Fesztiválok, avagy a kultúrát tükröző gasztronómia

Az 1936-ban megjelent Nevető betegek című Karinthy Frigyes kötetet lapozgatva ezt találtam: „Többször kikukkantam a konyhába, s elragadtatással állapítottam meg, hogy végre kedvenc vacsorám készül, amiért hetek óta harcoltam hiába: lecsós kolbász, belévert tojással és juhtúrós galuska…Élénken láttam a lecsó aranypiros levét, az úszkáló kolbászkarikákat s a sárga, ruganyos-kemény galuskán sustorgó csípős juhtúrókupacokat.” Ezt olvasva összecsordult a nyál a számban, és el is határoztam, elkészítem jómagam is. Majd fejemhez kaptam, hogy hoppá, én holnap az anyaország egyik legnagyobbjának kikiáltott lecsófesztiváljára megyek, ahol több tucatnyi, különböző ízesítésű, összetételű lecsókölteményt kóstolhatok meg. Bár nem szeretem a nagy tömeget, de egy fesztiválvárosban, ahol nem csak  a versengő csapatok tagjai ézik jól magukat, hanem a látogatók sokasága is, ahol a hatalmas sátrak alatt illatorgiában fürödve mindenki jóízűen fogyasztja el a kiválasztott hagyma-paprika-paradicsom alapanyagból készült, majd felturbózott különlegességeket, azért csak ki lehet valahogy bírni. Arra gondoltam, hogy ha egy kolbászfesztiválon a kerítés is kolbászból van, vagy a pálinkafesztiválon, szüreti fesztiválon még az ereszből is a finomabbnál finomabb nedük folynak, akkor most is kánaán lesz a lecsóból. Vagyis a sokféle lecsóból, mert ahogy Cserna-Szabó kifejtette, „Az igazi magyar lecsó olyan, mint az Úristen: egy, mégis annyiféle, ahányan hisszük.”  Korán megérkeztünk a legnagyobb magyarról elnevezett parkba, ahol a csapatok rakodtak, készülődtek, ismerkedtek, vagy éppen barátilag üdvözölték egymást. A hőség egyre kibírhatatlanabbá vált, igyekeztünk a fák sűrű lombjai alatt menedéket találni. S mivel még maga Hamvas Béla is azt vallotta, hogy „Az éhség a gyomor sötétsége” a folyadékbevitel mellett falatozni kezdtünk. Igaz, ekkor még nem lecsót, a magyarok kedvenc nyári ételét, az örök klasszikust, hanem többek között sajtos-tejfölös lángost, babos töltött káposztát, csülköt. Isteni finom volt minden, bár nem éppen előétel a színpadon beharangozott rókagombával, vargányával, borókabogyóval, kakukkfűvel és medvehagymával megspékelt, vagy akár a csirkemájas lecsó előtt, melyeket mindenképpen meg akartunk kóstolni.  Közben szimatoltunk, hogy érezni lehet-e  már az ínycsiklandozó zöldségragu illatát a levegőben. Valami készült, bár igaz ami igaz, égett hagymaszag is megcsapta néha az orrunkat. De sebaj, belefért ez is. Amikor teljes illatárban állt a helyszín, aminek hatására megmozdult valami a gyomrunk tájékán, kóstolóra indultunk, mert hát ezért jöttünk. Rövid időn belül otthon kezdtük magunkat érezni, a hazai bográcsfesztiválokon szerzett  érzések  kerítettek minket hatalmába. Mert mire is jó egy gasztronómiai fesztivál, ha nem arra, hogy ízgazdag ételkülönlgességekben legyen részünk, ismerkedjünk, jól érezzük magunkat? Kóstoltuk az ízlésesen feltálalt finomságokat, és ki mást, mint Jókait juttatta eszembe, aki megírta, hogy „Nemcsak abban áll a magyar szakácsművészetnek a titka, hogy egyes ételeket milyen ízlésesen tud előállítani, hanem hogyan tálalja föl egymás után úgy, hogy az elköltött étel valósággal kívánja az utána következőt, s mikor már az ember azt hiszi, hogy egészen jóllakott, akkor hoznak megint valamit, amire azt kell mondani, hogy de már ebből eszünk!” S milyen igaza volt, ez is bizonyítja, hogy  az emberiség elengedhetetlen szükséglete, közös nevezője az evés, éljenek bárhol is a világon, és nem mellékes az sem, hogy a gasztrokultúra az egyetemes emberi kultúra része. Egy biztos, mégpedig az, hogy szóljon egy fesztivál  hagyományos magyar ételekről vagy éppen nemzetközi főzőművészeti remekekről, nincs ember, aki ne találna az ízlésének megfelelő fogást. A másik elengedhetetlen része a fesztiválnak az, hogy a színpadon lenyűgöző zenés-táncos produkciók színesíteték a programot. Az pedig már csak hab a tortán,  hogy  az ilyen nagyszabású rendezvények, melyek többnyire a helyi hagyományokra épülve jönnek létre, vagy a már meglévő hagyomány megerősítésére, minden esetben a közösségi együttlétnek a terepei, erősítve egyben a helyi identitás érzését is. A mai világban már az sikertörténet, egy kisebb csoda, hogy egy-egy nagyszabású kulturális, gasztronómiai eseményen az emberek keverednek, beszélgetnek, kényeztetik az ízlelőbimbóinkat, s egy idő után már koccintgatnak is egymással, vagyis egyenlősítenek, feloldva ezzel valamelyest a társadalmi különbségeket. S a végére egy régi hortobágyi kiruccanásom szép pillanata, ahol fantasztikus, élménydús órákban volt részem, amikor megkóstolhattam egy tipikus ottani pásztorételt, melyet szabad tűzön, bográcsban készítettek el.  A slambuc készítője, aki ragaszkodott a régi étel hagyományos főzéséhez,  órákon át képes volt a bogrács mellett állni,  verejtékezve keverni-kavarni a nagy adag időigényes, ősi magyar tésztás ételt, az alföldi kultúra egyik jelképét. Nagy élmény volt látnom, miként készül el a remekmű, ezért eszembe is jutott  Goethe mondása, miszerint „Az ételnek először a szemet kell megörvendeztetni és azután a gyomrot!”