Eltsúszások

(részlet egy készülő novellafüzérből)

Sándor nem fut többé, nem menekül.

Állása van. Azaz ülése. Egy íróasztal mögött. Meg saját iroda. Saját titkárnő. Akarhat egy költő ennél többet?

Akarhat, de hát az élet nem kívánságműsor. Az Első Állami Radírgyár munkatársának lenni igazán megtisztelő dolog. Nem volt könnyű bejutni, ami azt illeti. Mindent Vilmácskának köszönhet. A hölgy azt mondta, ha Sándor megígéri, hogy nem ír hozzá több verset, és felhagy a virágcsokrok küldözgetésével, beszerzi valami jó helyre. Ahol épp üresedés van.

– És mit kell ott csinálni? – kérdezte költőnk aggodalmasan.

– Semmit – mondta Vilmácska, és mélyen Tsúszó szemébe nézett.

– Az jó – nyugodott meg Sándor, és mélyen a hölgy dekoltázsába pillantott. A látvány hatására egy újabb szerelmi líraömleny első sora fogalmazódott meg benne, de aztán hidegvízzel alaposan megmosta a homlokát, és a vad érzelemgombóc engedelmesen szétoszlott a semmibe, ahonnét jött. – Ahhoz kiválóan értek. Csak fizessék meg rendesen.

– Nyugalom. A nagybácsim ott az igazgató. Ha szót fogadsz neki, nem lesz semmi baj.

Walter úr, a főnök igazán szimpatikus volt. Mindig fehér köpenyben járt, és csak a jobb halántéka őszült. Cigarettáját gyakran a virágcserépben nyomta el, és a szemüvegének bal üvegje hiányzott. De nem mondhatjuk, hogy emiatt rossz szemmel nézett költőnkre.

– Bevezetésképpen írjon egy verset, majd radírozza ki, aztán számoljon be az eredményről.

Sándor egyedül maradt az irodában. Nézte a füstölő virágcserepet, a falon a kifakult harmonogramot, a dossziékat az üveg mögött. Kihúzta íróasztala fiókját, ahonnét egy üres papírlapot vett elő. Kihegyezte az asztalon található tíz grafitceruza egyikét, aztán a radírokra esett a pillantása.

Vajon melyik lenne képes eltüntetni az összes hibát, amelyet az életében eddig elkövetett?

Behívta a titkárnőt, Juditkát. Leültette magával szemben, és elhatározta, hogy most azonnal bele fog szeretni.

– Férjnél vagyok – mondta a nő.

– Akkor legyen szíves, főzzön egy jó erős kávét! – rezzent össze Sándor, és úgy tett, mintha már kitalálta volna a megírandó vers címét. Pedig csak a saját nevét maszatolta fel a papírra.

– Prkk!

Kitörött a ceruza hegye. Aztán elromlott a faragó, és költőnk kedve is.

– Micsoda bűntény! Kiradírozni egy verset! – dörmögte maga elé, és egy másik grafittal kicsinosította nevének kezdőbetűit.

Jött Juditka, hozta a kávét. A hajának édes eperillata volt, ahogy kissé lehajolt, hogy az asztalra tegye a csészét. „Alacsony, kissé molett, de rengeteg kedvesség árad belőle” – gondolta Sándor. Amikor egyedül maradt az irodában, levette a cipőjét, mert nyomta a lábát. Aztán nyújtózkodott, ásított, és a csésze mellett árválkodó kockacukrot színpadias mozdulattal hajította a gőzölgő italba. Hosszasan keverte a feketét, mintha nem bízott volna benne, hogy az szinte azonnal feloldódik.

Életében annyi verset írt már, hogy nem érezte problémának, ha most olyat kell alkotnia, amely végül a radír apró, dörzsölgető teste alatt végzi. Egy elrontott szerelmes vers éppen megteszi. Mondjuk Vilmácska, esetleg Juditka lehetnének a múzsák.

De nem. Egy úriember tartsa be, amit ígér! Még akkor is, ha költeménye az enyészet áldozatává válik. Ja, és az eperillatú haj sem ad felmentést.

Gyorsan kiitta a kávét, majd elindult felmérni az Első Állami Radírgyár hölgyállományát. A gyártórészlegben nagy volt a zaj, ráadásul a női munkások fejkendőt viseltek, ami sokat eltakart az arcukból. A dobozolóknál csupa férfi alkalmazott dolgozott. Emeltek, cipeltek, káromkodtak és kellemetlen izzadtságszaguk volt. A főnök titkárnője, Margitka éppen a körmét lakkozta. Intett Sándornak, hogy üljön le. Megkérdezte a költőt, kér-e kávét. Tsúszó a fejét ingatta, hogy ma már ivott egyet.

– Nos, milyen az új radírunk? – kérdezte kedvesen. – Maszatol?

– Nem tudom – vallotta be a versek mestere, és kissé elpirult. – Még nem jött az ihlet.

– Meséljen nekem arról az ihletről – kérte Margitka, miközben furcsa és hirtelen mozdulatokat tett, hogy minél hamarabb megszáradjon a körmén a lakk.

Sándor elmélázott.

– Mintha az ember fejében megnyílna egy égi csatorna, s abba beleöntenék a kész verset.

Margitka aprókat kuncogott.

– Izgalmas lehet. Most akkor kérje meg az öntödét, hogy valami bűn rossz balladát postázzanak, amit azonnal el kell tüntetni a papírról.

– Azon vagyok – merengett a költő miközben szedelőzködött. – Megyek, mert vár a munka.

– Hozzám még senki soha nem írt szerelmes verset – mondta váratlanul Margitka, és a pillantásában annyi romantika bújkált, hogy egy szemorvos is zavarba jött volna tőle.

– Tessék? – döbbent meg Tsúszó. – Menjek, és írjak magához egy rossz szerelmes verset, amit aztán kiradírozhatok?

– Rosszat semmiképp se – kacagott a titkárnő. – A férjem díjbirkózó. Megverné, ha kitudódna. De egy pompásan megírt költemény, aminek köszönhetően bekerülnék a tankönyvekbe… A nagy Tsúszó Sándor múzsája, Srapnel Ödönné született Bukta Amália.

A költő megvakarta a füle tövét.

– Hm. Azt hittem, Margitnak hívják.

– Az élet csupa titok és rejtelem – lehelte Margit (vagy Amália?), és visszafordult az írógép felé. Sándor állt egy darabig az iroda közepén, majd halkan elköszönt.

Amikor kényelmesen elhelyezkedett az asztalánál, kicsit bűvölte a papírt, amin már ott díszelgett a neve, majd sorban az orra alá nyomta a ceruzákat meg a radírokat, hátha… Schiller állítólag rohadt almát szagolgatott, hogy megszállja az ihlet. Alma ugyan nem volt a közelben, a grafit sem hozta meg a várt eredményt, de talán a cserepes virág.

Az meg iszonyú büdös volt közelről.

Sándor rendelt még egy kávét Juditkától, majd amikor az le akarta tenni az asztalára, költőnk megkérdezte:

– Milyen sampont használ, ha megkérdezhetem?

– Fenyőillatút.

Tsúszó nem ezt a választ várta.

– Eperre tippeltem volna…

– Akkor ma gondosan kerülje el a fogadóirodákat – mosolygott Juditka. – Egy csomó pénzt megspórol.

A költőt erre azonnal megszállta az ihlet. Intett a titkárnőnek, hogy sürgősen hagyja magára, majd pillanatok alatt írt egy nyolc versszakos verset egy olyan irodáról, ahol nem lovakra vagy számjegyekre lehet fogadni, hanem költői teljesítményekre.

Elégedett volt magával. Két kávé az mégiscsak két kávé! Már nyúlt is a radír után. Aztán azt gondolta, búcsúzásul még elolvassa egyszer a verset.

– De hiszen ez jó! – tekintett fel döbbenten. – Ennek maradnia kell.

Gyorsan új papírt húzott elő a fiókból, és még a nevét sem írta fel, úgy esett neki az újabb versnek. Ha ki lesz radírozva, mindegy, hogy ki a szerzője, nem?

A fenyő, aminek eperillata volt. Ez akkora marhaság, hogy öröm lesz eltüntetni még az emlékét is.

Nem az lett. Túl jókat öntenek a fejébe az égi csatornákból. Direkt rosszat kell írnia. Alapos odafigyeléssel menni fog. Mennyi költőtársának sikerül az ilyesmi! Ő sem lehet kivétel.

De a következő verset is sajnálta volna kiradírozni. Egy szonett a reménytelen szerelemről. És az a tizennegyedik sor, amire kifut az egész költemény! Shakespeare irigykedhetne.

No, most valami bárgyút, valami összecsapottat, valami egészen borzasztót! Csak eszébe jut egy cukrozott, émelygős, ezerszer elcsépelt gondolat! Megszagolta a szobanövényt, már nem tűnt annyira büdösnek. Rágyújtott egy cigarettára, majd a cserépben nyomta el a csikket, ahogy a főnökétől látta. Szédült, émelygett a gyomra a nikotintól, de a füst glóriát vont a feje köré, és a szekrény üvegében egy őrült Nobel-díjas költőnek látta magát, aki éppen most gyújtja fel Rómát, hogy aztán megénekelhesse a pusztulást.

Életében nem írt még ennyire jó verset! Olyan erős költői képek kanyarodtak ki ceruzájának végéből, hogy szeme elhomályosult, és sírt, sírt, mint egy kisgyerek.

Még akkor is szipogott, amikor Margitka (vagy Amália?) Walter utasítására kezébe nyomta a felmondását.