Molnár Antal szórakozásképpen és agya kikapcsolása végett gyakran csemegézik az apróhirdetések között. Ilyenkor azon tűnődik, hogy szinte hihetetlen, milyen „aranyköpésekre” és furcsaságokra lehet ott találni. Legérdekesebb a „Cserebere”, az „Ajándékozás” és az „Egyéb” rovat. Igaz, a „Párkeresés” se kutya.

Az emberi szándékok rendkívül érdekesek: „Elcserélem törpe nyulaimat csincsilla párra.” Mások galambokat kutyára, felújított lakást kertes házra vagy babakocsit 36-os estélyi ruhára szeretnének cserélni. Az „Ajándékozás” apróhirdetéseiből megtudható, hogy az embertársak szívesen dobogtatnák meg mások szívét kiskutyákkal, lerobbant hűtőszekrénnyel vagy trágyával, s mindezt igaz felebaráti szeretetből tennék, titkolván, hogy egyszerűen nincs hová tenniük a kutyát meg a többi kacatot. 

Kedvence kétségtelenül az apróhirdetések „Egyéb” rovata lett, mert mindig ebben lelt a leghajmeresztőbb és legszokatlanabb sorokra. Itt aztán minden olyasféle előfordul, amire egyáltalán nem számítana az ember! Régi barátokat keresnek, gyakran ily módon próbálják összehívni az osztálytársakat az érettségi találkozóra. Egy fiú a minap e rovaton keresztül hívta randevúra azt az ismeretlen lányt, akit x időben x helyen az utcán látott, és bizony oly nagy hatással volt rá, hogy e módszerhez folyamodva kapaszkodott belé a legeslegutolsó szalmaszálba, hogy ismét láthassa.

Nyugdíjas főhősünk utóbbi éveinek igazi aranyfogása az a hirdetés lett, melyben egy fiatalember három sorban ígéri, hogy „jó utódja” lesz valakinek. A szavakkal spórolva, de mégis velősen bizonygatja, hogy ha egy gyermektelen vállalkozó befogadja, ő majd tényleg törődik a vállalkozásával, hiszen a szándékai feddhetetlenek. 

Molnár Antal fantáziáját igencsak megmozgatták ezek a sorok. Újra és újra megvizsgálta a hirdetést. Valaki nyilván viccből adta fel! – gondolta először. Aztán komolyan elmerengett felette, hogy vajon milyen lehet a valóságban ez a magát jónak kikiáltó ifjú, aki a nagyvilágban ily módon „keres”. De vajon kit vagy mit keres?! Gondtalan életet egy vállalkozó oldalán, aki aztán – mint a mesében! – a gyermekévé fogadja a ritkaságszámba menő szívjósága láttán? Vagy egész egyszerűen szeretetre, békés otthonra vágyik, és ezt olyan elszántan keresi, hogy még hirdetést sem átall feladni? A „jó utód” viszontszeret, tehát elméletben az is előfordulhat, hogy ő maga akar valakit végre szeretni. Esetleg árva, és elkeseredettségében ily módon keres felmenőt magának? Ott áll a telefonszáma, s bizonyára naponként várja a csodaszámba menő hívást, hogy megcsörrenjen a mobilja, majd beleszóljon az ismeretlen vállalkozó: „Gyere csak, fiam, hadd ismerjelek meg, s aztán a többit meglátjuk!” Ő meg rohanna. Az is lehet, hogy happyendes történet válnék belőle, ahol a „jó utód” öregkorában is gondoskodna a megtalált „rokonról”, és vizet adna neki, ha egyszer majd reszkető kézzel inni kérne. Betegségében odaadóan ápolná… Ki tudja? Hátha ez az ifjú tényleg a „jó utódok” mintaképe?

Hetekig töprengett. Kávézás közben is a különös  apróhirdetés fölött ült, és ismét elképzelte az ifjút, aki azt ígéri, hogy majd „jó utódja” lesz egy idegennek. Hirdetése mögött bármi megbújhat. A skála tényleg széles! Lehet szimpla szélhámos, de megeshet, hogy egy elkeseredett, magányos és zavaros értékrendű fiatal, aki tényleg új életet kíván kezdeni, de fogalma sincs annak helyes módjáról. Ez esetben csak egy dolgot kellene tudnia: a megújulást mindig ott kell kezdeni, ahol vagyunk! Nem „kifelé”, hanem „befelé”. Ott legyen „jó”, ahol él. Még csak hirdetést sem kell feladnia… –  hosszú napok elteltével így jutott el a moralizálásig, még dünnyögött is hozzá..

S míg ekképpen morfondírozott, hirtelen elhatározta, hogy kivágja a hirdetést, s elviszi a barátjának. Ő aztán tényleg jómódú, tipikus újgazdag, akinek titkos jegyzetei több pénzről tanúskodnak, mint amennyit az emberek a zsebében sejtenek.

Megsürgetett találkozásuk során titokzatoskodva vette elő a jó utódos hirdetést. Kíváncsi volt a gazdag barát véleményére.

Barátja hitetlenkedve olvasta, majd bő hahotával nézett rá:

– Minek hoztad el ezt a baromságot?

– Mit szólsz hozzá?

– Merő szélhámos vagy egy zavarodott ember adhatta fel.

– Tegyünk próbát, hívjuk fel!

– Minek?!

– Hetek óta erre a jó utódra gondolok. Hogy ki állhat mögötte.

– Ki, ki, ne hülyéskedj már, Anti, nincs más dolgod, mint holmi hirdetések után nyomozni?

– Nem hagy nyugodni ez a hirdetés. Én felhívom, itt, most, hogy halld. Kihangosítom, jó?

– No, nem bánom, te barom – legyintett megadóan, de még mindig vigyorogva a barátja.

Azonnal előkapta a telefonját. Mióta várt erre a pillanatra! Végre kiderül a dolog, ilyen kíváncsi még sohasem volt. A kíváncsiságot eddig nem ismerte, nem volt ideje rá. Végigszáguldotta az életét, igazából nem élt át semmit, mindig csak kívülálló maradt – teljesített. Amióta nyugdíjas, sokat unatkozik. Nem találja a helyét.

– Halló, tessék! – egy nyugodt férfihang. Fiatalos, valóban.

– Itt Molnár Antal. Ön adta fel a jó utódos hirdetést?

– Igen. Ó, igen… már három hete – a hang megremegett.

– Komolyan gondolja maga azt? Életemben nem olvastam ilyet.

– Nehéz, reménytelen pillanatomban adtam fel. Tudom, hogy nem kellett volna. Semmi értelme.

– Mi a baj, ha szabad kérdeznem?

– Egyetemista vagyok, rosszul élek, eddig is dolgoztam a tanulás mellett, de most még nehezebb lett a sorsom. Alig tudom fenntartani magam és a kis lakást, amit a szüleim után örököltem. Ott kell hagynom az egyetemet, és valami rendes állást keresni. Az álmaim, miszerint mérnök leszek, semmibe vesznek. Építészetből van érettségim. De nem értem, minek hívott fel?! Kíváncsiságból? Még senki sem hívott. Csak maga, aki biztosan a mások nyomorúságán szórakozik… Minden jót!

– Várjon, ne tegye le! Találkozzunk… Tudnék azért segíteni. Legalább tanáccsal.

– Tanácsokkal tele a padlás, de nem bánom. Maga legalább felhívott…

– Holnap háromkor a Zöld Tulipánban.

– Rendben van, addig is köszönöm – szólt még halkan a fiatalember.

Molnár Antal diadalmasan nézett a barátjára, s megdöbbenve észlelte, hogy az tágra meresztett szemekkel bámul maga elé. Eddigi vigyorgása az arcára fagyott, majd a kínvigyorrá szelídült vonások is a semmibe vesztek, végül az egész arca komorrá vált. Talán fiatal éveire gondolt, azokra a kezdetekre, mikor varrónő édesanyja fillérekkel küldte a fővárosba szakmát tanulni. A hosszúra nyúlt csend után így szólt:

– Egy állással talán tudnék segíteni. Körülnézek az üzemben, az egyik irodában lehet, hogy akad hely… De előbb nézd meg jól, ismerd meg, s győződj meg róla, tényleg nem szélhámos-e. Addig ne ígérj neki semmit.

Elégedetten távozott. Unalma elpárolgott: immár regényes feladata lett. Izgalmas kihívás! Az első csatát megnyerte. Utódot csinál az ismeretlen fiatalemberből. Ha megérdemli. 

Útközben hazafelé ismét az apróhirdetésekre gondolt. Alig várta, hogy hazaérjen, s nekiálljon az izgalmas csemegézésnek.