz hívott, és társalgásunk minőségi változáson ment keresztül.

Elsősorban az érdekelte, miért keresem Antonionit. Mondtam, hogy csupán szakmai érdeklődésről van szó. Éppen, mert jónak tartom magam a szakmámban, tartozom magamnak annyival, hogy tudjak róla és a képeiről, ennyi az egész. A harmadik pohár után engedékenyebb és megértőbb lett. Közölte ugyan, hogy a festő egy Rodezza nevű szanatóriumban él, de egészen biztos benne, hogy engem – mint ahogy senki mást sem – nem fogad, és a kiszolgáló személyzet sem enged be hozzá idegeneket. Kérdésemre, hogy ő meglátogatta-e valaha is, igennel felelt, és közölte, hogy pár hónap múlva esedékes a következő látogatása. Ezt a közlését a bizalom és biztatás jeleként értelmeztem. Amikor rákérdeztem, hajlandó lenne-e magával vinni, gondolkodott egy pillanatig, majd bólintott. – De figyelmeztetem, csak velem lesz hajlandó szóba állni – közölte határozottan. – A képeit viszont megtekintheti.

Erre én is bólintottam, rendben van, engem valójában az alkotásai érdekelnek.

Telefonszámot cseréltünk, ismét koccintottunk, s örömmel állapítottam meg, hogy Henri most már nem viselkedik olyan idegenül.

Napra pontosan, két hónap telt el, amikor jelentkezett, és közölte velem, hogy Olaszországban lesz dolga, és úgy akarja intézni az ügyeit, hogy Arturóhoz is ellátogathasson. Éppen Németországban tartózkodtam, így nem volt különösebben nehéz időpontot és találkozási helyet egyeztetni.

A reggeli vonatról leszállva az állomás kijáratánál találkoztunk, majd a saját kocsijához vezetett. Talán másfél óra az út, közölte szárazon, mialatt a táskámat a hátsó ülésre dobtam. Erre nem tudtam mit mondani. Henri egyébként sem olyannak nézett ki, mint akit érdekel az út hosszával kapcsolatos véleményem. A várható másfél óra azonban, úgy látszott, még Henrinek is hosszú ahhoz, hogy mély hallgatással töltse ki, és valószínűleg rólam is meg akart tudni egy-két dolgot. Így, miután kiértünk a városból, és rátértünk a hegyek felé vezető gyorsforgalmi útra, szóba elegyedtünk. Engem persze mindenekelőtt Antonioni személye, múltja és sorsa érdekelt, így a társalgásunk egyfajta adok-kapok jelleget öltött. Minden egyes kérdésre én is kérdéssel válaszoltam, s még mielőtt Rodezzába értünk, mondhatni mind a ketten „képben voltunk”.

Az előttünk álló további időt szakmai újdonságok cseréjével töltöttük. Mivel a Guggenheim-gyűjtemény bizonyult további közös témánknak, elsősorban Peggyről (a gyűjtemény létrehozójáról) ejtettünk pár szót, majd a Hannelore B. Schulhof amerikai gyűjtő által adományozott szobrokat és festményeket veséztük ki alaposan. Úgy láttam, Henri művészeti téren ugyancsak képzett, s lassan ő is rájött, hogy valójában tudja, ki vagyok, régebben már hallott rólam, csak akkor ott Velencében, a Barchessában nem „kapcsolt”. Nem valószínűtlen, hogy a velem kapcsolatos elfeledett emlékek felidézésében némi referencia-beszerzés is szerepet játszott.

A legfontosabb kérdést azonban – egyelőre – nem tettem fel neki: Miért látogatja meg ő, Antonionit?

Az intézet, egy hajdan kastélyként szolgáló hatalmas épület, kívül-belül színvonalas és drága helynek tűnt. Kiterjedt park övezte, sétányokkal, padokkal, két halastóval, és hatalmas, árnyas fákkal. A földszint fogadószobájában, amely küldetését tekintve ugyancsak túlméretezettnek tűnt, négyen is serénykedtek. Három fehér ruhás nővér és egy szintén fehér szolgálati öltözékbe bújt férfi, aki megítélésem szerint afféle biztonsági ember lehetett.

Belépésünkkor az egyik nővér ismerősként üdvözölte Henrit. Felállt pedánsan rendben tartott íróasztalától és kezét nyújtva hozzánk sietett. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy kézfogás közben Henri egy kis borítékot adott át neki. Valószínűleg a szokásos rituálé, gondoltam magamban, és elmélyülten bámultam ki a helyiség azon hatalmas üvegablakán, amely az előcsarnokra nézett.

• Az úr a barátom – mutatott be Henri –, és egyetlen vágya, hogy Arturo műveit megszemlélje. Tudom, hogy szokatlan a kérés, de kérem, tegye lehetővé kedves, híres vendégünknek ezt a találkozót.

– Ha ön kéri ezt signore Henri, akkor ennek semmi akadálya – felelte a nő és kezével szinte véletlenül megsimogatta a fehér köpeny zsebét. Ha megengedik, elkísérem önöket signore Antonionihoz. És Walter is velünk jön. Tudja, ez előírás – tette hozzá és felhúzta vállát, ezzel adva tudtunkra, hogy az engedmény csak eddig és ne tovább terjed.

Az épület valóban a gazdagságról szólt. Arturo rokonai, akik állítólag a kezelés és ittlét költségeit fizetik, nem járnak minden hónap végén kölcsönkérni.

Csodálatom csak fokozódott, mikor Arturo Antonioni műtermébe értünk. A valamikor talán télikertként, vagy házi botanikus kertként szolgáló elkülönített terem felett acélpillérek közzé ékelt, üvegből készült, botíves kupola feszült. Mintha Brunelleschi firenzei dómjának kicsinyített mását láttam volna üvegből. A teremben mindenütt állványok, azokon festmények. Sok festményt egyszerűen csak a falnak támasztottak. Középen, egy hatalmas, mahagóniból készült körasztalon iratok irtózatos tömege hevert művészi rendetlenségben. Tőlünk jobbra egy impozáns, túlméretezett vásznon mindenféle színű festék vonzotta magára a figyelmet, s csak amikor alaposabban megnéztem, akkor láttam, hogy a festékmassza alól itt-ott mintha képek részletei tűnnek elő.

Amire viszont nem voltam kellően felkészülve, az a művész volt. A körasztal mellett álldogált, mint aki észre sem vette, hogy idegenek léptek be hozzá. Görnyedt alakját először csak hátulról pillantottam meg. A nővér szólítására megrezzent és felénk fordult.

Arturo olyan csúnya volt, amilyenre gondolni sem mertem. Ám mielőtt szemrehányást tehettem volna Henrinek ezért a figyelmetlenségért, beláttam, hogy erre nem lehet kellően felkészülni. Kopaszra nyírt, görnyedt, lehajtott fejű ember tekintett ránk, akinek csak az élénken csillogó szeméből sugárzott élet. Ha eltekintenék az arcát metsző mélységes ráncoktól, akkor talán Van Gogh Gauguinnek készített önarcképéhez hasonlíthatnám, ám ez a hasonlat még így is mindig túl szép lenne. Egyszerű, rövidujjú, festékfoltos szürke pamutpólót viselt, s egy meghatározhatatlan színű vászonnadrágot. Amit az első pár pillanat alatt mosolynak indított vigyorából meg tudtam állapítani, az volt, hogy fogai hiányoztak, karján a bőre foltos, véraláfutásos. Amiképp ezt Henri előre közölte velem, valamikori, egy másik intézetben kapott hektin-, cianid-, arzén-, higany- és jódkezelés nyomai látszottak rajta. Arcán a bőre beesett és úgy tapadt a csontozatára, mint Kúkainak, az első szokusinbucunak.

– Hát megjöttél, Henri – mondta lassan, alig érthetően, szinte csak úgy a levegőbe.

– Igen, Arturo, itt vagyok. Hiszen megígértem.

– Persze, persze – legyintett kezével, mint akinek valami más jár az eszében, és nem kíván Henri ittlétének okával többet foglalkozni.

A nővér egyéb teendőire való hivatkozással ekkor magunkra hagyott bennünket, Walter pedig illemtudóan megállt az ajtó mellett. Kissé szétvetett lábakkal, kezeit háta mögött összefonva a csendes jelenlétnek adta át magát. Mintha nem is lenne itt.

– Ha tovább akarok lépni, akkor a legbehatóbban meg kell ismerkednem mindazzal, amit eddig alkottak – jelentette ki Antonioni, Henrihez intézve mondanivalóját, majd felemelte a jobb kezét és mutatóujjával az ég felé mutatott: – De hát nem ismerem? – kérdezte sipító hangon.

Henrinek tett ígéretemhez híven hallgattam, és arra vártam, hogy kísérőm majd mond neki valami biztatót, ám Henri csak mosolyogva, helyeslően bólogatott és ő is hallgatott.

Valami megfoghatatlan, titkos, számomra értelmezhetetlen gesztusból, Henri egyetlen pillantásából arra következtettem, hogy nagyon erős lelki kapcsolat lehet közöttük, valami, ami nagyon régi és szorosan összeköti őket. Valami, ami elég, hogy Henri egyetlen pillantással megszelídítse, megnyugtassa Arturo indulatait. Igen, egyetlen pillanat elég volt, hogy Arturo kiessen a szerepéből és nyugodt, tiszta pillantással tekintsen Henrire.

– Tudod, Henri – felelte nyugodtan –, amióta utoljára itt jártál, meglehetősen sokat gondolkodtam, és persze még többet alkottam – mutatott körbe kezével a rengeteg remekművön.

Én is körültekintettem a teremben, és meg kellett állapítanom, alaposabb, szakértői vizsgálat nélkül, hogy a stílusok és témák megszámlálhatatlan sokasága rendkívüli tehetségről tanúskodik. A hozzám legközelebb álló, falnak támasztott képek Van Gogh, Miro, Braque, Frankenhalter és más festők képeinek stílusában készültek.

Arturo folytatta: – Érdekes, hogy néhány ecsetvonás és folt segítségével a mű értelmezésének mennyire sok, változatos lehetőségét lehet létrehozni, és mégis akadnak, akik még ebből a széles választékból sem hajlandók akár egyetlenegyet megérteni, elfogadni vagy magukévá tenni! Képtelenek önmaguktól rájönni, hogy egy-egy vonás vagy pont megfelelő elhelyezésével a portré nem csupán anatómiai ábra lesz, hanem kiemeli az egyes részletek mondanivalóját: nem szemet, hanem pillantást örökít meg, nem szájat, hanem érzelmeket, akaratosságot, dacot, mosolyt és hasonlókat fejez ki.

Odajött Henrihez, egészen közel és a szemébe nézett. Görnyedt tartása miatt alacsonyabbnak tűnt, és így mintha lentről nézett volna fel a régi barátra.

– Tudom, tudom! Már elmondtad, milyenek az emberek. Befogadók már régen nincsenek – tette hozzá lemondóan. – De a festők! – emelte fel hangját ismét. – A festők is képtelenek észrevenni a mélységet. Ezek az újak csak munkások, nem alkotók – mondta megvetően, majd megfordult és lassú, apró lépésekkel az asztalhoz ment. Magában motyogott: – Mélység és ébrenlét! Állandó készenlét a művel és önmagunkkal szemben!

Ekkor szólalt meg Henri: – Arturo, ez az úr szeretne körülnézni a műtermedben. Megengeded neki?

– Micsoda? Kicsoda? – Arturo rám nézett, mintha csak most vett volna észre. – Ki ez? – kérdezte bizalmatlanul.

– Egy befogadó – felelte Henri nyugodtan. – Szakértő – tette hozzá. Antonioni megfordult és rám nézett.

– Tudja, hogy én már nem vagyok? – kérdezte rekedtes hangján.

– Ezt hogy érti? – kérdeztem értetlenül.

Henri közbeszólt: – Arturót régebben, egy másik intézetben elektrosokkal kezelték, és ő ezt minden egyes alkalommal úgy élte meg, mintha meghalt volna. Minden egyes kezelés után új nevet vett fel, és minden egyes újabb képét az új névvel szignálta. Ezt a szokását azóta is megtartotta, minden képen más aláírás van. Megnézheti – fejezte be, és intett a kezével, hogy most már szabadon mozoghatok a képek között.

– Igen – felelte önmagának csüggedten Antonioni. – Én már nem vagyok, csak az marad itt, amit itt hagyok. – Intett, hogy menjek közelebb az asztalhoz. Felemelt egy papírlapot, amelyen csak egy pont volt. – Minden ebből indul ki és minden ebben van benne – mondta. – De ha meg akarja érteni, amit mondok, ezeket olvassa el! Belemarkolt az asztalon fekvő papírhalmazba és elém tolta.

Pár darab a földre esett.

Lehajoltam és felszedtem, majd tanulmányozni kezdtem. Csak itt-ott akadtam olvasható szövegrészekre. Átírások, javítások tömkelege hemzsegett mindenütt, néha a sorok fölé írt bejegyzések domináltak, de a leggyakoribb visszatérő elemnek a pirossal áthúzott és feketével javított gondolatok tűntek. A fejlécben és a lapok oldalaira, szegélyeire írva a leggyakrabban előforduló és olvasható szókapcsolatként „A lélek söpredékei” bejegyzést fedeztem fel, valószínűleg ezt szánta az írás címének.

Most már nem figyeltem Arturóra, nyugodtan leültem egy ládára és lapozgatni kezdtem. Éreztem, hogy valami soha meg nem ismételhető jelenetnek vagyok a résztvevője, valami olyasmi történik, ami nem történhet bárkivel. Kivételes lehetőség beleolvasni valamibe, ami még nem semmisült meg teljesen, mert ahogy megítéltem, ezek a sorok további javításra várnak, és eljön majd az idő, amikor semmi, de semmi nem marad belőlük.

A szöveg – egyelőre – olvasható és értelmezhető része arra engedett következtetni, hogy valamiféle kiáltványt készült megfogalmazni, amelyben minden benne van, amit a művészetről vall.

Ez az írásos hagyatéknak készült tömkeleg semmiben sem különbözött a fal mellett álló hatalmas festménytől, melyen ugyanígy zsúfolódtak össze régi és új irányzatok, itt-ott egy portré, kék ég, felhőrészletek, majd kubista geometrikus formák, és sorolhatnám, ha a sok egymásra halmozott festékrétegtől fel lehetett volna ismerni valamennyit. De nem lehetett.

Az írott szöveg között kisebb ábrák késeket, szögeket, hegyes szerszámokat és égő cigarettákat ábrázoltak, hegyes szerszámokat és gyújtásra égetésre használatos kellékeket. Amikor az asztalon fekvő papírokból kiemeltem párat, néhányon – talán cigarettacsikkel – kiégetett lyukat fedeztem fel. Előtte a lyuk helyén, vélhetően, csak egy pont lehetett. Kezdtem érteni Antonionit…

A pont a minden, és a tűz ezt a mindent megsemmisíti.

Egy helyen önmagát ábrázoló grafikára akadtam. Ezen Arturo tollal ír valamit a saját testére, de amikor jobban megnéztem, kiderült, nem ír, hanem saját testébe szúrja a tollat, ezzel fejezve ki, hogy a saját teste a szöveg folytatása.

Lapozgatás közben arról olvashattam – már amennyire a szöveg olvashatósága megengedte –, hogy bizonyos alkotói korszakában Arturo a testtel és a test kifejezésével foglalkozott. „A test akkor érdekes, ha nem belülről szemléljük, és nem úgy, ahogy kívülről látszik, hanem abban a létezési dimenzióban, amelyben megéljük!” – írta. „Az élet egyáltalán nem mindennapi élet, ahogy mi éljük. Az élet egy küszöb a valóság és a mögötte meghúzódó sötét erők között. Az élet igazi lényege az az energia, amely ezen a küszöbön létezik.”

Úgy látszik, Arturo ezt az energiát kereste, és ebből az energiából merítette saját erejét.

Ismét figyelni kezdtem őt. Henrihez fordulva beszélt, és Van Goghot védelmezte.

–  Nem, nem volt őrült, te ezt nagyon jó, tudod!

–  Igen, tudom – felelte beleegyezően Henri, és nem győztem csodálni a nyugalmát és a türelmét. Vajon mi lehet a titkuk? – kérdeztem ismét önmagamtól. – Vajon mi köti össze ezt a két embert?

– Ezt mindenki tudomására kell hozni! – mondta parancsolóan Arturo. – Érted? Mindenkinek tudni kell! Minden kiállítása alkalmával közölni kell a sajtóban, a tévében, és ha kell, kiállításokon, sőt plakátokon!

Henri csak alig észrevehetően bólogatott.

Arturo még így görnyedten is erősnek, sőt nagynak nézett ki. Olyan erő sugárzott belőle, ami csak a művészekben van meg, az elkötelezett, határozott, céltudatos emberekben. Antonioni ebben a pillanatban pont így nézett ki. Kicsit irigyeltem. Ekkor vettem észre, hogy egy konyhakéssel a kezében hadonászott, mint a karmester a zenekari árokban levő zenekarnak.

Kicsit zavarban, pontosabban időszűkében éreztem magam. Nem tudtam eldönteni, mivel foglalkozzak: Antonioni beszédére figyeljek, vagy pedig igyekezzek a lehető legtöbbet elolvasni a körasztalon heverő kisebb-nagyobb kötegekből. Pároldalas szövegeket csak gemkapoccsal fogott egybe, ám a terjedelmesebb szövegeket egy nagyobb A3-as ívbe helyezte, és az így borítónak használt ívre girbegurba betűivel firkálta rá, milyen témával foglalkozik a lapokon.

–  Harcolni kell a megalkuvókkal! Rá kell mutatni, hogy az emberek mennyire ki vannak szolgáltatva pártnak, vallásnak, ideológiának. Ezek csak vécépapíremberek! – mondta megvetően Antonioni. – Csak a művészet képes őket felszabadítani!

–  Arturo – szólalt meg Henri csendesen. – Te is tudod, hogy a képzetlen néző akkor is kedveli a művészt, sőt sajnos, akkor kedveli igazán, ha a művész a nézőre hivatkozva művészetével egészen alacsony szinten reked meg. Végül a néző csak akkor lesz elégedett, ha a művész állandóan leereszkedik hozzá. Te is érzed, hogy zsákutca, amit javasolsz…

Ekkor megfeledkezve Henrinek tett ígéretemről én is közbeszóltam: – Sajnos igazat kell adnom Henrinek, az emberek többsége olykor csupán kényelmessége folytán képtelen a körülötte lévő világot egységében szemlélni. Többségük, persze, ez nem szemrehányás, egy kitűnő festményt csak esztétikai tárgyként kezel, és fogalma sincs az alkotó fejlődéséről, jelrendszeréről, így számára elvész a festészet egy komoly dimenziója.

Tudtam, hogy sablonszöveg, amit mondok, amelyet előadásaimon hallgatóimnak nem egyszer felmondtam már, de úgy éreztem, most, ebben a helyzetben mindez átértékelődik, és személyre szóló értelmet kap.

Arturo megmerevedett egy pillanatra, mozdulatlanul állt az asztalnak támaszkodva, és egy hosszúnak tűnő pillanatig nem felelt a megjegyzésemre, majd ennyit mondott: –  Ha meg akarja érteni, miről beszélek, olvasson többet ezekből! – mondta szárazon és az asztalra mutatott.

Nem tehettem mást, hallgattam. Mellém lépett.

– Ezt olvassa el! – kezébe vett egy köteget, amelynek borítóján, kötőjellel összekötve két-két festő neve szerepelt: Rousseau – Gerôme Kígyóbűvölője, Goya – Manet balkonja, Millet Kalászszedők – Van Gogh Kapálók. – És ezt! – újabb köteget rakott elém. – És ezt, és ezt…

Egyre izgatottabb lett, végül annyira lázba jött, hogy felkiáltott: – Henri! Ki ez az ember?! Az idegemre megy! Nem győzök neki mindent megmagyarázni!

Henri azonnal közbelépett: – Nyugodj meg, Arturo! Semmi baj. 

Hozzálépett átkarolta és egy székhez kísérte. Észrevettem, hogy miközben leültette, a konyhakést kivette a kezéből. Antonioni egészen eddig a pillanatig teljesen beszámíthatónak tűnt. Persze, egy pillanatig sem felejtettem el, hogy Walter ott áll az ajtónál, és hogy hol vagyok: egy elmegyógyintézetben.

Elgondolkozva néztem őket. Mintha egy festmény elevenedett volna meg előttem. Mögöttük a hatalmas vászon, amelyen Antonioni „mindent” megfestetett. Minden festő minden stílusa, minden mondanivaló ott szerepel a vásznon – legalábbis alkotója szerint.

Átfutott az agyamon, hogy talán az egyes elkészült festmények alapján állította össze a „szintézist”, de ez persze ellenőrizhetetlen. Az említett festmények mintha egyfajta appropriációs kísérlet eredményei lettek volna, igyekezve a lehető legalaposabban átfogni minden addigi stílust és irányzatot. Ám a festmények áttekinthetetlen összevisszaságban helyezkedtek el, olykor akár egy tucat is egymásnak támasztva, máshol pedig egy-egy Rubens, Severini, Balla, Boccioni, Helion, Duchamp és mások hihetetlenül pontos „utánzata” árválkodott.

Kétségtelenül tehetséges, állapítottam meg; egy érthetetlen – legalábbis egyelőre megfejtetlen – nyelv kibogozhatatlan üzenetével, felsőbbrendűségének megingathatatlan önbizalmával, s az átlagemberek értetlensége, kisszerűsége, közönye iránti mélységes megvetéssel. Igen, minden, ami átlagos és kisszerű az szar, állította irományaiban, s ez az utolsó kifejezés sohasem volt áthúzva vagy kijavítva.

A meg nem értett alkotó! Azzal áltatja magát, hogy példaképéhez hasonlóan ő is megelőzte korát. A világ sohasem fogja megérteni őt, amiképp ő sem értette meg a világot.

Ebben az intézetben Arturo lényegében arra ítéltetett, hogy minden munkája valamilyen módon kudarcot valljon, s már a kísérlet, hogy képeit – melyeket különböző fantázianevekkel szignált – a világnak megmutassák, az is szemmel láthatóan kudarcra volt ítélve. Arturónak az egész élete kudarcra volt ítélve. Ráadásul mindazt, amit nem képeivel, hanem szavakkal akart közölni, egy értelmezhetetlen és olvashatatlan kiáltvány kaotikus szóhalmazába rejtette el.

Nem tudom, honnan kapott elő egy hatalmas szabóollót, de az olvasásból felkapva fejemet már csak azt láttam, hogy Arturo valamiért sikít, és az ollóval saját koponyáját bökdösi. A szúrások nyomán vér serkent, és azt is láttam, hogy a szúrások nem komolyak. Arturo nem megölni akarta magát, hanem a pillanatnyi démoni rohamot akarta fejéből kiűzni. Henri gyorsan lefogta Arturo kezét, és épp az utolsó pillanatban akadályozta meg, hogy koponyáján még nagyobb sebet ejtsen. Ekkorra már Walter is odaugrott, kivette Arturo kezéből az ollót, és közösen próbálták megnyugtatni. Úgy vélem, nem először fordult elő ilyesmi.

Walter csendesen mondott valamit Henrinek, mire ő hozzám lépett és csak annyit mondott:

– Azt hiszem, most már mennünk kell.

Az ajtó felé indultunk, de Henri még megfordult egy pillanatra és visszaszólt: – Majd jövök, Arturo. 

De Arturo csak csüggedten lógatta fejét és erőtlenül lógott Walter karjai között, mint egy kismadár, amelyet valami nagy, erős háló tart a fogságában.