A kórházi folyosó üres, de a helyhez képest igazán barátságos. Pár éve felújították ezt a szárnyat, tiszta, modern a környezet. Semmi repedés vagy málló vakolat. A hátsó falon egy hatalmas ablakon ömlik be a fény, a falak mellett az egybefolyó székek sorát a rendelők ajtajai szakítják meg. Csend van, csak egy telefon csörög valahol kitartóan. Már elmúlt dél, vége a délelőtti rendelésnek. Tegnapelőtt jártam itt utoljára, vérvizsgálatot csináltak, meg az ultrahangot. Huszonötödik hét. Benyúlok a táskámba, a kiskönyvet tapogatom. Pont, mint két perccel ezelőtt. Remeg a kezem. Reggel hívtak, és kérték, kettőre jöjjek be. Hiába kérdeztem, nem válaszoltak, miért. 

Az éjjel álmodtam. Izzadtan ébredtem, lihegve ültem fel. A kezemet öntudatlanul is a hasamra tettem, még nem domborodik túlságosan, de a tenyeremnek megnyugtató az íve. Próbálom felidézni az álmot, de csak foszlányok maradtak meg. Az ébredés mozdulata törölte a képek többségét, és amire emlékszem, annak sincs semmi értelme. Csak az érzés nem múlik. Kellemetlen, szorongató.  Dolgoznak a hormonjaim. A kislányomra gondolva aludtam vissza. Átöleltem a testemben, védtem, óvtam, olyan apró. 

Az órám szerint már tíz perccel elmúlt kettő. Nagyon nagy a csend. Nem bírok már ülni, járkálni kezdek. Közel megyek az ajtókhoz, hallgatózom. De semmi. Nem hallani ki semmit. A telefon is elhallgatott. Kezdek aggódni, hogy talán nem is hívtak, talán megbolondultam, nem is kellene itt lennem, nincs itt rajtam kívül senki. Orvos és asszisztens sem. A falakat bámulom, világos keretben stilizált tájképek, a paszpartu mellett olvashatatlan aláírás. Szép. A gyerekszobába majd keresek valamit én is. 

Felugrom, amikor a rendelő ajtaja kinyílik, és kilép egy fiatal, hosszú pillás, fekete hajú nő. Jó napot, a doktor úr üzeni, hamarosan jön, kérem, várja meg. Megköszönöm az információt és engedelmesen leülök az ajtóval szemben. Oda, ahonnan az előbb felkeltem. Előveszem a telefonom, de nem tud lekötni a megszokott hírfolyam. Milyen hülyeség, hogy azt hiszi egy algoritmus, hogy ismer. Mennyivel jobb lenne, ha néha meglepne. Ha néha nem csak azt dobná fel, amit mindig. Ha néha kizökkentene. Honnan tudja, hogy engem nem érdekel az ősrobbanás elmélete, még ha eddig nem is kerestem rá soha?

Siető, nyikorgó léptekre nézek fel. Végre megjött a doki. Észre sem vesz, a fejét lehajtja, hiába mosolygok rá, és lesem a pillanatot, nem tudok köszönni neki. Hajlott háttal, szó nélkül tűnik el az ajtó mögött. Legalább tudom, hogy azt nem csak álmodtam, hogy behívtak. Hirtelen tör rám, hogy egyedül vagyok. Nagyon egyedül vagyok. Jó lenne, ha valaki lenne itt velem. Még tíz perc. Most már feszengve ülök a szék szélén. Kicsit szédülök, nem hoztam vizet magammal. Hiba volt. Felállok, lépek párat, a táskámat igazgatom. Kezdek izzadni, ez nem jó. Büdös leszek, és ápolatlan. Csak már mehetnék. Épp bekopognék, amikor nyílik az ajtó. Az asszisztens rám néz, félre lép, tessék bejönni. 

A rendelő tiszta, világos. Az ablak előtti asztal szélénél az ismerős fehér székre mutat a doki. Leülök. Hát, kedves, tegnap járt itt. Ugye? Tegnap előtt – javítom ki. Megérkeztek a leletei. És sorolni kezdi. Próbálok figyelni, bólogatok. Az eredményeim. Nem jók. Egyértelmű. A következtetés élettel összeegyeztethetetlen. A többit nem hallom. Az orvos tovább beszél, nem mozdulok. Nem tudok. Lassan felemelem a kezem. Az orvos elhallgat. Kérdőn néz rám. Most ez mit is jelent pontosan? A kislányom. Az orvos elismétli, és néz rám. Élettel összeegyeztethetetlen. Az egyik kezét a kezemre teszi. A mozdulat suta és idegen. Elhúzom a kezem. De él? Igen, él. Levegőt veszek. Dönteni kell. Kinek? Nekem. Művi vetélés. Abortus arteficialis. Elmúlt huszonöt hetes. Akkor szülni kell. 

Nem kapok levegőt, nem tudok lélegezni. A szoba forog, a szék kemény, ütném az asztalt. Az orvos tovább beszél. Kérem gondolja meg, de egy hete van rá. Egy hét. Kihordhatja, de nem fog egy hétnél tovább élni. Hívjon a privát számomon, ha eldöntötte.  

Kifordulok az ajtón, a folyosó ugyanolyan. Az erős délutáni fényben ragyog. A műmárvány lapok szabályosan illeszkednek, a képek pasztelljei továbbra is üdén virítanak a keretek üvege mögött. A széksorok üresek, hidegek. A harmadik ajtóig megyek, az a páciens mosdó, feltépem az ajtót, hányok. A kézmosónál megmosom az arcom. Haza kell menni.

—————————-

A kórházi szobában csak én fekszem. Egészen kicsire összegömbölyödök, így szinte nem látszik a hasam. Még mindig gömbölyű. Fázom. Kikapcsolhatnák a klímát. Vagy valaki hajtsa feljebb. Én nem kelek fel. Azt nem lehet. A hasamat ölelem. Pedig már üres. Ez lettem én. Ez az üresség. Mindenemben érzem, a karomban, a fejemben, a lábaimban, az ölemben. A mellemben is. Az ablakon összehúzták a kék sötétítő függönyt. Ahol a két szárny összeér, egy erős napsugár vágja szét az árnyékot. Sírni kellene, szeretnék, de nem tudok. Azt a sugarat figyelem. Lassan az ágy vége felé mozdul. Ahol az ágy alkatrészeihez ér, a fém felforrósodik. Ezt tudom, de nem érzem. Nem mozdulok. Ha tudnék, beleolvadnék a párnába, a lepedőbe, és a takaróként szolgáló huzatolt pokrócba. Hamarosan jönnek értem, mennem kell. Haza kell menni. 

Elalszom.

—————————-

Éjjel még mindig a kórházban ébredek. Folyik rólam a víz, a lábam között az ágy furán sikamlós. Szédülve tápászkodom fel, alig látok. Nagyon gyenge vagyok, és ráz a hideg. Kapcsolják már ki azt a kurva légkondit. Valami leesik, akkora a hangja, mintha bomba robbant volna. Kicsapódik egy ajtó, valahol sír egy gyerek. Nagyon halk, ütemes, tipikus hang. Újszülött. Sose tapasztaltam, de mégis tudom. Az én kislányom, biztosan az én kislányom. Sír, adják ide. Nedves az arcom, én sírok. Próbálok felkelni, oda kell mennem hozzá, fel kell vennem. Erős kezek markolják meg a csuklóm, tűszúrás. Felemelnek, hangok szólnak mellettem, de nem értem. Kiabálnék velük, engedjenek a gyerekemhez. Nem jövök rá, hogy amit én kiabálásnak érzek, az alig nyöszörgés. Lepedőt hoznak, vizes, jéghideg. Ne, csak ezt ne, nagyon fáj. A gyerekemhez kell mennem. Értem sír. 

—————————-

A szobában fekszem még mindig. A lázam már lejjebb ment, de a reggeli viziten még nem engedtek el. Az üresség nem múlik. A munkámra próbálok gondolni, mit fogok mondani, ha visszamegyek. Nem tudom elképzelni. Már előre utálom, ahogy a kollégák majd rám néznek. Egyébként sem arattam osztatlan sikert azzal se, hogy teherbe estem. Apa nélkül, egyedül, komolyan elgondolkodtam rajta, hogy hazudok magamnak valakit. Inkább hallgattam, ha tehettem. A sejtelmes mosolygás nagymestere lehetnék, ahogy és ahányszor arra a mondatra reagáltam, hogy nem is tudtam, hogy van párod. Legalább már nem a férjet kérték rajtam számon. 

Nyílik a szobaajtó, egy ágyat tolnak be. Észre se vettem, hogy hiányzik onnan valami. Vékony, pici, szőke nő fekszik benne, mintha én lennék úgy húsz évvel ezelőtt. Szó szerint. Egészen gyereknek tűnik. Eltűnik a matrac szivacsában, alig látszik. Nem szólok hozzá, ő annál többet beszél. Suttog, de itt már annyira ismerek minden hangot, hogy gond nélkül szűri az agyam a szavait. A gyerekének gügyög. A kerekes mózeskosárban egy újszülött nyögdécsel mellette. A gyerekre nem nézek, elég, hogy hallom. 

—————————-

A doki délelőtt közölte, hogy fertőzés lépett fel a szülés alatt. Valószínűleg többé nem lehet gyerekem.

—————————-

Reggel van. Egészen jól vagyok, a hajnali ötös mérés már csak enyhe hőemelkedést mutatott. Harminchét-öt. A vizitre várok, ott eldől, hazamehetek-e. Fáj a hasam, és vérzek. Minden folyik belőlem, mindenem ürül, megállíthatatlan forrás lettem, amit nem értek. Mintha egyetlen mély, sötét űrből szakadna ki ez a folyó, és árad, csak ömlik és ömlik. Az üresség egyre erősebb. Azt hittem, nincsenek már érzéseim, de könnyek gördülnek ki a szememből. Ugyanolyan megállíthatatlanul, mint az ölemből a vér. Az orvos szerint ez a lehető legjobb, ez a gyógyulás. Néha megütném, milliószor eljátszottam a gondolattal, hogy megölöm, hogy az ő vérét is kiontom, csak megnézném, az is olyan piros-e, mint az enyém. Talán megláthatott valamit a gondolataimból, mert maradnom kell. Még egy nap. 

A gyerek ott szemközt jó gyerek. Sokat alszik, bőségesen eszik, ügyes, ritkán sír. Az anyja pedig csak gügyög és gügyög. Minden szava ostorcsapás. A gyereket becézi, mesél is neki. Próbált szólni hozzám. Elfordultam, a hátamra húztam a takarót. A nővérek megsúghatták neki, mi van velem, mert már elkerül. Igyekszik levegőnek nézni, ami elég nehéz, mivel ugyanazt a fürdőt használjuk, és ugyanazon a tíz négyzetméteren élünk. Dühös vagyok, ha csak a lélegzését is meghallom. Vagy a szipogását. 

Délután kiment a szobából, nem figyeltem mikor. Már a vacsorát osztják, de az ágy ott szemben még mindig üres. A gyerek halkan sírdogálni kezd. Bennem megy fel a pumpa, hol van már ez a nő? Forgolódok, felkelek, elmegyek a vécére. Amikor nem tudom tovább húzni az időt, visszamegyek a szobába. Félek tőle, de remélem is, hogy ott találom az asszonyt, és a gyerekét szoptatja. De nem. Nincs itt. Az ágy üres, a mózeskosárban a gyerek egyre hangosabban méltatlankodik. Váltás van, nem jönnek a nővérek. Kezd fájni a fejem. Körülnézek, jöjjön már valaki. Percek telnek el, de nekem jóval többnek tűnik. Fel sem fogom, de a mózeskosárhoz lépek. Nyúlok a gyerekért, de akkor belép egy nővér. Mit csinál maga? Kikapja a gyereket a kezemből, egy pillanatra megcsap a babaillat. Az ágyamhoz megyek. Hajnalig nem hagynak aludni a könnyek és a babasírás. 

Négy körül jár már, amikor nem bírom tovább. A szoba melletti őrzőbe megyek. A gyerek ébren van. Egy hosszú másodpercig összefonódik a tekintetünk. Felemelem, átölelem. Az apró csuklón megvillan a rózsaszín karszalag. A vállamba bújik, ösztönösen ringatni kezdem. A vérem elönt, érzem, ahogy lecsorog a lábamon, de a gyereket nem teszem le. Pár óra múlva ott találnak ránk az őrző foteljében.