Só marja a szememet. Mint egy kar nélküli ölelés, 

belebújok az áramlat rezgő lüktetésébe.

A hajó orra ismét belemerül a vízbe,

nem kap levegőt, látom, hogy fullad.

Talán én vagyok a hajó a víz alatt.

Talán én vagyok a hajó, amelyik süllyed.

Talán csak lebegek. Talán már nem is érzem,

hogy a fedélzeten állunk és csak nézzük a messzeséget.

Pislogok. Homokszem ragad a szempilláim közé.

A szürke kavicsot a part szélén az áramlat simára csiszolja,

egy kisgyerek tenyerében lel új otthont.

Szépnek látom magam. A kezem kezd kifehéredni, 

túl vékony az emberi bőr, érfalamban halak úsznak,

testem mint papírhajó a tengeren, átázik.