Visszatérés elfeledett ártatlanságunkhoz
Hajnal Éva “az a nap” című verseskötetéről
Hajnal Éva, a Litera-Túra Művészeti Magazin tulajdonos-főszerkesztője, a pécsi irodalmi élet egyik fő zászlóvivője, a fáradhatatlan tehetséggondozó idén ősszel új verseskötettel jelentkezett.
“mintha / szakadt koszos zoknit babráló / mormoló kislány volna az a szerda / amikor megloptál” -így szól a címadó vers beszélője. Komoly jelentősége van, hogy ez a vers hordozza a címet, hiszen a sebezhető, tiszta, naív kislány finom hangja bejárja az egész könyvet. Hajnal Éva ötödik verseskötete az “az a nap” egyfajta allegorikus visszatérés régi, elfeledett ártatlanságunkhoz. Pilinszkyvel ellentétben (“Az a nap, az az óra, mezítelenségünk
fölmagasztalása lesz”- Mielőtt) Hajnal Évánál nem a végítélet jön el önmagunk teljes felvállalásának pillanatában. Inkább kései megtisztulás ez: végre sok mindenre rádöbbenés, hogy aztán eljöhessen a másodvirágzás és feloldozódás kora. A tisztaság erős igényét már a kötet borítója, illetve ciklusonként megjelenő illusztrációi is hordozzák (hófehér rózsát tartó női kéz, nőalakok virággal, hófehér ruhában), a képek Kiss Andrea, vizuális művész munkái, szép és igényes támaszai a szövegeknek.
A könyv szerkezetileg a klasszikus irányt követve ciklusokba rendeződik. Ez is rímel a Hajnal Évától megszokott rendezettség és tisztaság szerzői magatartására.
Az első ciklus az “Itt vagy, Uram?” címet kapta. A versek szinte mindegyikében megjelennek az angyalok. Anélkül hordoznak pátoszt, éteri hangulatot, hogy az összhatás giccses volna. Talán azért, mert egészen hétköznapi cselekvéseket végeznek: maradékot vacsoráznak, elmosogatnak, bepakolnak egy utolsó adag mosást, kitakarítják a mellékhelyiségeket, felsöpörnek, felmosnak, sohasem alszanak, rólunk beszélgetnek, mentateát isznak, vicces sorozatokat néznek. Profán tevékenykedésük egyfajta antropomorf gesztus, így visznek varázserőt a mindennapokba, amire, valljuk be, nagy szükség van, amikor egyszerre annyi teher nyomja a vállunkat. Mindemellett sajátosan női minőségű, női finomságú, visszafogott és gondoskodó lények; nem söröznek a tévé előtt, nem káromkodnak és cigarettáznak, szennyesüket sem szórják szét a szobában. Hajnal Éva istenábrázolása viszont egyértelműen férfias “ősz hajú, szakállas férfi, aki mindent tud rólam” –mondja gyermeki hittel, tiszta naívsággal, szívében folyamatos várakozással a kegyelemre.
A második ciklus, a “Hogy lehetnék meg nélküled?” a gyászmunkáról szól. Továbbra is a korán meglopott kislány szemszögéből látjuk élettörténetének traumáit; “gondolataimmal elüldögél az idő / e gyerekkoromból ittfelejtett padon / s te közben észrevétlen / tenyerembe rakosgatod / hosszú haldoklásod védtelen virágait”. A családtagok elvesztésének feldolgozása vállalt sorsfeladat, vállalt költői feladat: “engedném, hogy kiszakadjon belőlem a hiány”, “titkos bánat volt / saját”. A gyász, miközben saját élmény, egyetemes élmény is, hiszen mindenkivel megtörténik, sorsközösségünk alapfogalma. Kikerülhetetlen megemlíteni a versek virtuóz zeneiségét, egyáltalán a zenei utalások tömkelegét, a sorok dallamosságát, az alliterációk és rímek megmunkáltságát, amelyek tovább emelik, erősítik a szövegeket és légiességet visznek még a veszteségről szóló versekbe is.
A harmadik ciklus a “Ketten állunk a fülkefényben”, a kötet közepén tulajdonképpen a költői mesterség szakmai ékköve. Minden verse parafrázisként funkcionál a magyar költészet nagyjainak és kedvelt kortárs szerzőinknek ajánlva (a teljesség igénye nélkül Petőfi, Ady, József Attila, Weöres Sándor, Pilinszky, Nagy László, Petri, Parti Nagy, a mesterének tekintett Petőcz András és sokan mások is felsorakoznak még). A szerző magabiztosan, technikai tudással felvértezve, kecses könnyedséggel váltogatja a versformákat, stílusokat. A klasszikus versek szókészletét gyakran vegyíti a mai szleng kifejezéseivel ezzel is új, érdekes átértelmezést, más milliőt teremt szövegeinek. “Nyikkan a cringe-szerű, feleselget a kéglimagánnyal, / s cammog már, viszi hírét, gengel a lellei bárban. / Vágod? Messzire, félre a csíra beszéddel, flow-ra! / Lám,de beéget kocsmaszobában egy crush kicsi bálvány…”
A negyedik ciklus az “Ahol így szeretnek”, igazi romantikus zárása a kötetnek. Szerelmes verseket tartalmaz. Van itt beteljesülni látszó “emberi” szerelem és megjelenik a tökéletes, szakrális, földön túli szerelem eszményképe is. “Mindenem, / képmásod tökéletes, / semmi sem hasonlítható hozzád. / Vonásaid ékkövek. / Tested, szavamra nyíló alabástrom szelence.” A szerelemre, szeretésre való várakozás, a készülődés a kedves érkezésére, a hit a csoda megtestesülésében szintén egyetemes alapélményünk és Hajnal Éva verseiben ennek megélésében is van egyfajta ártatlan, tiszta, gyermeki öröm és mélység, egy mindig új reménykedéssel teli nyitottság, megingathatatlanul erős hit. Manapság sok esetben kínosnak és manírosnak tartják a vállaltan romantikus verseket, pedig Hajnal Éva fülbemászó dallamaival és pompás szóvirágaival megszórva igenis van bennük eredetiség és új árnyalatok, amelyek kellemes élménnyé teszik az olvasást. “nesztelen foszló fellegek / táncolnak gyöngyök útjain / beszéded fényes víztükör / csordultig telnek kútjaim” (nyolc)
Advent van, közeleg a karácsony, a fény ünnepe; “hát én nehezen tudom elképzelni / hogy egy könyvből fény jön” – elmélkedik a kislány “a fény” című versben, pedig, aki elolvassa ezt a könyvet, anélkül melengeti meg a békés, belső fény, hogy gyertyát gyújtana.