nagyanyám rémálmai
ébredés után a hortenzia tövébe
szórom nagyanyám rémálmait
tudom a kávézacc itt kevés
nem lehet életben tartani
de nyugtat az önámítás hogy végül is
ettől többet nem tehetek
állok a tükör előtt nézem
a hajamba ragadt morajló sóhajt
hiába próbálom hetek óta kibogozni
nagyanyám rémálmaiban
pont ilyenek lehetnek a nők
hajukat a nap szárazzá töri
majd a szél összecsomózza
szájukban mindig a tenger
csípőjük hullámtemető
mama házi praktikái az ilyen nőkön
nem segítenek nem is tanította meg senki
hogyan lehet a legkisebb fájdalommal
magamból a legkevesebbet letörve
eltávolítani ezeket a csomókat
a szemem mögött elkezd lüktetni
az előző éjszaka de hiába fejteném
Krúdy nem ír róla az Álmoskönyvben
hogy mit jelent ha minden éjjel
rizzsel borítom szemhéjad
de pont mikor az utolsó is helyére kerülne
nem tudom mi történik megremeg a lábam
vagy a pillád és lepereg mind
így sosem lesz vége
mama szavai csúsznak a tükörre a számból
aki mély tengert szeret tanuljon meg úszni
vagy előbb-utóbb belefullad
mert egyszer csak megnyílik a szemek
alatt a csatorna kiárad az édes sós lé
leoldja a rizsszemeket elsodorja a felé nyúlót
pusztán szeretetből pusztán féltésből
senki nem tanította meg úszni az ilyen nőket
csak házi praktikákról meséltek nekik
remélve hogy nem öntözik fulladásig
a gangon a hortenziákat
a konyhában csipog az időzítő
leteszem a fésűt a tükörre zárom az ajtót
zubog a víz megfőtt a kása
csak a madarak visznek tovább minket
borostyánág ebben a családban minden nő
romokra kapaszkodunk kiszáradt törzsekre
omló kőszirtekre bontjuk ernyősvirágzatunk
beborítjuk nyugalmat ébresztő illatunkkal
a repedéseket fiatal testünkből sötét örökzöld
avart növesztünk férfiak árnyéka alatt
súlyosak és hallgatagok a leveleink mint a
vízbeöntött ólom egymás jövőjét csavarják ágaink
a földről túl későn egymásról soha nem tudunk
leválni hiába indulunk harminc tél után felfelé
a fény nem tudja kibogozni amit egymásba
dermesztettek a talaj menti fagyok
vékony borostyánágak vagyunk akik élveznék
a napsütést de csak ősszel tudunk virágozni
apró csontárjainkat téli éjszakák érlelik be
buja színek alá fojtjuk magunk elől is
titkainkat a madarakon kívül
mindenkit mérgez húsunk
Megjelentek az Opus 2025/1-es számában