Kezemet lassan magam elé nyújtom és ráfektetem az asztal lapjára. A sok költözködéstől kopott éjjelilámpám fénye erősen kirajzolja a kézfejemen dudorodó, sajátos mintájú ereket.

Három, többé-kevésbé párhuzamosan futó eret látok, amint a csuklótól a kis- és a gyűrűsujj, a gyűrűs- és a középső ujj, valamint a középső- és a mutatóujj közötti semmi felé igyekszik, ám közvetlenül az ujjtövek bütykei alatt ezek az erek egy cikkcakkos vonal mentén találkoznak. Itt van vége a rendszernek, innen már visszafelé áramoltatják a véremet. Az ujjak hajszálereivel táplálva szedődnek össze és indulnak „vissza” a könyökhajlat felé. Újra és újra. Amíg a szívem dobog.

Lehetséges, hogy az iskolai biológiaórán tanultunk ezekről az erekről, de ma már semmire sem emlékszem. Sőt, ha valaki pusztán felebaráti figyelmességből fel akarna világosítani arról, hogy a vérellátást az arteria radialis és az arteria ulnaris kettős hurka biztosítja, értetlenül és szégyenkezve néznék rá, mint aki sohasem hallott ilyesmiről.

Az éjszakai csendben, a lámpa fénykörén túl Erebosz és Nüx sötétsége uralkodik, ám a könyvespolc egy részét éri annyi fény, hogy elolvassam a könyvek megbélyegzett gerincén hivalkodó neveket és címeket. Számtalanszor megszámoltam, hány polcom van, és általában pontosan tudom, melyik könyvemet hol keressem. Most talán száz-százötven szerzővel szemezgetek. Meglehetősen vegyes társaság rajzolódik ki a fényben. „Az élet kódja” és Huntington civilizációk összecsapásáról szóló könyve között egy fekete gerinc sejlik. Nehezen olvasom ki az apró betűs szöveget: Az irodalom szíve. Még halványabb betűkkel: Régi kínai esztétikák. 1984-ben adták ki, nem sokkal ezután vehettem. Tehát még a múlt században.

Kezembe veszem.

A kétszáztizennyolcadik oldalnál nyílik ki, és ott ceruzával aláhúzott szöveg jelzi régi, rossz szokásomat: amit fontosnak tartok, aláhúzom. „Csak ha képesek vagyunk átfogóan megérteni a bőr alatt húzódó erek rendszerét, csak akkor tudjuk az irodalmi mű részeit olyan magától értetődő harmóniában egyesíteni, mint ahogy az enyv tapad a fára, vagy ahogy a kő magába öleli a jádét” – írja egy Liu Hszie nevezetű író.

Úgy sejlik, hosszú éjszakám lesz.

Liu Hszie az ötszázas évek elején élt, és a Hsziao Tung trónörökössel való barátságának köszönhetően lehetősége nyílt arra, hogy annak harmincezer kötetes könyvtárát látogassa és az ott talált írásokban kedvére lapozgasson. Nem tisztázott, Liu Hszie hány száz, vagy hány ezer iratot olvasott el a fejedelmi könyvtárban, míg nyilatkozatát az irodalmi mű harmóniájáról megfogalmazta, de feltehetően nem az iratok száma, mint inkább minősége ragadtatta őt ilyesmire. (Megjegyzem, találtam utalást arra, hogy az ezernégyszázas években Jung-lo császár könyvtára, amelyet több mint kétezer tudós állított össze, tizenegyezer kötetre rúgott, és állítólag ennél nagyobb enciklopédiáról nem tudnak a történészek. Nem áll módomban ezeket az adatokat, állításokat ellenőrizni, így fogadjuk el, hogy Hsziao Tung könyvtárában harmincezer kötet sorakozott.)

Liu Hszie az olvasásról, az írott mű értelmezéséről üzen nekem, csak éppen nem tudom, jól értem-e Liu Hsziet? Liu Hszie az olvasó-író, aki naponta olvas és olvasmányélményeiből építkezve ír, azt várja az olvasótól, aki csak alkalomszerűen, és semmiképp sem a hozzá hasonló gyakorisággal olvas, hogy hasonlóképp értékeljen egy adott művet, mint ő?

Tegyük fel, hogy Liu Hszie nem vallásos, nem szakmai és nem elvont filozófiai könyvekről beszél, hanem „egyszerűen” irodalomi művekről! Tegyük fel továbbá, hogy Liu Hszie a mindenkori középosztállyal szemben fogalmazta meg elvárását, vagyis azzal a középosztállyal szemben, amelyet jóval később Szerb Antal a „szophroszüné” osztályának nevezett, és az ember kollektív tudatosságának a lélegzetvételeként jellemzett. Tehát a társadalomnak azt a rétegét célozza, amely felismerte, hogy irodalmi kánonokra szükség van, és szocializációjának eredményeként, olykor fenntartásokkal is, el tudja dönteni, mit értékel az irodalomban. Ki meri mondani, mit szeret olvasni, mit tart jónak és mindezt akkor is, ha véleménye esetleg nem egyezik a hatalom vagy a hatalom kitüntetettjeinek véleményével. Azokra gondolhatott, akik „egymás folytatásai, egyetlen lélekáram részei”, s elszántak „eszmélést keresni az élet bozótos Robinson szigetén” (Babits).

Liu Hszie egy harmincezer kötetes könyvtárral a háta mögött bevallja, hogy sok hasznát vette az írásoknak. Ilyesmiket ír: „Szétvágtam tehát az izmokat is, szétválasztottam az ereket is, mindig csak arra törekedve, hogy megtaláljam a mélyebb igazságot…, azt hiszem sikerült közel kerülnöm a teljességhez.” Mindez természetesen szimbolikusan értendő, miként azok a kijelentései, amelyekben arról ír, hogy a „levelek segítségével kívánja megtalálni a gyökeret”, és „az áradásból megérteni a forrást”. Mert mi mást jelenthet az izmok szétvágása, az erek szétválasztása, ha nem az olvasott mű elemzését, a „hasznos”, továbbfejleszthető gondolatok megkeresését, továbbgondolását és újszerű értelmezését?

Megpróbálom megérteni a helyzetét. Ő az irodalom szívét keresi, amely a tartalmat jelenti és kerülni kívánja a faragott sárkányokat, amelyek üresen lebegnek a levegőben. Óvja az olvasót a könnyű, nem sokat jelentő írásoktól, amelyek nemcsak a hatodik században fenyegettek ellaposodással, ürességgel, hanem napjainkban is. Amikor a továbbiakban azt írja, „aki nem vág bele a göcsörtös gyökérbe, az sohasem tudhatja meg, elég éles-e ehhez a szerszáma…, aki pedig nem igyekszik megérteni az irodalmi szépség rejtelmeit, az sohasem tudja eldönteni, van-e hozzá elég tehetsége” – akkor egyre nyilvánvalóbban fogalmazza meg az olvasóval szembeni elvárását. Felül kell emelkedni a spengleri „örök ember” (jó értelemben vett ősparaszt) bizalmatlanságán, óvatoskodásán, ki kell próbálnia a szerszáma élességét!

Ennél a gondolatnál már magára hagyom Liu Hsziet. Leteszem a könyvet. A hajnali csendben, az éjjelilámpa fényénél, írás közben az olvasásról elmélkedem, és olvasás közben az írás kérdéseit feszegetem. Az olvasás szükségességét felesleges bizonyítgatni. Minél többet, változatosabbat és tartalmasabbat. Liu Hszie kijelentése, kijelentésének bátorsága ma már valahogy így hangozhatna: ha rendelkezünk az olvasottság és az egyre népszerűbb „tudomány” kellő alapjaival, csak akkor vagyunk képesek megérteni az irodalmi művek üzeneteit. Ha már a bőr alatt húzódó erek rendszerénél tartunk, meglehetősen bátor kijelentés és elvárás az olvasóval szemben, hogy ennek működésével, titkaival tisztában legyen, mikor majd´ tizenhat évszázaddal később is lehetetlen elvárás az olvasókkal szemben, hogy leírják a véredényeik szerkezetét, összetételét. Sőt, tovább megyek: ugyan mit kezdene a mai olvasó a tudomány génekről és az „élet határán” tevékenykedő szubatomi részecskék viselkedéséről szóló népszerűsítő cikkeivel, amelyek éppoly nehezen értelmezhetőknek tűnnek a mai ember számára, mint a Liu Hszie által kortársai felé megfogalmazott elvárás a bőr alatt húzódó erek rendszeréről?

Elmosódni látszódnak az irodalom és a tudományos irodalom határai?

Ugyan ki várhatja el minden olvasótól, hogy tökéletesen ismerje saját testét, saját sejtjeit, a sejtekben rejlő sejtmagot és az organellumok ezreit, mikor mindez még a tudósok számára is részben ismeretlen rendszer? Nyilván nem ez a Liu Hszie-i olvasás célja, s az elvárás lehetetlenségével ő maga is tisztában volt.

Valami másra gondolhatott, amikor a harmóniáról beszélt, az írás harmóniájáról, a gondolkodás harmóniájáról, a megértés harmóniájáról, azokról a „spekulatívnak” nevezett felismerésekről, ráérzésekről, amelyek végigkísérik fajunk szellemtörténelmét. Olyasmit sugall, hogy aki saját maga szellemiségének fejlesztése közben „csak” olvas, az félmunkát végez. Csak a faragott sárkányokat láthatja: az ürességet; olvasata visszhang nélkül marad. Az olvasónak előbb fel kell töltődnie tartalommal. Sokrétű, az elmét fejlesztő írások alapos értelmezésének járóbotjával vergődhet át az idézetek, kölcsönvett gondolatok bizonytalan, megkérdőjelezhető szerkezetének, rendszerének ingoványából, csak így szerezhet kellő magabiztosságot, jártasságot az adott témában. Természetes kíváncsisága által vezérelve kell új és újabb csapásokat bejárnia, s miután olvasmányait összehangolja mindazzal, amit olvasott, s ütközteti mindazzal, amit olvasott, felkészültnek érezheti magát arra, hogy: ÍRJON! 

Az ilyen olvasó, aki tehát megélt és olvasás útján szerzett élményeit, tudását fogalmazza meg önmaga számára, valóban próbára teheti saját elméjét, saját szerszámát. Jól teszi, ha nem hallgat azokra, akik fásultan legyintenek, mondván, környezetünk nem ismerhető meg, és ha igen, akkor sem tudunk változtatni rajta, s minden kilátástalan. Az az olvasó, aki ír is, fokozatosan jön majd rá, miképp értékelendők azok az írók, akiket addig olvasott, s lassan megszerzi azt a tudást, kialakíthatja azt a gondolatrendszert, melynek segítségével nemcsak olvasás közben képes az adott műről ítéletet mondani, hanem komoly élethelyzetekben is képes lehet helytállni.

Érthető, hogy egyeseket eltántorít a rendszeres kötöttség: az írással kibővített olvasás csak újabb időt és energiát igényel, és a helyzet bizony majdnem olyan, mint amikor valaki rendszeres sportolás nélkül szeretne az élsportolóhoz hasonlítani. Az olvasásához és az íráshoz is gyakorlás kell.

Amikor tehát Liu Hszie azt írja, saját izmaidat, saját ereidet kell szétfeszítened, akkor arra ösztökél, hogy önmagunkban keressük a választ! Nem a közlés vágya kell, hogy hajtson, hanem a megértésé. Az olvasás-tanulás-írás folyamatában anélkül kell megmerülnünk, hogy igényt tartanánk, a „hozzászólásra”. Ez a hallgatás iskolája is egyben: ember, magadnak írj!

Írni kell tehát! Naplót, esszét, elbeszélést vagy akár csak széljegyzeteket. Mint Dávila.

Várhatóan a rövid írások kora jön, az olcsó tudás kora, a gyorsan-okossá-válni-akarók kora. Talán, ha nem írok, mit sem ér, ha olvasok? Teheti szóvá felháborodottan valaki. Dehogynem. Ám, akik nem „szenvedik meg” saját egysorosaikat, egyperceseiket, nem fogják kellően érteni és értékelni a másokét sem. Milliónyi kötetből ugyanolyan nehéz „gazdálkodni”, mint harmincezer kötetből, vagy akár csak háromszázból. (Egy kortárs író jelentette ki: „Az íráshoz brutális (sic!) mértékű olvasottság kell. Olyan háromszáz könyv biztosan.” Bevallom, nem tudom, melyik háromszázra gondolhatott.)

Egyesek úgy vélik, az önmaguk által kiragadott velős mondások adják meg, tükrözik személyiségüket, amelynek próbáját soha nem ejtette meg senki, legfeljebb tetoválásként virítanak valahol a testükön. Íme, az ember, ott áll a strandon, gyakorlatilag meztelenül s bőrébe vésve saját logója ordítja, hogy ki is ő! Egy egysoros könyv, amelyben benne van minden, amit meg tudott fogalmazni önmagáról és esetleg másvalakihez fűződő viszonyáról. A szemlélő egy pillanat alatt felfedezheti az „alkotó” és környezete lényegre ható alapmintáját, „emberi

fajtánk csodálatos naplóját”. Itt aztán nem nehéz felfedezni a faculté maîtresse-t, a legjellemzőbb vonást. (Nem véletlenül írta Dávila: „Miközben a modern gép napról napra bonyolultabb, a modern ember napról napra kezdetlegesebb.”) Ők az irodalom igazi halottai. A rövid, kölcsönvett igazságok, mondások felhasználói. Úgy merülnek feledésbe, hogy még önmagukat sem értették meg. A világhálón mindennap olvasható és kölcsönvehető gondolatokkal egyszerűen megszüntették, felszámolták a magányos alkotószobák termékenységét, és „kifejlesztették” a modern ember szellemi terméketlenségét. Számukra ismeretlen az olvasás és írás Liu Hszie-i öröme, és hol meg nem értve, hol azt félreértelmezve állnak az intrinzikusan nyitott művészettel szemben.

Tehát olvasnia és írnia is kell annak, aki elkötelezettje kíván lenni az irodalomnak! És ez nemcsak az olvasásra és az írásra vonatkozik; az így elsajátított tudás az életre is tanít. Az így elsajátított stílus átjárja és fegyelmezi gondolkodásunkat és viselkedésünket. Sőt mi több, könnyebben eljutunk Liu Hszietől Tacitusig is: „A mesterségesen, erőltetve csinált mondatban mindig meglátszanak az erek és a csontok.” Tudni ereinkről, ám úgy írni róluk, hogy ne kidagadó árnyaikat lássuk, nos, talán itt kezdődik az írás művészete.

Már hajnalodik.

Kezemet lassan magam elé nyújtom és ráfektetem az asztal lapjára. Az ujjaim lassan sorban emelkednek, aztán előbb a kisujj koppan halkan az asztalon, aztán a gyűrűsujj, majd a középsőujj és végül a mutatóujj.

A S D F.