A gyönyör nyomában

Villamoson ülve,
az utcán sétálva,
benn egy kávézóban,
vagy ablakból bámészkodva 
minden éber tekintetem,
mint sötétben a kapcsolót,
keresi a gyönyört.

Az arcotokban,
testetek vonalaiban,
díszruhátokban és díszmosolyotokban,
kócos, sima, göndör tincsetekben,
abban, ahogy pislogtok,
vagy egymásnak intetek,
váratlanul rám talál.

Gyönyörködöm bennetek,
mintha bármi haszna lenne,
mintha ettől én is szebb lennék.
Figyelem lábatok versenyét,
ahogy egyik beéri a másikat,
majd újból hátrányba kerül,
míg ti jobbra tértek, én meg balra.

Hallom, ahogy néhány szó összecseng,
vagy egyszerre nevettek és sajnálkoztok.
Mindig rácsodálkozok, mint az újszülött,
hogy mennyire hasonlítunk egymásra.
És gyönyörű a kedvesség, valóban,
az apró áldozat, de megrémiszt,
hogy ez már lehet nem elég.

Testetek szimmetriája szembeszáll 
tetteitek aszimmetriájával.
Keresem bennetek a gyönyört,
még ha nem is látom.
Még ha nincs is mit látni.
S olykor, mikor rábukkanok,
gyomron üt: és akkor mi van?

Nézem egy-két másodpercig,
mint egy cirkuszi mutatványt,
és éhes a lelkem, nem bír betelni.
Nyáladzok, mint Pavlov kutyája,
de olyan csak, mint tévében a reklám.
Megtanulok elengedni, lemondani
arról, hogy bármikor is elég lesz.

Megjelent az Opus 2025/1-es számában