Az ikek Észak-Ugandában éltek, még valamikor a múlt század elején.

„1947-ig az ikek létfenntartásának módja a vadászat volt, ekkor azonban kormányrendelettel nemzeti parkká nyilvánították területüket, tilos lett az állatok irtása. Egyeseket áttelepítettek a hegyek közé, másokat arra kényszerítettek, hogy földműveléssel foglalkozzanak. Az ilyen gyors életmód-változtatásra az ikek képtelenek voltak. Akik megpróbálták az évezredes fejlődési folyamatot lerövidíteni, átugrani korszakokat, azok sem jutottak jobb sorsra. Beállt a szárazság, a vetés tönkrement – őket is az éhhalál fenyegette. Mivel a régi életforma tabu lett, az újra képtelenek voltak átállni, alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez – megkezdődött lassú pusztulásuk.”

A következő leírást már Lewis Thomas egyik könyvéből vettem, aki viszont egy általa meg nem nevezett antropológusra hivatkozik, aki az ötvenes években két évig tanulmányozta a lakóhelycserét elszenvedő törzs életét: „Az emberek látszólag együtt élnek ugyan kicsiny, sűrűn lakott falvaikban, de valójában magányos, kapcsolat nélküli individuumok, akiknek egymás számára sincs semmiféle nyilvánvaló hasznosságuk… semmit nem osztanak meg egymással. Soha nem énekelnek. A gyermekeket kizavarják fosztogatni… a fosztogató gyerekek pedig kirángatják a tehetetlen öregek szájából az ételt. Aljas társadalom az övék. Szerelem, sőt alkalmi kedveskedés nélkül szaporodnak. Egymás küszöbére piszkítanak. Figyelik a szomszédaikat, nem látják-e rajtuk a balszerencse jeleit, és csak olyankor nevetnek. Néhányszor még az antropológust is kinevették, aki ezt különösen visszataszítónak találta, (neki is) elcsórták az ételét, lecsinálták a küszöbét, és hangosan kifejezést adtak iránta való utálatuknak. Két rossz évet szereztek neki.”

Szakmai körökben – ez alatt az antropológusok lelkes és olykor indulatos társadalmát értem – sokan értetlenül, sőt hitetlenkedve fogadták az antropológus (most már illik nevén nevezni ezt a sokat próbált írót: Colin Turnbull) ikekről szóló könyvét és az abban foglaltakat, de nekem nem célom ebbe a vitába beavatkozni. Sokkal érdekesebbnek tűnik, hogy egy népcsoport keserves kínlódására miként reagált a társadalom és a művészvilág.

1974-ben Peter Brook, az említett Turnbull könyve alapján egy szupernaturalista dokumentumdrámát mutatott be, amelynek fő mondanivalója, vagy ha úgy tetszik, üzenete a következő: ha az embereket megfosztják életszükségleteiktől, a társadalmi konvencióktól, akkor megdöbbentően viselkednek. Az előadásról nem mondhatok véleményt, hiszen nem láttam, ám a korabeli sajtóban több cikket találtam, amelyek foglalkoztak vele.

Talán a legjellemzőbb Kenneth Tynan kirohanása, amely mindennél többet mond a darab mondanivalójának értelmezéséről. A mű megítélésről szólva ugyanis Tynan felháborodva kérte számon a rendezőtől, utánajárt-e annak, hogy élnek-e még egyáltalán az ikek? (Ekkor már az 1970-es évek közepén jártunk!) Ő ugyanis, mármint a kritikus, csak akkor hajlandó megrendülni az ikek helyzetén, ha valaki garantálja, hogy még élnek és segíthetünk nekik. Továbbá annak a meggyőződésének is hangot adott, hogy az említett színházi előadás nem árult el valódi érzékenységet az ikek sorsa iránt, és semmit sem tesz a problémájuk megoldása érdekében.

Nem tudom, volt-e az említett kritikusnak egyéb baja is Peter Brookkal, de a halmozott elvárásokat látva úgy tűnik, nem lehetett felhőtlen a kapcsolatuk.

Tynan tehát, miközben igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy Brook egy színházi előadással nem árul el valódi érzékenységet az ikek sorsa iránt, nemcsak kritikusi alkalmatlanságáról tett tanúbizonyságot, hanem emberileg is lejáratta magát. (Megjegyzem, a hetvenes évek közepén már ugyancsak lefelé ment vele a szekér, és kísérletei a különböző erotikus előadások szervezése mellett nagyrészt a maszturbációs fantáziák antológiájának összeállítására vonatkoztak. De Tynan munkásságának „méltatása” nem témája ennek az írásnak.)

Az ikekre való odafigyelés imént említett művészeti példája ugyancsak sokat elárul a társadalom érzékenységéről is. Bár szívesen hangoztatjuk, hogy kultúránk ősérzése valamennyiünket alapvetően meghatároz, így minden fontos és tudatos tettünk és cselekedetünk eleve adott, meghatározott, nem igazán gondolkodunk el azon, hogy egy adott „másik” kultúra képviselői hasonló determináltságuk alapján éppen másságukat részesítik előnyben. A kettő, mármint a két kultúra, bár mindkettő ősjelenség, nem mindig van összhangban.

Ráadásul eldönthetetlen, melyik a helyes, melyik nem. Ebben az esetben sincs nagybetűs Igazság, hanem kizárólag „parciális, részleges igazságok” vannak, és ezeket az „igazságokat” (vagy inkább értelmezéseket egy adott kultúráról) nézeteinktől, tapasztalatainktól függően értelmezzük. A különböző kultúrák közötti „fordítás” általában csak részben sikeres, így egy „másik” népnek, közösségnek a megértése sohasem lehet pontos és teljes.

A történelem számos esetet ismer a kultúrák találkozásáról és a találkozás „eredményéről.” Nyilván nem az ikek az egyetlenek, akiket a lakóhelyükről való kitelepítés ennyire érzékenyen érintett. Az amerikai indiánok esetében például némely rezervátumukban 80 százalékos a munkanélküliség, 98 százalékuk él az amerikai szegénységi küszöb alatt, az alkoholizmus a családok 85 százalékát érinti. A statisztika szerint minden negyedik gyerek születési rendellenességekkel jön a világra az anya terhesség alatti alkoholfogyasztása miatt. Említhetném továbbá a krími tatárok és még jó pár nép sorsának sztálini „megoldását”, vagy a muszlimok és hinduk Pakisztánba és Indiába való csereköltöztetését, ám mindez túl messzire vezetne eredeti szándékomtól.

És nem adna választ az ikek viselkedésére.

Az ikek viselkedése ugyanis rendhagyó. Ellentmond mindannak, amiről eddig írtam. Reakcióikban nem található semmiféle ősérzés, semmi, ami kiutat kínálna számukra a kialakult válságos helyzetből. Ismét Turnbullt idézem: „A törzs belső rendszere, emberi viszonyaik megnyomorodnak, legszentebb kapcsolataik megromlanak, egy dolog marad közöttük, amiben közösek, és mindenki a saját módján, egyénenként viszi véghez: ez a túlélés. De hogyan? Egy falat étel egy perccel többet jelent az életből: a gyerek kicseni anyja szájából a húsdarabot, a szülők élve zárják ketrecbe gyereküket, hagyják kimúlni, mert úgy esetleg több jut nekik, nem kell megosztani. Gyilkolni azonban nem gyilkolnak. A morálból mindössze ennyi maradt.“ Később: „A végén már nem a kultúrájuk vezette ezeket az embereket, hanem a humán biológia.“

Az írás elején szereplő idézethez visszatérve, az ikek, mint ősnép, tömeglelkülete valóban ennyire véletlenszerűen és illékonyan állt össze? Brook felfogása, értelmezése, rendezése mennyire járhatott közel az ikek helyzetének, lelkivilágának „igazi”, „helyes” megértéséhez?

És mennyire helyes a „mi” felfogásunk? Irodalmunk, művészetünk az elmúlt kétszáz évben szintén egy hanyatló társadalomról szól, a mi társadalmunkról.

Érdekes módon arra figyeltem fel, hogy meglehetősen sok íróember az elmúlt kétszáz évet tartja meghatározónak kultúránk fejlődése szempontjából. Talán ellentmondásként hat, de a technika haladásának lendületes tempója mellett bizony-bizony a szellemi élet megtorpanásai is jelentkeztek, és az irodalomban, valamint a különböző művészeti ágakban fel-felütötte a fejét az egyre erősödő pesszimizmus.

Az említett időszakban valóban nem nehéz olyan alkotásokat találni, amelyek a civilizációnk végéről valamiféle hanyatlásról szólnak. Hadd említsem Thomas Cole A Birodalom útja címet viselő öt festményből álló elgondolkodtató üzenetét, vagy Spengler A nyugat alkonya című munkáját, Albert Caraco A káosz breviáriumát, esetleg Cioran Gondolatok alkonyát.

Vagy megemlíthetem Hankiss Elemér ismert összegző munkájának egyik gondolatát: „Mi lehet az oka annak, hogy az elmúlt kétszáz évben az irodalmi remekművekben a hősök élete szinte kivétel nélkül tragédiába, vagy legalábbis sivár értelmetlenségbe fut bele?”

Sőt mi több, nemcsak a művészetben, hanem más kutatási területekkel párhuzamosan, Durkheimnak köszönhetően, a tudományos életben is megjelent a társadalom válságos időszakában vagy a társadalmi átalakulás eredményeként megjelenő anómiás állapot fogalma, amely a régi normák, értékek gyengülésével foglalkozik. Az anómia az értékvesztett állapotot jelenti. Azt, hogy az ember úgy érzi, nem tudja, mihez tartsa magát, nincsenek közös értékek. („Bár Durkheim társadalom-felfogásának legfontosabb hívószavai a kollektív tudat, a társadalmi értékrendszer és a konszenzus, és ezek függvényében és egymásra hatásában vizsgálta a társadalmi tények esetleges változásait, elmélete segít érthetőbbé tenni az ikek viselkedését.”)

Igen, az ikek földjükkel együtt elveszítették értékeiket, és nem tudták mihez tartsák magukat. Turnbull szerint, bár „az ikek inkább abnormálisnak, betegnek látszanak”, ő mégis úgy véli, hogy „az elszigetelt, a társadalmi szokásoktól el nem homályosított, leleplezett ember képviselői.” Viselkedésük „különösen felvett”. Úgy kellett valahogy megtanulniuk, „valahogy lemásolták”.

Bevallom, nem igazán értettem Turnbullt. Igaz, nem is vagyok antropológus.

Mit ért azalatt, hogy az ikek felvették ezt a viselkedést? Az ikekben megölték az életben maradás vágyának és az életörömnek még az óhaját is, belefáradtak az életbe, amely ily módon már nem is az ő életük volt. Lehet ilyen? Belefáradni az életbe? Feladni, elfelejteni mindent? Igen lehet. Anyaföld nélkül, kapcsolat nélkül, magukra maradottan elképzelhető.

A nemzetek közötti érdektelenségnek a lehető legdurvább formájával szembesülhettek.

Ha őszintén és alaposan elgondolkodunk az emberi faj történelmén (és nemcsak az említett utolsó kétszáz évre gondolok), lelkünk mélyén, látva mindazt, amit az elmúlt pár ezer évben elkövettünk, igazat kell adnunk azoknak, akik egyre vállalhatatlanabbnak minősítik múltunkat. Kegyetlenebbek voltunk a legvadabb vadállatoknál, kegyetlenek voltunk önmagunkkal, embertársainkkal szemben, kegyetlenek voltunk az élővilág más fajaival szemben (jelentős részüket kiirtottuk), kegyetlenek voltunk a természettel szemben.

Az, hogy az ikek és a hozzájuk hasonló kis közösségek kihaltak, már fel sem tűnik. És ami a legszomorúbb, soha, vagy legalábbis sok esetben nem tanultunk a hibáinkból. Nem szeretjük a tévedéseinket. Nem szeretjük a bűneinket sem.

Eddig abban a meggyőződésben éltem, hogy mi másra vagyunk programozva! Szabadon értelmezve, és jóval rövidebbre fogva Murakami Haruki magvas gondolatát, valahogy ezt héjaztam ki belőle: „Az emberiség genetikusan meghatározott járművön ül, mely nem térhet ki a kerékvágásból. A genetikus anyag nem ismeri mi a jó és mi a rossz, számára csak eszközök vagyunk… az örökletes anyag csak arra figyel, hogy számára hasznosak vagyunk-e.”

Tehát a legmeghatározóbb erő, mely életünket előrébb viszi, ellentmond az ikek viselkedésének! Ez az erő, mely megkerülhetetlenül és megváltoztathatatlanul párzásra, szaporodásra, életben maradásra kényszerít minket, elfogadhatatlan „a mi fejlődésünkről” szóló történetben.

„Az ikek nyelve elcsökevényesedett, legkedveltebb szavuk az »adj!« lett, mozgásuk lelassult – mert az is erőkifejtéssel járt, miként a párzás is – és egyetlen élvezet maradt a számukra, amikor ettek és amikor ugyanazt »kiadták«” – írja Turnbull. Egyszerű paraszti ésszel is felfoghatjuk, hogy az ikek viselkedésének pálfordulása nem ésszerű, még csak véletlenül sem törvényszerű, és nehezen tudom elgondolni, mi okból, milyen előzmények alapján „vehették fel” ezt a modellt?

Ez persze nemcsak genetikai szempontból érthetetlen. Ősi társadalmaink alapmodellje is arról tanúskodik, mintha szellemileg is eleve meghatározottak lennénk. „Gondolkodásunk továbbra is csak a százezer évvel ezelőtti falkaigényeknek megfelelően motivált.” (Harari) Tehát a falka- vagy hordaigény, a túlélés évmilliós beidegződése is ellentmond az ikek reakciójának.

Mindvégig a dilettantizmus talaján állva, ám megfellebbezhetetlen tételként elfogadva, hogy az erkölcsiség, a művészet, a spiritualitás és a kreativitás a DNS-ünkbe ágyazott egyetemes emberi képességek, elfogadom azt is, hogy létezhet tudományág, mely megfelelő választ adhat az ikek viselkedésére. Sajnálatos módon én ennek a tudománynak szemmel láthatóan nem vagyok mívelője.

Mert, ugye, elképzelhetetlen, kedves olvasó, hogy – ha csak szűkebb környezetünket, Európát vesszük – bármilyen határváltoztatás, elköltöztetés, és egyéb mesterségesen előidézett ok miatt, a hazáját feladni és felcserélni kényszerülő nemzet, nép részéről olyasmit tapasztaljunk, hogy atomizálódik, csoportokra bomlik, kedvenc szava az „adj” lenne, és feladja kultúráját, esetleg nyelvét s mindazt, amit addig tanult?

S ha netán valami hasonló sors jutna is Európában bármelyik nemzetnek, nemzetrésznek akkor, ugye, bizton számíthat a Brook ikekről szóló darabjára fanyalgóan reagáló kritikus és a hozzá hasonlók figyelmére, részvétére, együttérzésére és segítőkészségére?

Minden ember, és remélhetően nemzet életében akad egy, vagy akár több olyan pillanat, amikor úgy érzi, közel jutott valami nagyon fontos felismeréshez, egy gondolathoz, amely a saját jövőjével kapcsolatosan akár sorsdöntő lehet.

Talán itt az ideje, hogy mi is felismerjük valós helyzetünket!