Ha jól emlékszem, a szlovákiai magyar irodalomban első ízben – vagy elsők között – Mészáros Károly vetette föl az írói-irodalmi hagyatékok megőrzésének, feltárásának-feldolgozásának-gondozásának kérdését a Szabad Földművesben még 1989-ben megjelent, Irodalmunk halottai című, ám a novemberi fordulat miatt torzóban maradt sorozatában. Őt idézném most: „Irodalmunk nagykorúságát a halottai is jelzik. Az élőknek kötelességeik vannak a halottakkal szemben. Tőlünk és adott lehetőségeinktől függ, milyen helyet foglalnak el irodalmunkban. […] Tapasztalatom, hogy nálunk nem alakultak ki azok a formák, melyek az irodalmi hagyatékok tudatos feldolgozására volnának hivatottak, így esetleges minden.” Nos, el kell mondanunk, hogy azóta történt egy s más – és lehet, nem is kevés – ezen a téren, melyek részben ugyan ismertek, így nem kell sorolnom őket, de, meg kell mondjam, az „esetlegesség” továbbra is maradt. Mindenesetre tény, hogy hosszan beszélhetnénk arról, ami már van. Igaz, arról is, ami még nincs. Meg arról, hogy mi nincs mindabból, ami már lehetne. Meg például, hogy a somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet – mindaz mellett, amit e tárgykörben tesz és tett, mit tehetne még ezen a téren is, hiszen bizonyos értelemben, ha nem is szorosan véve, az irodalomtörténet-írás is, esetünkben, kisebbségkutatás és történetírás. Néhány évvel ezelőtt az erdélyi Balázs Imre József vetette fel, hogy – jóllehet náluk az irodalmihagyaték-őrzésben is előbbre tartanak, mint mi – szükség lenne egy erdélyi magyar irodalmi múzeumra. Tegyem fel a kérdést: minálunk nem? Vagy legalább egy olyan programra, mely nyilvántarthatná egyes íróink irodalmi hagyatékának (könyvtárának, kéziratainak, levelezésének stb.) hollétét, lépéseket tehetne azok digitális emlékezet számára történő feldolgozásának érdekében, összefoghatná az e téren már elvégzetteket, és koordinálhatná a mielőbb megteendő lépéseket, útmutatásokat adhatna a szlovákiai magyar irodalom emlékhelyeiről, elhunyt íróink sírjáról, emlékszobáiról, emléktábláiról, emléknapjairól, a nevüket viselő intézményekről stb., stb. – s hosszan sorolhatnám még…    

Mindennek jegyében is örömmel vállaltam most, hogy Dobos László királyhelmeci emlékszobájának megnyitása alkalmából mondjak itt, a szülővárosában, a szülőtáj színe előtt a fentiekről néhány s magáról Kossuth-díjas írónkról is pár  keresett szót. Mindenekelőtt pedig arról, amit írónk tíz évvel ezelőtti halálakor is elmondtam már: a szlovákiai magyarság kultúrájában, s ezen belül irodalmában véleményem szerint az 1989 utáni változásokkal ért véget az a korszak, amit az ún. alapozás – az intézményteremtés, a szervezeti és infrastrukturális keretek kiépítése, valamint a személyi feltételek létrejötte – 1948 utáni egy-másfél évtizedére, illetve az értékalapú építkezés, a mind tudatosabb és differenciáltabb önépítés, a magyar kultúra (irodalom) egészébe való betagolódás és annak fősodraihoz való felzárkózás negyedszázadára osztanék. Dobos László ennek a két korszaknak volt meghatározó, intézmény- és minőségteremtő – és személyében is intézménynek számító és magas minőséget hordozó –, egységesítő alakja (annak ellenére, hogy 1968 után, a szóban forgó négy évtized közel felét háttérbe szorítva kellett töltenie). Személyes tragédiája viszont, hogy 1989 után lényegében meg kellett érnie a nevéhez is köthető korábbi értékek devalválódását és marginizálódását, melyek helyébe nem mindig léptek azokkal egyenrangú újak; meg kellett érnie a korábbi építmények részleges pusztulását, illetve a korábbi értékrendeknek és közösségi értékeknek nem mindig kedvező átalakulását, s ez ellen ő maga már keveset tudott tenni.     

Ha pedig szorosan az írót nézem, el kell róla mondjam, hogy Dobos László nem egyszerűen – ahogy mondani szoktuk – a csehszlovákiai magyar irodalom „alapozó nemzedékének”, hanem egészében az 1960-as évek magyar szépprózájának a szlovákiai magyar „alapozók nemzedékéhez” tartozó figyelemreméltó alakja. Akinek első két regénye, a Messze voltak a csillagok és a Földönfutók az 1960-as évek összmagyar szépprózájának progresszív, annak megújítását, megújulását kereső vonulatához tartozik, akár tartalmi (illetve világ-, történelem- és önszemléleti), akár formai oldalról – prózapoétikai és prózanyelvi nóvumai, regénytechnikai eljárásai felől – nézem azokat. (Harmadik fontos regénye, az Egy szál ingben az első kettő tartalmi és formai elemeinek sikeres összegezése, szintézise.)  

Legfőbb érdemének most mégis ezt tekintem, hogy – ami napjainkban egyre nagyobb ritkaságnak számít – volt víziója a világról, s ezen belül szűkebb és tágabb környezete, közössége jelenéről és jövőjéről, s hogy mert és tudott struktúrákban, építményekben gondolkodni, és összefüggéseiben merte és tudta látni és átfogni az egészet (egy olyan korban és olyan társadalomban, amikor ez nem is mindig volt veszélytelen), és ezek az építmények évtizedekre működőképeseknek bizonyultak. Ma azonban már egyre nyilvánvalóbb, hogy 1989 nem csupán, sőt talán nem is elsősorban a rendszerváltás kezdete, hanem korforduló – kor- és értékváltás (paradigmaváltás) – is volt, annak minden hozadékával és átláthatatlanságával együtt, ami nemcsak térségünkben, hanem talán a világon mindenütt sok mindent zárójelbe tett az egészen a 20. század végéig ismert és érvényes világrendekből. 

Ezért is van oly nagy szükség irodalmi s írói hagyatékának – s a hozzá hasonlókénak – a megőrzésére és továbbéltetésére, mert az nemcsak egy letűnt világ értelmezéséhez szolgáltathat nélkülözhetetlen adalékokat, hanem az általuk hordozott, megtestesített értékek továbbéltetésének szükségességéhez is nélkülözhetetlen érveket. Annak megértéséhez és megértetéséhez, hogy ha a múltról lemondunk, ha a múltat végképp eltöröljük, a jövőben is sérülékenyebbek és kiszolgáltatottabbak leszünk. Vagyis tulajdonképpen előretekintünk azzal, ha visszanézünk… Mert azt, hogy hová tartunk, igazából csak abból érthetjük meg, ha tudjuk, honnan jöttünk… 

És erre figyelmeztet bennünket Dobos László egész élete, életműve és írói-emberi (maga)tartása is… Akinek emlékszobáját ezennel megnyitottnak tekintem.