Barangolások Winckelmann szellemi erőlködései körül

„Mit bajlódtok Homérosszal? Hiszen nem értitek.”

Joachim Winckelmann életének íve éppen úgy tört meg, mint annak a diszkosznak a repülési íve, amelyet a Nyugati Szél féltékenységében a spártai herceg, Hüakinthosz fejéhez vágott, mikor Apollónnal diszkoszvetést gyakoroltak.

Joachim Winckelmann a XVIII. századból egy határozott mozdulattal nyúlt hátra, az európai történelembe, és abból, amit ott talált, megalkotta élete fő művét, az Ókori művészet történetét. Bár ez egész Európában ismertté és elismertté tette, félő, hogy művének jelentőségét nem foghatta fel teljes egészében – az „igazi” méltatás ugyanis mindig az utókorra marad.

Gyorsan hozzáteszem, ez az írás nem arra hivatott, hogy az említett mű – amely a művészet fejlődésére vonatkozó alapeszmék meghatározását tűzte ki céljául – jelentőségét meghatározza, és arra sem hivatott, hogy Winckelmann bármelyik művészeti munkájának elemzésére vállalkozzon. Ezen írásnak nem célja továbbá, hogy tévedhetetlen ítéletet mondjon Winckelmann életviteléről és a művészettel kapcsolatos megnyilvánulásairól. Ez az írás élete utolsó hetének eseményeiről szól, és egy olyasfajta hiányról, melynek megfogalmazása talán túlnő a mostani szöveg terjedelmén.

E műfajban járatlan szerzőként – hiszen nem egyszerű és nem gyakori feladat valakinek az életét, viselkedését méltatni – azt is mondhatnám, hogy tanácstalan válaszkeresésem Rabelais véleményéhez hasonlatos: egy nagy „talánt” indulok megkeresni. (Rabelais mondta ugyanis a halála előtti pillanatokban: „Egy nagy talánt indulok megkeresni.) Ez a „talán” talán azért is ideillik, mivel bizonytalanságot sugalló „tartalma” megközelíti azon kísértések kínzó tartalmát, amelyek írás közben megkörnyékeztek és célomtól eltéríteni igyekeztek.

És ha már „talán”, akkor talán nem árt, ha szellemi kalandozásunk folytatása érdekében az olvasó kedvéért – csupán a lexikonok száraz stílusában – felidézzük a Winckelmannról szóló legalapvetőbb tudnivalókat.

1. számú idézet:

„Johann Joachim Winckelmann (Stendal, 1717. december 9. – Trieszt, 1768. június 8.) német régész. A mai értelemben vett művészettörténet első írója, a tudományos régészet megalapítója. A németországi klasszicizmus szellemi megalapítója. Szegény családból származott. Apja foltozóvarga volt. 1748 és 1754 között a Bünau grófok nöthnitzi kastélyában (Drezda mellett) dolgozott könyvtárosként. 1755-ben Rómába utazott, majd több utat tett Nápolyba, ahol ekkor tárták fel Herculaneum városát. Jelen volt Pompeji ásatásainak kezdeténél is. Nevét ismertté a firenzei Ph. Stosch gemmakabinetjének katalogizálása tette 1760-ban. E katalógusban körvonalazódnak előtte az antik görög művészet korszakai. Albani bíboros személyében hatalmas pártfogója akadt, aki könyvtárosának fogadta fel. 1763-ban a pápai kamara antikváriusa lett, feladata a régiségek feletti őrködés, az ásatások engedélyezése és irányítása volt.”

Azt is el kell mondani, hogy ha Winckelmannról beszélünk, akkor teljesen nyilvánvalóan és elkerülhetetlenül a művészetről is szót kell ejtenünk, annak ellenére, hogy nem igazán vagyok értője a művészetnek. Legalábbis nem annak a művészetnek, amely olyannyira izgatta Winckelmann barátunk fantáziáját. Hiányosságomat, úgy vélem, semmivel sem menti azon avatott műértők, mesterek kijelentése, kik szerint a művészetről írni lehetetlen, hiszen többedmagukkal konokul állítják: művészet, mint olyan, márpedig nincs. Vagyis pontosabban, nehezen vagy egyáltalán nem definiálható!

Szó szerint ezt mondják.

Megerősítésként idemásolom Moris Weitz véleményét, aki szerint a művészet definiálásának gondolatát el kell vetni, mivel ez logikailag lehetetlen; „a művészetnek nincs közös lényege, amit meg lehetne határozni.” Mit lehetne ehhez hozzátenni? Talán csak a nagy Gombrich egyik munkájának bevezető mondatát: „A Művészet valójában nem létezik, csak művészek vannak.”

A művészekről és művészetkedvelőkről tehát óvatosan fogunk nyilatkozni. (Az olykor-olykor felbukkanó többes számot Guénon-i értelemben használom, tehát szó sincs fejedelmi többesről – pluralis majestatis –, inkább pluralis modestatie-re gondoljon a kedves olvasó, amikor az író elbújik a tárgya mögé.) Az írás egyébként sem a meghatározhatatlan művészetről kíván szólni.

Amikor Winckelmann személyére, pontosabban a sorsa által kiváltott gondolatsor hatására e témára lecsaptam, a megírás/megvalósítás műfajának meghatározásánál többek között a Montaigne-i esszé, a Goethe-i tanulmány és a Marquard-i transzcendentális belletrisztika sajátos műfajai kínálkoztak lehetőségként. Hosszabb-rövidebb tanakodás után mindegyiket elutasítottam.

Részben.

Az igazsághoz tartozik, hogy bár Montaigne műfaja, az esszé, kedvesebb a szívemnek, mint a másik kettő s Montaigne auratikus írásmódja (auratikus mód – „jelenléttel rendelkezni”), lehetőséget adhatna írói és emberi hibáimnak, tetszés szerinti magyarázkodásra, ám a rengeteg idézettel és idegen kifejezéssel tűzdelt gondolathalmaz manapság már inkább zavaróan hathat.

Ami Goethe tanulmányát illeti, őt nehéz túlszárnyalni (különösen a Winckelmann Thamürisz-i beállítottságát övező tapintatát), nem beszélve arról, hogy kissé idejétmúlt.

Nem lehet kihagyni, meg nem említeni Goethét, aki az elsők között írt tanulmányt Winckelmannról, s kezdeti lökést adott e mű megírásához. Marquard szellemes műfaja pedig bármennyire is szimpatikus, szerkezetileg nem felel meg célomnak. Túlságosan tudatos és előre tervező, poéngyilkos stílusa pedig homlokegyenest ellentmond az én elképzelésemnek.

Új, affirmatív módszerrel próbálkozom tehát, remélve, hogy munkám során sikerül nemcsak szórakoztatnom, hanem elgondolkodtatni is az olvasót.

Bár a téma felvezetését látszólag lassítja, ám még elindulásunk pillanatában elengedhetetlennek tűnik az írás mottójának megmagyarázása. Távolról sem önkényes és magának való döntésről van szó; mint a későbbiekben majd kiderül, ez a Goethe maximái és reflexiói között talált meglehetősen provokatív hangú felszólítás nemcsak Winckelmann római idegenvezetői időszakának hű kifejezője, hanem kiábrándítóan tartós, megoldandó gondja társadalmunknak.

A „Mit bajlódtok Homérosszal? Hiszen nem értitek” időtálló számonkérése tehát nemcsak az 1700-as évek (társadalmának) történelem iránt kinyilvánított közömbösségének jellemző jelensége, hanem sajnos az azóta eltelt korok átlagemberei közönyének, értetlenségének kifejezője is. (Az említett közömbösséggel Winckelmann már Rómában szembesült – szenvedett is tőle eleget –, s ennek hatására szüntelenül megfogadta, hogy többé senkit sem kalauzol körbe Rómában, ám erőlködése, kiszolgáltatottsága miatt állandóan csődöt mondott, így újra és újra engedve Albani és más bíborosok kérésének, olyan személyiségeket kalauzolt, mint a dessaui herceg, macklenburg-strelitzi és braunschweigi trónörökös vagy báró Riedesel. Mint bosszankodó hangú leveleiből kiderül, ezek a fejedelmi fők önhitt, a művészeti értékek iránt közömbös, sietős, mit sem látó idegenek voltak a számára. „Azt hiszem, azért jöttem Rómába, hogy egy kissé fölnyissam azok szemét, akik utánam látják majd: persze csak a művészekről beszélek, hiszen a gavallérok, mint bolondok érkeznek ide, s szamarakként távoznak.” (Winckelmann levele Berendisnek 1756. július 8-án. Radnóti Sándor fordítása.)

Egy másik levelében pedig Cicerót idézi, aki a következőket írta: „Athénban már régóta nem beszélhetünk maguknak az athéniaknak a műveltségéről; ez a város még mindig tudományos kutatások színhelye, de ezekkel már nem az otthoniak foglalkoznak, hanem olyan idegenek, akiket mintegy rabul ejtett a város neve és tekintélye.”

Igen, Cicero idejében Athén a turisták és a tanulni vágyók városa lett. A filozófiai iskolák továbbra is fennálltak, és bár vezetőik ez után is neves tudósok voltak, mégsem tudtak többé a szellemi élet aktív irányítói lenni. Mindamellett még sokáig megmaradt domicilium studiorumnak. Winckelmann tapasztalatai alapján most már Róma jutott Athén sorsára, és saját magát tekintette annak a bizonyos idegennek, akit rabul ejtett a város múltja, gazdagsága és lehetőségei.

Sajnos ez a múlt irányában megnyilvánuló közömbösség, ami komoly szellemi hiányosságra utal, bár talán nem is tudatosul bennünk, úgy tűnik, végzetesen meghatározza az életünket. Montaigne egy írásában Arisztarkhoszra hivatkozik, aki azon kesergett, hogy: „Hajdanában alig akadt hét bölcs a világon, az ő idejében pedig alig akadt hét tudatlan.” Nem sikerült kinyomoznom, hogy Montaigne melyik Arisztarkhoszra gondolt, a Tegadából származó, majd száz évet megélt, hetven tragédiát alkotó Arisztarkhoszra, vagy a Szamosz szigetén egykor élő matematikus és asztronómus Arisztarkhoszra, avagy a híres alexandriai grammatikusra, szövegkritikusra. Nyilván bármelyikük mondta, igazat adhatunk neki.

Ma már nem találunk ostoba embert, kivétel nélkül minden egyes témában (a labdarúgáson és a politikán túl is) hajlandók vagyunk véleményt nyilvánítani, és tesszük ezt ugyanazzal a magabiztossággal, amelyet Szókratész tapasztalt, amikor „közvélemény-kutatást” végzett városa mesteremberei között. Okosságunk meggyőző ereje olyannyira erős, hogy a közömbösséget, mint lehetséges gyarló tulajdonságunkat kitörölte a „szellemi hiányosságok” sorából.

(A szamoszi Arisztarkhoszt egyébként Spengler is említi fő művében A nyugat alkonyában, azzal, hogy gondolatait az ókoriak teljes közömbösséggel fogadták, és hamarosan – mondhatni szándékosan – el is felejtették.)

Bizony, bosszantó látni a közöny rátelepedését a lelkünkre; ahogy egy bizonyos ostorosgomba telepedett a ma már kihalás szélén álló panamai csonkaujjú békák testére, megakadályozva, hogy a bőrükön keresztül létfontosságú elektrolitokat vegyenek fel, s ezzel szívbénulást és a békák azonnali halálát, sőt kihalását okozta, úgy telepszik ránk a közöny, az érdektelenség penésze. Így sorvadnak el fiatal lelkeink is, akiknek nem adatik meg magukba szívni a múlt létfontosságú ismereteit.

Persze, a világ hírhedt, megrögzött közönye valójában csak mesterséges, hamis képzet, hiszen egy réteg – amely társadalmi réteg mindig is külön kezelte önmagát – továbbra is érzékenyen figyeli a múltbeli felfedezéseket, és képviselői lassan már nemcsak ókori szobrok gyűjtőiként válogatnak a különböző módon piacra került alkotások közül, hanem fosszíliákat és hatalmas őslények csontvázait is vehemensen vásárolják, úgymond „saját szükségletre”. Ennek az intellektuális elitnek, melynek anyagi háttere és szellemi felkészültsége semmiképp sem elhanyagolható, a szervezettsége, céljai és törekvései az említett közömbös – és nemcsak a közömbös! – réteg számára meghatározhatatlanok, felmérhetetlenek, ismeretlenek.

„Ők” a régi arisztokratákra jellemző távolságtartással egy mentális szakadék túloldaláról szemlélik az „odaát” élő társadalmat (bennünket), s teljesen érthetően a visszahúzódást választják, semmint holmi felesleges magyarázkodásra fecséreljék a pénzszerzésre, golfozásra és tárlatok látogatására szánt idejüket.

Ez a réteg nemcsak a mi korunk élvezője, egész történelmünk folyamatos résztvevője, túlélője, s így meghatározó részét alkotta Winckelmann kora társadalmának is. S amiképp ma nem, úgy akkor sem nagyon hittek abban, hogy az egyszerű emberek bármikor is fogékonyak lesznek a művészetre. (Winckelmann elvárása is csak a művészekre vonatkozott.)

Winckelmann erőlködésének, harcának első fázisa valójában erről szól: a foltozóvarga fia is áttörheti az előítélet falát, feltöltheti azt a bizonyos mentális szakadékot s felkerülhet az ismereteknek arra a szirtfokára, amely elismertté teheti őt a felsőbb osztályok szemében. Igaz, célja eléréséhez óriási ambícióra, tudásvágyra és kitartásra volt szüksége. Nem elégedett meg azzal, amit a kor iskolái nyújtottak neki: mivel az ókor művészete iránti vonzalmát és a hittanórák által belé sulykolt keresztény szemléletet nem tudta összhangba hozni, ezért saját útján indult el.

Pénztelensége eleve kudarcra ítélte volna, ám ő észrevette a kereszténységben rejlő lehetőségeket, s miután a drezdai nuncius megígérte neki, hogy Rómában könyvtárnoki állást szerez számára, 1754-ben gondolkodás nélkül áttért a katolikus vallásra. Ezzel az érvényesülés felé vezető út megnyílt előtte. Ez lett tehát a „kezdet” meghatározásához vezető út kezdete.

Szászországi Frigyes Ágost, más néven III. Ágost választott lengyel király és litván nagyfejedelem évi 200 tallér segélydíjával 1755-ben végre Rómába került, ahol több bíboros főpap (Passionei, Albani és Archinto) pártfogása alá vette. Szívós kitartása mellett életében ezek a kapcsolatok azok, amelyek pályáján előre segítették. Nem mellesleg pedig, Anton Raphael Mengs, az ismert festő bizalmas barátságába fogadta. Mindketten Thamürisz utódaiként éltek s évekig együtt laktak. (A Mengsszel való kapcsolat azért vált különösen jelentőssé Winckelmann életében, mert olvasottsága ellenére is be kellett látnia, hogy mindez kevés ahhoz, hogy eruditusból igaz connaisseurré váljék. Jól tudta, hogy mindaz, amit a görög művészetről olvasott, kevés a továbblépéshez. Megírhatta volna művét anélkül, hogy személyes tapasztalata és áttekintése lett volna, ám őt nem ilyen fából faragták; a szakma „igazi” értőjévé szeretett volna válni. És ebben segített neki, többek között, Mengs.)

Az igazsághoz tartozik, legalábbis Jonathan Richardson ítélete szerint, hogy még Róma előtt Winckelmann úgy alkotta meg az ókori művészetnek a görög plasztikára összpontosító „Lehrgebäude”-ját, hogy azokban az években nem látott görög szobrot. Sőt mi több, két-három kivételtől eltekintve még római másolatuk formájában sem láthatta azokat.

2. számú idézet

„Miután már több műve jelent meg az antik művészet problémáiról, egyre dolgozott a Geschichte der Kunst des Altertums (Az ókor művészetének története) című korszakalkotó művén. Ez a modern művészettörténet első írása. Megállapította a görög művészet stílusait, korszakait és ideáltípusait, a római másolatok között azonban még nem tudott különbséget tenni.”

Ó, igen, a stílus! A stílus meghatározása – és most a saját stílusomról beszélek – olykor számomra is nehézséget okozott. Jelen esetben ez az említett kétely éppen ezt a Winckelmannról szóló írást érintette leginkább, ám a stílus kérdése még a legkevésbé tűnt aggasztónak. Sokkal nyomasztóbb, megoldandó gondként emelkedett előttem egy olyan írói nézőpont meghatározása, amely mind engem, mind az olvasót a lehető legközelebb viszi a történet lényegi részéhez – és akkor még nem beszéltem arról a hiányérzetről, amely hiányos ismereteimből fakadóan állandóan arra ösztökélt, hogy a témát a lehető legalaposabban körüljárjam. Több írókolléga is megjegyezte már, hogy írás közben minden javítással önmagunkat tökéletesítjük, s valóban tapasztalnom kellett, hogy a rengeteg Winckelmannal kapcsolatos anyag tanulmányozása közben eleinte közelebbinek éreztem és jobban meg tudtam fogalmazni az ő nézeteit, mint a sajátjaimat, ugyanakkor végül mindez önmagam megismeréséhez is közelebb vitt.

Eszembe jut Spengler „műtermi barnája”, amelyet (legalábbis szerinte) a legnagyobb festőművészek közül sem sokan értettek meg, s „amely egyre jobban tompította az összes többi szín valóságát”. Winckelmann valami hasonló szerepet játszhatott Róma művészeti megítélésében. Okosságával, kitartásával és fő művével kitűnt a „bennszülött” bíborosok és művészek közül, s valljuk be, maradandóbb a neve, mint az említett személyeké.

A „szélesebb rálátás” érdekében megemlítem, hogy Newton az Optika című könyvében elsőként írta meg a spektrum főbb színeinek meghatározását. Ezek a következők: vörös, narancs, sárga, zöld, kék, ibolya. A szivárvány alapszínei között nem szerepel a barna.

A Naturalis Historicából azt is megtudhatjuk, hogy Apellész kidolgozott egy mindössze négy színre alapuló festészeti eljárást. Ezt hívják „görög négy szín palettának” vagy „Apellész-palettának” is. Apellész ugyanis még csak a négy alapszínt használta: a fehér (kréta), fekete (faszén-fekete), sárga (okker), vörös (okker). Plinius szerint az igazán nagy művész, mint amilyen Apellész is, bármit élethűen képes ábrázolni a fenti négy színnel.

A fent leírtak alapján – újabb hasonlattal élve – Winckelmann nem a „négy szín palettájából” építkezett, és nem is a szivárvány alapszíneiből. Winckelmann a saját barnájával új színt jelentett a művészet történetének kutatásában, feltárásában. Ő volt az a szín, amely csak jóval később nyert teret, kapott új értelmezést és elismerést.

És ugyan miből, mely „színekből” keverte ki magát?

Winckelmannunk – mint már említettem, tudásvágyának és kitartásának köszönhetően – meglehetősen olvasott ember hírében állt. A gimnáziumot Berlinben végezte, az egyetemen sokoldalú tanulmányokkal foglalkozott. (Halléban teológiát és ókori irodalmat hallgatott, Jenában matematikát és orvostant.) Mikor Büneau gróf könyvtárába került, melyről Goethe is elismerően nyilatkozott, s kijelentette, hogy Európa egyik legnagyobb könyvtára, amely negyvenezer kötetet tartalmazott (a másik, talán még nagyobb könyvtárral Domenico Passioneri bíboros büszkélkedhetett), Homérosz, Hérodotosz , Szophoklész, Xenophón és Platón műveit olvasgatta.

Winckelmann ezen kívül nagyon elszánt is volt. Drezda közelségének köszönhetően a művészetek iránt való rokonszenve – Correggio, Tiziano, Tintoretto, Giorgione, Caravaggio, Guido Reni, a Carracciak, Veronese műveit nemcsak hogy látta, de első munkája ezen művek ismertetéséről szól! – már ekkor valóságos rajongássá fokozódott. Ez volt tehát az „egyik szín”.

Már ekkor pontosan tudta, mit akar elérni, mi a célja és hogyan valósíthatja meg mindezt. Nem véletlenül írta róla Friedrich Schlegel: „Az első közöttünk, kiben a morál intellektuális szemlélete élt, és aki a művészet és az ókor alakjaiban felismerte és az istenségtől lelkesen hirdette a tökéletes emberiség ősképét, a szent Winckelmann volt.”

Az első említett alkotóelem, melyből önmaga barnaságát kikeverte, a tudásvágy mellé felsorakozott hát a történelmi szemlélet színe is, amely ugyancsak hasznosnak bizonyult a későbbi sorsát illetően. Winckelmann volt ugyanis az elsők egyike, aki a művészetet történelmi folyamatként, mint a történelem produktumát fogta fel, s művében egységes művé gyúrta össze. Életművének sok „repedésére”, hibájára és hiányosságára hívták fel a figyelmet tőlem értőbb szakemberek. Ezeket a nézeteket nem kívánom túlmagyarázni, mintha magam is szakembere lennék a témának (ismét hangsúlyozom: nem vagyok az), és nem is kívánok velük vitába sem bonyolódni, csak fejet hajtok az elhatározás előtt, amely mindazt a művészeti, tárgyi anyagot (legalábbis egy részét), ami addig felfedezetlenül, rendszertelenül hevert szanaszét Európában, valaki végre számba vette és egységes fogalmi rendszerbe illesztette. Nyilván rendet akart teremteni a rendetlenségben, és emlékeztetni akarta a világot elfelejtett hagyományaira, értékeire.

És erőlködései között szerencséje lett. Ugyanis tervének megvalósításához épp a legmegfelelőbb korban született. A görög és római leletek felfedezésére pontosan az ezerhétszázas évek tűntek a legalkalmasabbnak. Ez volt az az időszak, amikor nemcsak Winckelmann, hanem egész Európa érdeklődni kezdett múltjának művészeti értékei iránt. Ásatások révén újabb és újabb leletek kerültek elő. 1719-ben megtalálták Herculaneum romjait, melyeket a Vezúv kitörésekor láva borított be, bár igaz, hogy a megszilárdult láva lehetetlenné tette a leletek teljes feltárását. Az 1748-ban megkezdett pompeji ásatások már eredményesebbnek bizonyultak, ezt a várost ugyanis csak vulkanikus hamu borította, a műemlékek jobb állapotban maradtak, és a kevésbé kemény fedőrétegek megkönnyítették a feltárást. Nem remélt adatok kerültek napvilágra az ókor életéről és művészetéről. A metszetkiadványokban, mintakönyvekben közreadott, újonnan megismert ókori emlékek, adatok Róma monumentális művészetét és az addig kevésbé értékelt műemlékek maradványait is új megvilágításba helyezték. Ennek köszönhető például, hogy tanulmányozni kezdték az addig elhanyagolt ókori emlékeket.

Ebből következik, hogy Winckelmann nem magányos lovagként vívta csatáját. Először azért nem tartható magányosnak, mert meglehetősen széles volt azoknak a szakembereknek a köre, akik hasonló cél által vezérelve igyekeztek felkutatni művészeti örökségünket, másodsorban pedig azért, mert az ő háta mögött is hatalmas pártfogók álltak.

A riválisok közül említhetem Julien David Le Roy nevét, aki ugyan csupán három hónapot töltött Athénban, ám a görög emlékműveket széles, egyetemes kulturális kontextusban kutatta, összehasonlítva a római örökséggel, és Konstantinápolyba is elutazott, hogy tanulmányozza a görög hagyomány bizánci fejlődését. Le Roy 1758-ban nyomtatta ki A görög legszebb emlékek romjait (Les Ruines des plus beaux monuments).

Figyelmetlen és udvariatlan lennék, ha nem említeném meg James Stuart és Nicholas Revett nevét. 1751-ben görög műemlékek felkutatására indultak és öt esztendőt töltöttek Görögországban. 1762-ben kiadták Athén ókori műemlékeiről szóló munkájuk első kötetét. (A mű végül folyamatosan négy kötetre bővült, a negyedik kötet csak 1816-ban jelent meg, sőt megjelent egy kiegészítő kötet is. Az illusztrációk 368 maratott és vésett táblát, méretarányosan rajzolt terveket és térképeket tartalmaztak.)

Elgondolkodtató, hogy ebben a harcban (mert ne felejtsük, harc volt ez a javából) a háttérből olyan befolyásos emberek irányítottak, mint a nápolyi király, jó pár bíboros (Albanival az élen), vagy Caylus gróf. Ez utóbbi archeológiai tanulmányok céljából maga is beutazta Olasz- és Görögországot, a kis-ázsiai partvidéket, és 1717-ben gazdag gyűjtemény birtokában tért vissza Franciaországba. Amikor ennyi gazdag szakértő szorgoskodott ez ügyön, miképp kerülhetett ki épp Winckelmann, a szegény foltozóvarga fia (aki ráncolt homlokkal, bosszankodva számolgatta, hogy egy-egy római villa vagy palota megtekintése fél tallérjába kerül!) győztesen? Miért az ő művét tartják legismertebbnek és korszakalkotónak?

Winckelmann sikerének és népszerűségének legfőbb okaként valószínűleg a vatikáni támogatást jelölhetjük meg, amely nemcsak olasz területeken fejtette ki hatását. Winckelmann művének francia fordítása – szintén „vatikáni” segítséggel – ugyancsak nagyot dobott a szerző népszerűségén. Jó érzéke volt ahhoz, hogy megérezze, mikor, miből nyerhet segítséget, támogatást. A saját „barna színének” kikeveréséhez, megalkotásához tehát alaposan felkészült, nemzetközi hírnevének gyors terjedését a kor olyan hangadó egyéniségei is segítették, mint Diderot és Herder.

Winckelmann „barnaságának” lényegét csak azok érthetik meg, akik hasonló hátránnyal indultak az életnek, mint Winckelmann, s akik épp – társadalmi, gazdasági, ilyen-olyan-amolyan hátrányuknak „köszönhetően” érzékenyebb belső világgal rendelkeznek. Ezeket az embereket kétségbevonhatatlanul gazdagabb képzeletük, tudásszintjük, empátiájuk segíti a környezetük megértésében és az érvényesülésben. Ők értik meg igazán, hogy Winckelmann által lett a „barna” a művészettörténetileg meghatározott lélek tulajdonképpeni színe.

A tisztánlátás érdekében azonban el kell mondani a következőket is. Az ásatások növekvő szakszerűsége, legalábbis Itáliában, nem terjedt ki a lelőhely egységben való szemléletére, az említett nagyurak sokkal inkább olyan kincsesbányának tekintették, amelyben kizárólag műkincseket kerestek. Természetesen az önzetlen pártolás és birtoklás lehetőségének felkínálásával.

A Tivoli-beli villák kincsei Winckelmann gazdájának, Albani bíborosnak a gyűjteményét gazdagították, Herculaneum és Pompeji kincsei pedig a nápolyi király porticibeli kastélyának museóját. „A falfestményeket kivágták, bekeretezték és a Portici-beli palota falára akasztották, az edényeket pedig úgy tekintették, mint Sevres-i vagy meisseni darabokat.”

Ugyanakkor senkinek sem jutott eszébe, hogy bázeli mintára az Amerbach-kabinethez hasonló nyilvános múzeumot hozzon létre. Ez volt ugyanis Európa első nyilvánosan látogatható múzeuma, amelyet 1661-ban nyitottak meg. Ezt mintegy harminc évvel később az oxfordi Ashmolean követte, igaz, ez eleinte „csak” egyetemi múzeumként szolgált, csupán 1759-ben lett az angoloknak nyilvános múzeumuk.

A műtárgyak kisajátításának kritikájához Winckelmann is csatlakozott, de ő nem a feltárás módját, lassúságát, valamint a művészettörténeti hozzáértés hiányát rótta fel, hanem mindenekelőtt azt a féltékeny titkolózást, amely miatt sok mindenhez nem férhetett hozzá, s amihez igen, arról sem készíthetett följegyzéseket.

„Az ókori régiségek legnagyobb kincsesháza Drezdában található… De nem jelölhetem meg közülük a legjobb dolgokat, mert a legjelesebb szobrok egy deszkafészerben álltak, heringek módjára becsomagolva, és nézni lehetett azokat, ám szemügyre venni nem.” (Winckelmann levele Berendishez.)

És akkor még nem említettem az északiak hozzáállását: Correggio legkiválóbb festményeit Stockholmban a királyi istálló ablakai elé akasztották, hogy elzárják azokat.

3. számú idézet

„Winckelmann 1768-ban rablógyilkosság áldozata lett: Triesztben Francesco Arcangeli szakács, miután hurokkal megpróbálta megfojtani, hat késszúrással meggyilkolta azon érmék miatt, amelyeket Mária Teréziától kapott. Gyilkosát néhány hónappal később kerékbe törték, Winckelmannt pedig a trieszti San Giusto-székesegyház templomkertjében temették el.” 

(Gondolom, a kedves olvasó számára nyilvánvalóvá vált, hogy ebben az írásban – a három számozott idézeten kívül – számos idézet fellelhető, sőt mi több, ad absurdum, az írás minden egyes gondolata előfordult már valahol, valamilyen írott formában, és éppen előfordulási gyakoriságuk az, ami feleslegessé teszi magyarázatukat. Egy nemes legyintéssel kijelenthetjük: közös tulajdonunkká váltak…)

Winckelmann életében itt következett be az a bizonyos törés, amelyet még a bevezető mondatomban említettem. A repülő diszkosz. Emlékszünk?

Ezt a törést azonban meglehetősen sok homály fedi, és mivel önmagammal szembeni alapvető elvárásom, hogy az eseményeket elfogulatlanul szemléljem, eltökélt szándékom, hogy az üggyel kapcsolatos egyes hozzáállásokat, véleményeket is megemlítem.

Heinrich Wölfflin Művészettörténeti alapfogalmak című könyvében jegyzi a következő kis tanulságos történetet, melynek két „főszereplője” is van. Az egyik Ludvig Richter

XIX. század elején élt festő, a másik pedig – legalábbis az én értelmezésemben – annak lehetetlensége, hogy a művészet lényege megragadható. Az említett festő három társával Tivoli vidékén sétálgatva megállapodott abban, hogy ugyanazt a tájat, pontosabban a kiszemelt táj adott részletét megfestik ugyanabból a szögből, és minden igyekezetükkel azon lesznek, hogy a lehető leghűségesebben örökítsék meg azt, amit láttak. Természetesen, miként maga a kedves olvasó is kitalálhatta, négy teljesen különböző festmény született, a négy művész személyiségétől és stílusától függő alkotás. Ebből az élményből az elbeszélő azt a következtetést vonta le, hogy objektív látvány, mint olyan, nem létezik, és mind a forma, mind a szín az egyéni temperamentum függvényeként értelmezhető. Az irodalomban járatosabbak kedvéért, hasonló kicsengése van annak a megállapításnak, amely szerint annyi Faust van, ahányan olvasták. A műalkotás tehát nem azonos egyetlen olvasó élményével sem, hanem az összes lehetséges élmények valamiféle elvont lényegével egyenlő.

Nos, Winckelmann halálával kapcsolatosan is valami hasonló jutott eszembe. Ahány emlékezés, annyi változat. Bár ebben az esetben lehet, hogy inkább a pszichológia tárgyát képezi az, ki mit lát a rejtély mögött, ki és miért akarja mindenáron „bizonyítani”, igazolni, sőt meggyőzni a kortársakat, hogy neki van igaza…

Az egyik ilyen ismert lehetőséget Mariangela Miceli és Giuseppe Sforza írók vázolták fel. Művükben – amely egy kávézóban játszódik – három kutató (két férfi és egy nő) beszélget Johann Joachim Winckelmann 1768-ban Triesztben történt meggyilkolásáról. Ők hárman próbálják felidézni Arcangeli (ő ölte meg Winckelmannt, de erről bővebben később) és a rendőrbiztos kihallgató-helyiségben lezajlott párbeszédét.

Miután ezeknek a jegyzőkönyveknek magyar fordítását nem találtam, az eredetieknek a korabeli stílusát pedig nagyon nehéz volt számomra értelmezni, nem is fárasztom velük az olvasót. Már csak azért sem, mert számomra nem „igazán” Winckelmannról szólnak. Arcangeli – legalábbis addig, ameddig kutakodásomban eljutottam – hatféle vallomást is tett, és ezek néha teljesen ellentmondásosak. Tehát hiteltelenek. Nem hihetem el, amit Arcangeli Winckelmannról mond… Más források után kellett néznem. És bár ezek is megkívánják a hiteles bizonyítékokat, apróbb hiányosságaik ellenére is elfogadhatóbbaknak tűnnek, mint Arcangeli vallomásai.

Ahhoz, hogy a lehető legjobban megértsem Winckelmann üzenetét és főleg halálát, életének utolsó napjaival kell többet foglalkoznom. Döntéseit teljesen feszült idegállapotban hozta meg, amelyben már fellelhetők voltak az összeomlás első jelei. 

Élete utolsó hetének eseményei talán többet mutatnak meg a jelleméből, mint addigi élete, és olyan párhuzamokat vetítenek az érdeklődő elé, amelyek számomra a legrégibb archetípust képviselik: Káin örökségét, a gyilkolás sértettségből fakadó okát, forrását.

Ha Winckelmann és Arcangeli történetét – a Giacometti stílusú szobrokhoz hasonlóan – a végletekig lecsupaszítjuk, akkor bizony a káini modellig kell visszamenni; Káin és Ábel története, amely nem az áldozatmutatás milyenségéről szólt, hanem az ember és ember harcáról, amit csak az erőszak dönthet el. Milyen messzire mutat ez a történet? A gyilkosság elkövetéséig. Az egyszerű emberek gyilkolják egymást és a művészetet.

Vegyük sorra az eseményeket!

Winckelmann 1768 áprilisában Bartolomeo Cavaceppivel, a híres vatikáni szobrásszal (és restaurátorral) barátkozott, aki rábeszélte, hogy utazzon vele Németországba. Érdekes módon, bár engedett barátja kérésének, az Alpok előtt elbizonytalanodott, rossz érzés lett rajta úrrá, olyannyira, hogy vissza akart fordulni. Cavaceppinek nem kis fáradságába került meggyőznie őt, hogy az út biztonságos, sőt a Mária Teréziával való találkozást is kilátásba helyezte. Nem tudni, ezért-e, vagy másért, de Winckelmann engedett a kérésnek, és el is jutott Bécsig, ahol Mária Terézia császárné valóban fogadta és megtisztelte a tudóst pár arany- és ezüstérmével.

A már említett korabeli rendőrségi jegyzőkönyvek gyötrelmes fordításai között nem szerepel, de az Anna Amália hercegnő tulajdonába került huszonkilenc Winckelmann-levelet olvasgatva kiderül, miért is bizonytalanodott el Winckelmann. Még utazása előtt levélben érdeklődött régi barátjánál Dietrich Berendisnél, hogy találkozhatnak-e, ha Bécsbe utazik, és erre a felkérésre sajnos nem kapott választ.

Egyedül ezekben a levelekben nyilvánul meg Winckelmann igazi arca. Ezekből megtudjuk, hogy barátaiban – legalábbis azokban, akiket barátainak elfogadott – mindenekfelett megbízik, éppen ezért a nekik küldött leveleiben a lehető legőszintébben ír nemcsak mindennapi ügyeiről és a legmagasabb rendű, erkölcsi igényeiről, de a legközönségesebb testi szükségleteiről is. Dietrichnek is ebben a szellemben írt emésztő vágyáról, s arról, mennyire eped ölelése után, mennyire örül, hogy együtt tölthetik a következő pár napot.

Ám Dietrich nem válaszolt, nem üzent s nem is jelent meg Bécsben; sem áprilisban, sem májusban.

Érthető hát, hogy Winckelmann csalódottan, feldúlt lelkiállapotban hagyta ott a fővárost. Eszelősen rohant Triesztig, ám ott lekéste a Velencébe tartó hajót.

Ekkor még természetesen nem tudta, hogy életének utolsó hetét tölti Triesztben, ráadásul azzal az emberrel, aki gyilkosa lesz.

A Triesztbe érkező ötvenéves Winckelmann már aránylag kiforrott egyéniség volt. A tapasztalatra épített, művelt és okos pillantásával szemlélte a világot. Sokat hangoztatott és leírt jelszava is ez volt: „Jöjj és láss!” (Ez eredetileg evangéliumi fölszólítás, amely a tanítványok toborzásakor hangzik el Jánosnál.) Jelentése az, hogy győződj meg saját tapasztalatod alapján a Messiás eljöveteléről. Winckelmann azonban merőben profán célból idézte, s értelme nem más, mint a műalkotások saját szemmel való látásának, a csak így megszerezhető tapasztalat propagandája.

A sok tapasztalás mellett sok csalódás is érte, tehát azt kell feltételeznünk, hogy e téren is felvértezve állt az élet újabb kihívásai előtt.

És azzal a magyarázattal is tartozom az olvasónak, miért olyan fontos mindez.

Élete üzenetének próbája ez az utolsó hét. Mindaz, amiről műveiben, nyilatkozataiban beszélt, ennek az utolsó hétnek a mérlegén mérettetett meg. Horgonyát leeresztve arra akarta kényszeríteni olvasóit és kortársait, hogy gondolkozzanak el az őket körülvevő, múltban felhalmozott értékeken, hogy értékeljék mindazt, amit rájuk hagyott a múlt. Ne lépjenek tovább mindazon, amit örököltek, anélkül, hogy meg ne emésztenék, fel ne dolgoznák, mert megbosszulja magát.

Ennek a bizonyos utolsó hétnek az eseményei sok mindenre választ adtak. Winckelmann egyik gyengéje a szépség volt. Mindabban, amit ásatásokon, palotákban, múzeumok rejtett szegleteiben, ki nem állított tárgyakban, sőt barátaiban fellelt, elsősorban a szépséget kereste.

Le sem tagadható, hogy bár rengeteg szobrot tekintett meg és írt le, a belvederei Apollón szobra volt az egyik kedvence. (Apollón vagy Apollo a görög-római mitológiában a tizenkét olümposzi főisten egyike, mellékneve: A fény istene. Olykor kezében lanttal a múzsák vezetőjeként – Muszagétész – is ábrázolták.)

A belvederei Apollón, egy i. e. IV. századi hellenisztikus bronzszobor római kori másolata. Winckelmann emfatikusan ömlengő műleírásai közül a legjellemzőbb éppen a belvederei Apollónról szól. Ezt az említett írást olvasva nyilvánvalóvá válik: Winckelmann alapvető érdeklődését Apollón, a Napisten, minden magasabb szellemi tevékenység védnökének személye köti le meghatározóan.

„A képesség, hogy megérezzük a művészetben a szépet, oly fogalom, mely mind a személyt, mind a tárgyat, a tartalmazót és a tartalmat egyaránt magába foglalja” – mondja Winckelmann.

Ha tovább haladva sorra vesszük kedvenc témáit, egyértelművé válik az összefüggés.

Mert nézzük csak!

Winckelmann másik kedvence a Laokoón-szobor, melynek fő alakja (és természetesen fiai Antiphasz és Thümbraiosz) köztudottan Apollón bosszújának áldozata lett. Laokoón – Apollónnak tett nőtlenségi – fogadalma ellenére is megnősült, és gyermekeket nemzett. Ráadásul figyelmeztette a trójaiakat a falóban rejlő veszélyre. Az isten ezért, bosszúból, küldte rá a Porkész és Khariboia nevű kígyókat Kalüdnosz szigetéről. Vagy vegyük további kedvencét, a hetvenkedő és bűnbánó Niobét! Ki nyilazta halálra fiait? Hát persze, hogy Apollón (kivéve Amüklaszt, akinek volt annyi esze, hogy imájával kiengesztelje Létót). Kedvenc témáival kapcsolatban tehát nem lehet megkerülni Apollón „mindenütt jelenlévő szerepét”. (Sajnálatos tévedései között tartják számon, hogy például a belvederei Apollónt azon ötszáz szobor egyikeként határozta meg, pontosabban tartotta számon, amelyeket Néró hurcolt el a delphoi Apolló–templomból. Ma már a szakembereknek köszönhetően tudjuk, hogy ebben is tévedett.)

Ezen tények ismeretében könnyebben megérthetjük az ilyesfajta ítéleteit: „Menj szellemeddel a testetlen szépség birodalmába, és kíséreld meg, hogy égi természet teremtője légy, hogy a szellemet a természet fölé emelkedő szépséggel töltsed el…”

Szinte személyes viszonyt alakított ki az istenséggel, s talán nem véletlenül állította egyik késői „méltatója”, hogy Winckelmann pogányként halt meg.

Térjünk vissza a már említett káini archetípushoz és Wincekelmann életének ahhoz a pontjához, amikor egy nagyon rövid idő alatt szembesült korábbi életével, saját elveivel és egy művészetkedvelő gyilkossal!

Hasonló Káinjaink ugyanis ma is itt szaladgálnak körülöttünk; irigykednek és különböző szofizmákkal etetnek bennünket mielőtt végeznek velünk.

A történet fonalát ott ejtettem el, amikor Winckelmann megérkezett Triesztbe. A Piazza Unità d’Italia téren álló előkelő Osteria Grandéban szállt meg, és nem tudni miért, de nem a saját nevén jelentkezett be, hanem Don Giovanniként. Winckelmann nyilván nem ismerhette a száz évvel később alkotó Nietzsche gondolatát, mely szerint: „az igazság természetéhez hozzátartozik a hazugság kényszere”, ám szemmel láthatóan, vagy feszült szellemi állapota, vagy valamilyen késztetés hatására, ráérzett erre a kényszerre.

Azt sem tudni, mit keresett Trieszt ugyanebben a szállodájában a munkanélküli szakács és betörő, Francesco Arcangeli, aki ott szerepelt az Ausztriából kitiltottak és körözöttek listáján.

És azt már végkép nehéz megmagyarázni, hogy ez a két ember miként barátkozott össze annyira, hogy az Anconába csak egy hét múlva induló hajó miatt késedelmeskedő Winckelmann barátságába fogadta ezt a gazfickót, és egész héten többször is sétálgatott és hosszas beszélgetést folytatott vele.

A megértésben talán segíthet, ha eláruljuk, hogy Winckelmannt műveltsége és olvasottsága mellett nagyon érzékeny és fogékony lelke is jellemezte. Ha valakit barátjának fogadott, boldogsága nem ismert határt, hűségének, ragaszkodásának szerény tanújeleként örömest odaadta, amije csak volt. „Winckelmannt gyakran láthattuk ilyesfajta viszonyban szép ifjakkal és soha nem tetszett elevenebbnek, szeretetreméltóbbnak, mint e sokszor nagyon is tünékeny pillanatokban” – olvasható egyik-másik kortársa róla szóló írásában, levelében.

Elképzelhető, sőt nagyon is valószínű, hogy Arcangeli rendelkezett némi művészetekkel kapcsolatos ismeretekkel, s ezekkel nyerte el XIII. Kelemen pápa régiségprefektusának bizalmát.

Elképzelhető továbbá, hogy nevezetes – több forrásból megerősített, a rendőrség által ellenőrzött – sétáik alkalmával bejárták, meglátogatták Trieszt nevezetességeit, s hosszasan értekeztek művészeti és magánéleti kérdésekről. Legalábbis erre lehet következtetni Arcangeli vallomásaiból. Ugyanis Arcangeli honnan tudta volna, hogy Winckelmannál ott vannak a Mária Teréziától kapott érmék, ha nem tőle magától? S vajon miként jöhetett volna rá Winckelmann gyengéjére, ha nem valamiféle bizalmas beszélgetés által?

Ám nem ezek a legfontosabbak: ez a történet nem a gyilkosság bulvárelemére, tehát a gyilkosság aktusára van kihegyezve. Számunkra a legfontosabb a Winckelmann lelkében lezajló változás, amelyet egy bűnöző váltott ki!

Ha tehát figyelembe vesszük Winckelmann gyengéjét, nem zárható ki az a lehetőség sem, hogy álnéven egy kis „megnyugtató” kalandra vágyott, ezért avatta bizalmába Arcangelit. S mikor látta, hogy az illető fiatal (Arcangeli csak harmincéves volt), jóképű (bár a rendőrségi jelentés szerint ez az állítás nem fedte a valóságot, viszont de gustibus non est disputandum!), és ért a művészetekhez, legalábbis elemi szinten, akkor egyfajta eirón-alazón szerepbe akarta kényszeríteni kapcsolatukat.

Mint a félművelt emberek nagy többségénél, akik náluk okosabb emberrel találkozva az önhittség és tetszelgés hibájába esnek, Winckelmannak az Arcangeliről kialakított első véleménye is hasonló lehetett. A később történtek alapján azonban valószínűsíthető, hogy belátta: ő nem eirón (mindent tudó), s Arcangeli sem alazón (ostoba). (E két fogalom vagy két figura a Kr. e. V. században szorosan összekapcsolódott a komédiával, amelyben az egyik karakter – eirón – jellegzetessége, hogy tudatlanságot színlelve győzedelmeskedik a kérkedő, nagyképű és ostoba karakter – alazón – felett.)

Elmélyült társalgás s természetesen szerepcsere vált szükségesé, és éppen az a társalgás váltotta ki az önmagával való szembesülés igényét. Miközben – hol egyedül, hol pedig Arcangeli társaságában – sétáit rótta a San Giusto (Szent Justus) erőd és a Canale Grande között, vagy édességet majszolt a San Nicolo utcai, akkor újonnan megnyílt és felkapott Benedetto Capano kávézóban, nem győzött saját és az Arcangeli által felvetett kérdésekre választ keresni.

A felismerés, hogy mindketten – ő, aki egész életében tanult, és Arcangeli, aki csak morzsákból tákolta össze „tudományát” –, egy olyan tudás mohó örökösei, amely tudás pontos forrásáról (és ezt be kellett vallania) fogalmuk sincs, újabb kételyeket szült a lelkében.

Az eddigiek alapján számára megerősítést nyert, hogy sem az Arcangeli-féle szegényeket, sem az unatkozó sznob királyi főket nem érdekli „igazán” a művészet. Ez a tapasztalat és felismerés lesújtó lehetett számára. Bár nem ekkor szembesült először a felismeréssel, hogy reménytelen dolog véleményét avatatlanokkal, dilettánsokkal ütköztetni, a hiábavalóság érzése ekkor teljesedett be lelkében. S talán ekkor ütötte meg a gondolat ereje: „Miért is bajlódom művészettel, mikor az emberek arra sem képesek, hogy önmagukkal tisztábban legyenek? Mire jók az írásaim, ha senki sem olvassa? Mennyire öncélú a tudásigényem? Mért bajlódom hát Homérosszal?” – kérdezhette önmagától elkeseredetten.

És még, ha tudta volna, hogy ezeknek a gondolatoknak az árnyékában, a közvetlenül mellette sétáló Arcangeli fejében sokkal sötétebb és aljasabb elhatározás született! Az apollói bosszú sokkal korábbi jelenése, modellje, a káini bosszú csírája szökkent szárba Arcangeli lelkében! Hideg, letisztult gondolatok, átgondolt terv született meg benne, hogy megleckéztesse ezt a felfuvalkodott, igazságtalanul gazdag (legalábbis hozzá képest), aranyérméit mutogató római buzit, aki Don Giovanniként hazudozik neki, és aki nyugodt lelkiismerettel sétálgathat bárhol az országban. Míg neki lapulnia és minden sarkon figyelnie kell, nem tűnik-e fel valahol rendőr vagy valaki, aki felismeri és veszélyeztetheti szökésben lévő szabadságát.

A Biblia sem ad egyértelmű magyarázatot arra, hogy az Úr miért Ábel ajándékát részesítette előnyben, ne várjuk hát, hogy Arcangeli indokai nyilvánvalóbbak lehetnek! Bosszúja tisztán emberi: Káin-i. Erre számos példa akad történelmünkben. Mindig akad egy Brutus, egy Clement Jacques, egy Ravaillac Francois, egy Baltazar Gerard vagy éppen Francisco Arcangeli, aki megindokolja gyilkos tettét, s aki Isten által felmentve, büntethetetlennek érzi magát.

Winckelmann végzetes hibájaként könyvelhette el, hogy megmutatta az aranyérméket. Mi célja lehetett? Nem tudni pontosan. Az érmékkel kapcsolatban sokkal régebbi élménye hatott rá (említett fő munkájának egyik fejezete éppen a szürakuszai érmékről szól, nem beszélve a Stoschnál végzett áldozatos munkájáról, amikor is annak a teljes gemmagyűjteményét katalogizálta), valószínűleg késztetést érezhetett arra, hogy megmutassa ajándékát valakinek és elbeszélgethessen vele. Sajnos, csak Arcangeli volt kéznél s ez a balszerencsés véletlen végzetesnek bizonyult. Az Arcangeliben dúló, bár jól titkolt indulatokat csak tovább korbácsolhatta a látvány. Ez lehetett a pont az „i” betűre. Winckelmann órái meg lettek számolva.

1768. június 10-én Arcangeli több késszúrással megölte a már utazáshoz készülődő Winckelmannt. A gyilkossággal kapcsolatos felesleges részleteket mellőzzük, elég annyi, hogy csupán az ajtaja előtt éppen arra elhaladó és a dulakodás zajaira felfigyelő szállodai alkalmazottnak köszönhette, hogy nem halt meg azonnal, és a gyilkos nem tudta befejezni sem a gyilkosságot, sem a rablást; elfutott.

Aznap Winckelmannak már csak hatórás haldoklás adatott meg, és ez alatt az idő alatt a következőkre futotta erejéből: szem előtt tartva Bacon mondását, miszerint a harag nem fér össze az emberi méltósággal, csak a gyengéken uralkodik, megbocsátott gyilkosának, majd végrendelkezett. Vagyonát jótevőjére, Albani bíborosra hagyta. Sokan nem lehettek körötte, csak sejteni lehet, hogy a szobájában a rendőrség embere, egy szállodai alkalmazott és orvos felügyelte állapotát. Valamelyikük leírhatta a végrendeletet, mivel Winckelmann keze is vérzett, hiszen a gyilkos szúrásokat megakadályozandó, védekezésként többször is megmarkolta a kés pengéjét.

Ha a jelenlévők kilétét és pontos számát nem ismerjük is, nem fontos. Winckelmann számára is megszűntek fontosnak lenni. Őt már csak önmaga érdekelte. 

Ágyában fekve egyedül maradt, mosolyogva nézett maga elé, s e pillantásban ott rezegtek néhai reményei és végső lemondása. Szemének egy-egy felcsillanása holmi felismerésekről árulkodott, de hogy mik ezek a felismerések, az a jelenlévők előtt – kiket egyébként sem izgattak különösebben egy ismeretlen haldokló utolsó gondolatai – rejtve maradtak.

Egy pillanatra fájdalmasan gondolt elhunyt apjára, a foltozóvargára, és nem tudni miért, de mindennél fontosabbnak tűnt számára, hogy őt, aki a „kezdetet” kutatta, a „vég” pillanatában valaki úgy sirassa meg, mintha az apja lenne. Ezt az őszinte, szívből fakadó gyászt és sirámot hiányolta leginkább. Tudta, hogy sem Albani, sem Dietrich, sem más nem lesz erre képes. Döbbenetes módon ekkor ismerte fel először az általa is buzgón kutatott „Kezdet” és „Vég” közötti időszakban lappangó „Hiányt”. A hiányt, amely végig ott ólálkodott, mint ama bizonyos tengerészkötél vörös fonala, csak ő nem törődött vele, figyelembe sem vette, mint az emberek nagy többsége. Halála pillanatában viszont ott nehezedett a mellkasán és talán az utolsó, felszabadító nyomást is ennek a hiánynak a súlya jelentette. Winckelmann nagyot sóhajtott, ajka keményen összeszorult, és csak utolsó kilélegzése jelezte, hogy végleg elhagyta a görög és római értékekkel teli világot. Gondolatban talán búcsút intett Apollónnak, és immár félelem és aggódás nélkül lépett át a kimmeri kapun. Azon túl már csak a köd és a felhők látszanak, amelyek eltakarják Apollón fényes egét. A nap többé nem néz le rá… 

Rendhagyó módon a kezdeti mottóval fejezem be írásomat, és ismét Goethét hívom ide, akinek maximái és reflexiói között (a maxima Goethénél életszabályt jelent, a reflexió pedig a szellemi tisztázás eszköze) akadtam e gondolatra:

„Mit bajlódtok Homérosszal? Hiszen nem értitek!

Hiszen a napot, a holdat, a csillagokat sem értem én;

de ott járnak a fejem fölött, és kiismerem magam bennük, ahogy nézem őket s rendszeres, csodálatos járásuk szemlélem, és arra gondolok közben,

hogy vajon belőlem is lehet-e még valami.”

Vajon belőlünk, az erőlködőkből, lehet-e még valami?