Eltsúszások

(részlet egy készülő novellafüzérből)

Sándor fut.

A rendszeres testmozgás egészséges, ezt ő is tudja, mégis nagyon elege van már az egészből.

Ki nem tartozik manapság egy kisebb pénzösszeggel? Vagy egy nagyobbal? És akkor már futópályává kell varázsolni a Mihály kapu környékét?

Pozsonyban vagyunk, 1930-at írunk, március 25-e van, kellemes szél fújdogál és süt a nap. Sándor fut. Fiatal, sovány fickó, barna, oldalra fésült hajjal, olcsó öltönyben. Huszonhárom éves. Üldözői jóval idősebbek, és nincsenek túl jó kondícióban. Ne haragudjunk rájuk, csupán a pénzüket szeretnék visszakapni.

Nagyon türelmetlen emberek. Sándor alig egy éve tartozik, és havonta előfordul vele, hogy már majdnem megadja a teljes összeget, vagy annak egy számottevő részét, de hát a sors mindig az útjába áll, és kibabrál vele. Ki találta fel egyáltalán a sorsot? Csak egyszer kapja a keze közé!

A rohanó Sándor mögött vagy húsz méterrel lemaradt a három üldöző. Jól öltözött, idősebb, pocakos üzletemberek, nem nagyon bírják a tempót. A kezükben csukott ernyő vagy sétabot. Ezekkel jól lehet hadonászni, fenyegetőzni, esetleg ütni is, amikor az áldozat már a földre került.

– Gazember! Ide a pénzünkkel!

Ennyi csak a szókincsük. Ezek nem sok könyvet olvashatnak. Mondhatnák például, hogy ejnye, te rossz fiú, hát hogy állsz te a sorssal, hogy álmatlan éjszakáid vannak a vissza nem adott összegek miatt? Meg hát a kamat, ugye, ami egyre csak nő. Te meg egyre csak nőre költöd, amit már megszereztél, hát persze, hogy csattogni fog a nyakadon a sétapálca, és akkor még olcsón megúsztad, kispajtás!

Hogy te költő vagy? Tudjuk. A mi pénzünket költöd. És hogy jutott-e a versek által előbbre a világ, azt nem fogjuk tőled megkérdezni. A kamatos kamatban hiszünk, nem a verslábakban.

És ne hidd, hogy mindig el fogsz futni előlünk, mert egyszer a verslábak is elfáradnak, aztán oda a dicsőség. Ronda nagy foltok lesznek azon a csinos kis öltönyödön, és az édes anyukád sem fog ráismerni a kisfia pofikájára.

Ezek újságot sem olvasnak. Mondhatnák például, hogy most kaptuk a hírt, hogy Tsúszó Sándor fiatal költő és irodalmár többé már nem a szerencse fia. Sőt, a rokonságuk is megszűnt. Ezentúl börtönverseket fog írni, amikre ugyanúgy nem lesz kíváncsi senki emberfia, mint a szerelmi vénájára. Amibe máris áramlik az infúzió a kibírhatatlanul sok ütleg miatt.

Ezek verset sem olvasnak. Csak pénzt.

Sándorunk már-már egérutat nyert, amikor észrevette, hogy szemből is veszély fenyegeti. Ezek már erős fiatalembereknek tűntek, akiket a lomha, hadonászó bankárok fogadtak fel. Futás közben is képesek voltak feltűrni az ingük ujját, hogy minél jobban látsszon domborodó karizmuk. Igen, a karizma fontos lett manapság. A lapátot emelgető kirakodómunkások nem utasították vissza azt a kis mellékest, amit Sándorunk helyreigazításáért ígértek nekik az uzsorások.

– Ajjaj! – mondta volna Sándor, de csak gondolni tudta, mert szakadt róla a víz, és a szíve vadul kalimpált. A ponyvaregények főhősei ilyenkor inkább belépnek az idegenlégióba, csakhogy elkerüljék az ütleget. Neki kapóra jött egy plakát is…

A kapu fölött, ami előtt megtorpant, felirat hirdette, hogy ez az Egyetlen Igaz Szó szerkesztősége. Jobbra csengők, alatta pedig a jól olvasható plakát:

LAPTERJESZTŐT FELVESZÜNK!

Sándor arcán a verejték húzott vastag csíkokat, a haja kócosan lógott, de felderült az arca a szöveget meglátván. Úgy ugrott be a kapun, mint a kopók elől menekülő nyúl a menedéket adó bozótosba. Fél percen belül már a főszerkesztő előtt állt. Az észlelte, hogy valaki bejött az irodájába, de nem nézett fel, mert így kevesebb honoráriumba is belemennek a szerencsétlen jelentkezők. Tsúszó kihasználta azt a kis időt, igyekezett nem túl hangosan lihegni, és az izzadságot is olyan mozdulattal törölte le a homlokáról, mintha az éppen most állt volna neki viszketni. Aztán lopva körülnézett az irodában. Minden bútor olcsó volt, régi, közönséges, bántó szagú, tompa fényű, és mintha táncoltak volna.

Ja, nem! Ő volt az, aki szinte már meg sem bírt állni a lábán. Holtfáradtan lerogyott az egyik székbe, bár tudta, hogy illetlenség.

A főszerkesztő még mindig nem nézett fel. Kinyúlt jobbra, és az egyik halomról levette a legfelső papírt. Sándor felé tolta az asztalon.

– Itt írja alá a szerződést! Az előleget felveheti a pénztárban.

A kövér, kopaszodó pénztáros gyanakvó szemmel vizsgálta Sándort. Feltett néhány értelmetlen kérdést, amire költőnk értelmetlen válaszokat adott. A pénztáros bólintott, és Sándor kezébe nyomott néhány bankjegyet. Aztán az asztal szélén árválkodó száz darab aznapi Egyetlen Igaz Szó példányaira mutatott.

Sándor kilesett a kapun. Elmentek!

Egy ideig még szorosan a házfalaknak simulva haladt, mintha az bármit is segítene, és ha gyanús fickók közeledtek, az arcát a száz darab napilappal takarta el. Később megbátorodott, leült egy padra az utcán. Körülötte járókelők mászkáltak, de ő ügyet sem vetett rájuk. A lapot olvasta, amit terjesztenie kellene. Ha lett volna cigarettája, rágyújtott volna. De így csak ingatta a fejét.

– Ez förtelmes! Hogy fogom én ezt eladni?

Az útjába kerülő első vendéglőben magához intette a pincért, majd a tálcájára tett egyet a lapból.

– Ha a kávé mellé ezt is kiviszi a vendégnek, példányonként húsz fillér üti a markát!

A pincér tisztelte az őrülteket, de most nem volt jó napja. A barátnője állítólag más férfiakkal is mutatkozott, míg ő a kávét szolgálta fel a vendégeknek az Aranykakasban.

– Maga megőrült! – mondta megvetőn Sándornak, majd köpött egyet. Pont a költő cipője orrára. Tsúszó letette a halom újságot az asztalra, lassan megtörölte lábbelijének kopott orrát a kockás abrosz sarkában, mintha csak ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, közben beleivott a kávéba, amit egy már eltávozott vendég hagyott ott. De aztán iszkolt.

Tsúszó haditerve készen volt. Valószínűleg a kávé élénkítő hatásának köszönhette a remek ötletet, miszerint Ederdi Dezső álnéven verseket közöl a lapban, majd a honoráriumból megvesz kétszázötven példányt az Egyetlen Igaz Szóból (amelyben egyetlen igaz szót nem talált korábban), és azt ingyen szétosztogatja.

– Maga a legjobb lapterjesztőnk, Sándor! – mondta három nappal később a főszerkesztő lelkesen, kezet fogott a költővel, majd hosszasan a szemébe nézett, mert valami turpisságot sejtett a dolog mögött. Tsúszó zavartan lesütötte a szemét, majd felnyalábolt száz példányt az aznapi kiadásból.

– Fogadja el ezt a szerény pénzjutalmat…

Sándor elfogadta. A legsürgetőbb hiteleinek törlesztésére talán elég lesz. De előbb Mancika. Egy kis szerelem abban az ócska padlásszobában. (De a lepedő mindig tiszta!) Hiszen a költők is csak férfiból vannak, sőt ők aztán igazán.

Mancika most kissé unott volt az ágyban. Persze mindenkinek lehet rossz napja. Ráadásul a fizetséget is kevesellte:

– Ez kevés lesz, Sanyika! Infláció van!

Nemcsak Sándor, az összeg is elment. Az egész. Most még megnézi magát a szekrényajtóra szerelt tükörben, megigazítja olcsó zakóját, kezével hátrafésüli a haját, de aztán csak ki kell lépnie azon az ajtón. Mancika hosszú, vékony, füstszűrős cigarettára gyújt. Kacéran megnyalja a szája szélét, nagylábujját végighúzza Sándor combján.

Ám az dacosan felemeli a fejét, és lassan, elmélázva megy le a nyikorgó falépcsőn. Kint esik az eső. Sándor pénzérméket látt hullani, végtelen sokat, csillogót, fényeset. Önkéntelenül is utánuk kap.

Marad hát a rendszeres testmozgás.

– Állj meg, gazember! Ide a pénzünkkel! – harsan fel mögötte a kiáltás.

Sándor fut.

Ezek tényleg nincs jobb szövegük, gondolja magában. Miért nem ordítják azt, hogy szerencséd, te gazember, hogy esik az eső, most másra kell az ernyő, de jössz te még a mi utcánkba…