Eltsúszások

(részlet egy készülő novellafüzérből)

Sándor, mint azt már tudjuk,  fut.

A rendszeres testmozgás egészséges, ezt ő is tudja, ám olyan szekér után futni rendkívül fárasztó, amelyik nem vesz fel.

Pozsonyban vagyunk, 1930. december 20-át írjuk. Odakint igencsak havas arcát mutatja a tél, idebent viszont kellemesen duruzsol a kandalló. Meg a költő is a szép lány fülébe. Aztán hirtelen kiugrik a méregdrága, csinos, műbőrrel bevont kétszemélyes fotel meghittségéből, és kedvese elé térdel.

– Drága Alzsbeta! Engedd meg…

Alzsbeta barna hajú, barna szemű, karcsú teremtés: melyik férfi nem lobbanna azonnal szerelemre, ha a hölgy ábrándos barna szemébe pillant? És valóban drága leányka, túlságosan is. Egy lapterjesztésből élő költő sovány és – kimondani is szörnyű – lyukas zsebéhez pedig pláne. Ne csodálkozzunk azon, hogy ennek tetejébe még nem is engedi meg.

– Álljon fel, Sándor, még kikopik a nadrágja.

Tsúszó a már megszokott, olcsó öltönyében van, és egy nyitott ékszeres dobozkát nyújt szíve imádottja felé, amiben sejthető, hogy miféle holmi található. Szerencsére a hölgy nem nézi meg alaposabban, mert a fekete skatulya fehér párnácskája közti résben nem látna semmit. A költő a rengeteg tartozása miatt nem engedheti meg magának, hogy drága karikagyűrűt vásároljon. Azt eljátszani, hogy az ékszer elveszett, esetleg ellopták pedig egy kezdő színésznek is hálás, könnyen megoldható feladat. Szerencsére erre most nem kerül sor.

– Drága Sanyika! Szépek a hozzám írt versei, mind az ötszáztizenhetet imádom, de lássa be: egy bankigazgató fia sokkal megnyugtatóbb jövőt biztosíthat nekem, mint egy…. Lángelme!

Alzsbetka haja a kor divatja szerint fel van tűzve. Most látványosan, magától leomlik arra a kebelre, amelyre bármelyik férfi szívesen odahajtaná a fejét, hogy összehangolja kedvese szívdobogását a sajátjáéval. A lány egy írógéppel teleírt papírlapot tart a kezében, ennek sarkát kissé már megrágták az egerek. Jaj, dehogy egerek! Valószínűleg gyorsan fel kellett firkantani valamit egy cetlire, és épp ez akadt abba a bájos kézbe, amit nem lehet elégszer megcsókolni. Sándor első verse az, amit lelke lángra lobbantójához írt. A címe: A hölgy kissé piromán.

– Ügyesen összevonta, kedvesem, azt a két szót, hogy picit, meg romántikus.

A lángelmének már nem csak a szíve lángol, de ég az arca és a füle is. A bankigazgató fiára gondol, Dimitrijre, aki a Pozsonyi Torna Egylet ismert sportolójaként eljegyezni készül Alzsbetkát. Nem jóképű, de gazdag. Nem nagylelkű, de jólöltözött. Nincs humora, szófukar, magasan hordja az orrát és a muszklijait, könyveket nem olvas, de van automobilja. Érthetetlen, mit lát benne ez az elragadó teremtés. Nem sejti, hogy a hosszú boldog házasság titka az, hogy bármikor és bárhol bármiről elbeszélgethetsz a másik emberrel?

Libben Alzsbetka rózsaszín szoknyája.

– Főzök magának egy jó erős teát, Sándor, attól majd kissé megnyugszik. Kedvelem magát. Kétszer engedtem is, hogy megcsókoljon. De mint tudja, Dimitrijnek nemrég meghalt a nagyapja. Szüksége van az együttérzésemre.

– Az én nagyapám is… Még a háborúban! És minden rokonom! – kiáltaná Sándor, de a lány már a csészékkel csörömpöl a konyhában. Búsan körbesétálja hát a szobát. Végihúzza ujját a nehéz, sötétbarna bútorokon, megáll a családtagok falra akasztott képei előtt, és szorgalmasan sóhajtozik. Az ablakon túl havazik. A szívét is mintha mázsás jégcsapok húznák lefelé, a drága perzsaszőnyeg irányába.

De hopp! Ez érdekes. A kandallóban elszenesedett levélpapírt pillant meg. Egy szeletke nem hamvadt el, miután összetépték, jól olvasható rajta az imádott női kézírás: „…a karácsonyt a legnagyobb titokban Ótátrafüreden, a Grandhotelben töltöm…”

A költő nem adja fel egykönnyen. Ráadásul a Magas-Tátra felé vonatozva semmi akadályát nem látja, hogy egy újabb költeményben vallja meg érzéseit Alzsbetka iránt. A kupéban klasszikus lúdtollal veti gyűrött kis papírjára a sorokat. „Szemedben tisztának és szépnek látom magam, én a bukott angyal…”

A vonat zötyögése miatt a tinta foltokat fröccsent amúgy is kék, kockás öltönyére, ingujjára, de ez őt egyáltalán nem zavarja. Útitársai elszörnyedve figyelik ténykedését. Főleg, mivel félig hangosan fel is olvassa magának a már letisztázott sorokat.

– Anya! Ő tényleg Lucifer? – bújik a fülke sarkába egy félénk kisfiú. Aztán sípcsonton rúgja Sándort, hogy az belejajdul. A szülők úgy tesznek, mintha nem látnák, mit művel a gyermekük. A költő így a folyosón, az állandó huzat és zakatolás kényelmetlenségében.kénytelen folytatni művét.

Minden havas. Sándor a hotel előtt állva a világító ablakokat bámulja, és erősen bízik a szerelem megváltó erejében. Egy közeli, sudár fenyőfára esik a pillantása. Arca felragyog.

– Ha ezt feldíszítem, bármelyik szobában lakjon is Alzsbetka, sírásig meghatja majd!

Szerencsére a másik utcában áll egy csecsebecsékkel teleaggatott fa. Csak át kell hordani őket, és kész a varázslat. Sándor nem hallja, ahogy a közeli ház második emeletén a bokánrugdosó kisgyerek üvöltve veri az ablakot:

– Anya! Itt az ördög! Elviszi a díszeket!

Bizony, az egyik fenyőn egyre kevesebb a csillogó gömb, angyalhaj meg a cipősdoboznyi szaloncukor, a másikon meg egyre több.

A Grandhotel fényárban áll. Sándor egyik szeme az ablakokat lesi, a másik meg a közte és a havas talaj közti távolságot. Éppen a csillagot tenné fel a fa tetejére, amikor…

– Jajjaj! Szűz Mária, ments meg!

A fenyőfa teteje elhajlik a súly alatt, rajta a belécsimpaszkodó költővel. A nyitott ablak ott van közel, egy fiatal hölgy mosolyog belőle Sándorra, és barátságosan kezét nyújtja a rémült fiatalember felé. Aki azt hiszi, ha most az egyszer nem pillant le, megúszhatja a nyaktörést.

Szerencsére a lírikusok védőszentje nem hagyta el az őrhelyét, és a merész rímfaragó egy nagy kupac hóra pottyan. Néhány perc múlva egy jól fűtött hotelszobában kortyolja a forró teát, amit Alzsbetka főzött neki. Azaz…

– Drága Sanyika! Tudom, hogy most csodálkozol, de az unokatestvérem az utolsó percben átengedte nekem ezt a kirándulást…

Sándorunk egy fotelben ül, a szemében még halálfélelem, a nyaka körül még megrepedt karácsonyi gömbök, ingzsebében átázott angyalhaj. A kezében rumosüveg.

– …de előtte figyelmeztetett, hogy egy gáláns lovag a szívemig merészkedik majd, és meg kell őt mentenem.

Bozsenka cseppet sem hasonlít Alzsbetkára. Kissé kancsal, egy foga hiányzik elöl, és hogyan fogalmazzunk finoman? Az arcvonásait nem Leonardo da Vinci tervezte.

– Úgy tudom, a költők szeretik a verseket. Engedje meg, kedves Sándor, hogy felolvassam önnek néhány ifjúkori költeményemet…

Ezzel Bozsenka a komód legfelső fiókjából egy piros szalaggal átkötött vaskos kéziratot vesz elő. Megvárja, amíg a rémülten pislogó költő tölt még egy kis rumot a teájába, aztán szavaló pozíciót vesz fel, és vékony, mekegő hangon rákezdi:

– Tudd meg, Sándor, te fáradt vándor, velem van Ámor, és vár rád a mámor…

Fiatal szerelmes lírikusunk nem tudja, hogy az átázott pulóvere miatt remeg-e, vagy még mindig a vonaton ül, és mindezt csak álmodja. Azt se bánná, ha most valaki jól sípcsonton rúgná, és ettől felébredne. Az összetintázott ing sem probléma, hiszen a péknek folyton lisztes a ruhája, hogy a kéményseprőkről már ne is beszéljünk. Mondani akar valamit, de úgy érzi, hogy a fogai helyén apró jégcsapok vannak, és ha most kinyitná a száját, csörömpölve mind a földre hullana.

A hölgy a másik fotelban ül, és sajnos nem szépíti meg a szenvedély, amellyel a költeményeit olvassa. Ráadásul nagyon rosszul tud valamit. A költő természetesen szereti a verseket, hogyne szeretné, de az Isten szerelmére, csak a sajátjait!

Marad hát a rendszeres testmozgás.

Egy ugrás az ablakig, egy gyors pillantás a mélybe, és a megnyugtató tudat, hogy a fenyőfa egyik ága nincs is olyan messze.

– Álljon meg, Sanyika! Most jönnek a legjobb részek!

A hölgy kissé hiányos öltözetben az erkélyről kihajolva kiabál Sándorunk felé, aki mókusügyességgel kúszik egyre lejjebb a feldíszített karácsonyfán.