– Consummatum est – szólt a százados, amikor belépett az ivó ajtaján.  A kezében tartott pilumot a falhoz támasztotta. A lándzsa hegyén egy szivacs maradékai éktelenkedtek, melyből erős szagú folyadék csepegett.

– Barabbás? – kérdezte a csapos, és egy mocskos kendővel, amit izzadt nyakából vett le, lecsapkodta a legyeket a bárdolt deszkáról.

– A názáreti.

A légiós antaliyai bort kért és szótlanul felhajtotta a kupát. Utána egy újabb pohárral töltött a kocsmáros, aki nem mozdult az asztal mellől.

– Jajveszékelt? Sikoltozott? – faggatta kíváncsian.

– Miért nem győződtél meg magad? Mindenki ott tolongott.

– Nem hagyhattam itt az üzletet. Még megloptak volna.

– A saját fajtádban sem bízol?

A csapos lopva körbe nézett és azt suttogta: – Ezek Barabbás cinkostársai, arra készültek kiszabadítják, ha kedvezőtlen fordulatot vesz a crucifixion.

Újra nyílt az ajtó és a beáramló fényben egy eltakart arcú nő és egy férfi lépett be a helyiségbe.

– A názáreti anyja – súgtak össze az emberek.

– Csak vizet kérek – szólt sztoikus nyugalommal az asszony. – Te jó ember vagy, – fordult a katonához – inni adtál a fiamnak.

– Ne kisértsd a sorsot arámi, ecet volt az – dörrent rá a centurio.

– Azt hittem elég lesz a kínzás – ezt már maga elé motyogta a tiszt.

– Téged meg láttalak a lázítóval – kiáltott a nő társára az egyik vendég, akiben a parancsnok a szabadon engedett Barabbást ismerte fel.

– Engem? Én Simon vagyok, egyszerű halász.

– Láttalak a genezáreti tónál, ott voltatok tucatnyian!

– Jaj, én csak halat vittem, mert hát a jó szívemmel nem bírtam nézni a sok éhezőt.

– Meg az erszényed sem bánta, ugye?

Erre többen felálltak és vészjóslóan közeledtek az asztalhoz, ahol azok ketten ültek.

– Csituljatok! – szisszent rájuk a katona, a lándzsát és a rövid kardot rájuk szegezve. A fegyverek nagy tömeg ellen csak alakzatban értek volna valamit, a haramiák mégis visszaereszkedtek a helyükre és folytatták a pusmogást.

A nap lassan nyugodni készült a Golgota hegy mögött. A fogadóra is félhomály ereszkedett. Mikor teljesen besötétedett, Mária az ajtó felé indult, Simon is feltápászkodott.

– Megállj! – figyelmeztette a katona, aki fegyverét magához véve kilépett a fogadó elé. Hármat fújt a sípjába, mire a keresztnél álló katonák elvonultak őrhelyükről.

– Tiszta a levegő, mehettek.

Kis idő múlva a csapos is csatlakozott a katonához és együtt figyelték, mi történik a kereszt körül. Odabenn a haramiák egyre jobban lerészegedve ünnepelték vezetőjük szabadulását.

Távolban, a vesztőhelyen, mint számtalan szkarabeusz, apró lámpások fénye cikázott a kereszt körül.

A hold gyenge sugarainál kivették, hogy óvatos kezek leemelik Jézust a keresztről és gyolcsba tekerik.

– Mostantól más világ lesz – mondta a katona a vendéglősnek, aki szájtátva nézte, hogy a test lumineszkálva világít át a vásznon. 

Odabentről ordítás hallatszott, majd a nyitott ajtón át lobogó tűz fénye vetődött ki az éjszakába. A vendéglős és a csapos egykedvűen vette tudomásul, eszükbe sem jutott oltani. A csapos behúzta az ajtót és kívülről jól elreteszelte.

– Jól van ez így – jegyezte meg.

– Bevégeztetett – válaszolta amaz.

Harmadnap a százados egy nyitott sírbarlangot talált az olajfák hegyén. Bebújt a nyiladékon és egy gyűrt halotti leplet tapodott a saruja. A szabadban kiterítette és észrevette a ráégett emberi alak körvonalát. 

Lenn a városban alig ismerte fel a kocsmárost, aki szőrcsuhára cserélte öltözékét és az utcákon tolongó embereket kérdezgette.

– Nem láttátok a tanítványokat?

A római megragadta a grabancát, mire méltatlankodva fordult hátra.

– Te vagy az centurio?

– Holnap indulok Germániába. Ezt a csomagot őrizd meg! Ne téveszd szem elől, halálod napján megbízható embernek add tovább!

– Mi ez? Ez csak egy lepedő.

– Bizonyíték, hogy létezett.