Nehéz egy ilyen hitvallással, kinyilatkoztatással lépést tartani. De hát semmi sem volt könnyű és egyszerű mindabból, amit Dobos László élete során elvégzett. Sőt, tovább megyek, a ma emberének egy ilyen örökérvényű revelációt még értelmezni is komoly kihívás. Egyrészt az általános erkölcsi értékek megítélésének sokfélesége miatt, másrészt pedig mintha a fogalmi rendszereink fokozatos devalválása is a tisztánlátás ellen dolgozna. 

Amikor Dobos László neve kapcsán, ennek a mai emléknapnak a terve felvetődött, magamban csendesen megpróbáltam a lehető legtömörebben összefoglalni mindazt, ami egyértelműen meghatározná a személyét. Természetesen a vele kapcsolatos személyes élmények mozaikjai merültek fel, így azok az emlékezetembe örökre beégetett emlékképek tolultak elém, amelyek meglehetősen ritka találkozásaink alkalmával születtek. A pesti könyvvásáron egyik – a Madách kiadó által kiadott – könyvem bemutatása alkalmával zajlott beszélgetés, vagy amikor beállított a Csemadok titkárságára és bejelentette, hogy: Na, most akkor kimegyünk Tiszacsernyőbe és bejelentjük, hogy ott is lesz magyar iskola. És a történetei, ahogy a határon szöknie kellett, hogy Patakra eljusson, a „két” doboz gyufa története és hasonlók. 

Ezek – a dobosi életmű viszonyában – valóban csak mozaik-emlékdarabok, de számomra a szülőföldhöz, a régi barátaihoz, ismerősökhöz való feltétlen kötődést igazolták. 

Az egész életművét – annak ellenére, hogy számomra „befoghatatlan” volt – csak távolról, a keleti „csendes magányból” csodálhattam. De hát ugyan ki követhette és ismerhette életének minden mozzanatát a maga teljes egészében? Talán csak a családja. 

És mégis ismerték, elismerték, szerették. Elégedetten állapíthatjuk meg, hogy a magyar társadalomban nincs olyan magát szelleminek nevező ember, aki nevét, műveit, munkásságát ne ismerné. 

És éppen ez a hősi életmű vetette fel bennem a gondolatot, hogy Dobos László korának hőseként vonult be a történelmünkbe. Ebben a kijelentésben semmiféle túlzás nincs. Hősinek nevezzük azt a személyt, aki nehéz helyzetben példamutatóan bátor, s aki az áldozatos tevékenységéért nagy megbecsüléssel övezett személy. Ezen elvárások alapján Dobos Lászlót méltán nevezhetjük kora hősének. Az, hogy jelenleg is emlékezünk és díjat nevezünk el róla megerősíti ezt a felvetésünket. 

Sajnos az a kulturális közeg, amely egyre inkább eluralkodik gondolkodásunkban, és meghatározza döntéseinket, a hőst a modern mítoszok, a sztárkultuszok kétes kategóriájába sorolja. Ma már celebekben gondolkodnak az emberek, legyen az Mick Jagger, David Attenborough vagy Stephen Hawking. A kisebb sztárocskákról nem is beszélve. A hős, abban az értelemben, amelyet az imént említettem, már nem csak a szókincsünkben, de ami a legrosszabb már az emberek fejében sincs meg! S ha van is valami hasonló, akkor inkább az új mesék főszereplőit illetik vele, de ez nem a hős tisztelete, csupán a híresség kultusza. 

Ez a szellemi elhajlás Guenont idézi meg, aki szerint a régi mítoszainkban fellelhető egyfajta történeti-vallási-inerciális (tehetetlenségi) érzék arról szól, hogy az egyén egyre inkább lemond személyes tapasztalatáról, nem kíván meggyőződni a mítosz valós alapjáról, elfogadja a történetet és amennyire lehet utódainak tovább is adja. Mítoszainkból fakadó tiszteletünk tehát, ha fakul is némiképp, olyannyira lelki mélyrétegeinkhez tartozik, hogy levakarhatatlanul tapad hozzánk, így valószínűleg még jó ideig fontos szerepet fog játszani gondolkodásunkban, mérlegelésünkben, döntéseinkben.

Itt egy pillanatra meg kell állnunk, hogy érintsük a mítosz két ismérvét. Az egyik, hogy a görög müthosz eredeti jelentése: végérvényes, vitathatatlan tartalmú kijelentés, „szó”, amely tényt, megtörtént dolgot közöl, s melyet meg nem kérdőjelezhető tekintélyű hagyomány ad tovább. A másik feltétel az első korolláriuma, azaz következménye, a történetet az egész közösségnek el kell fogadnia. 

Ezen tények, ezen feltételek felismerése és belátása látszólag paradox módon, de igenis szükséges a történelmi látásuk kiteljesedéséhez. 

Bár gondolkodásunk egyes kategóriái, egyes kifejezései, egyes szimbólumai lassan-lassan elidegenednek az ifjabb generációk számára, és az antik gyökérszavaink felfogása s használata már értelmetlennek tűnik a számukra, mi a „régi iskola” neveltjei továbbra is ragaszkodunk értékeinkhez, szavainkhoz, szimbólumainkhoz, s így egyre nyilvánvalóbb, hogy Dobos László igenis hős a mi generációnk szemében, s ebből kifolyólag Dobos László személyét ugyancsak több mitikus hőssel rokoníthatjuk: Rokon valahol Prométheusszal abból a szempontból, hogy szervezői tehetségének köszönhetően lángot, fényt  hozott az ötvenes-hatvanas évek félhomályos ködösítő légkörébe, rokon Sziszifusszal abban az értelemben, hogy elhallgattatása után is újra felemelte a „követ” és görgette felfelé, annak a sötét, baljós ómennek az égisze alatt ami a balsikert, a csata elvesztésének lehetőségét is magában hordozta, és rokonítható Herkulessel, abból a szempontból, hogy hős tetteket vitt végbe, amelyekre – sem azokban az időkben és manapság se nagyon  – akárki nem lett volna képes…

Valaki megjegyezheti: Jó időben jó helyen volt. Nos, nem! Éppen, hogy rossz és nehéz idők voltak… Aki átélte, tudja miről beszélek… Mondhatni, Adapa babiloni hős sorsában is osztozott…  Hallgatott a józan eszére és viselnie kellett döntése következményeit.

Dobos László kiismerte korát és annak változásait. Felismerte szűkebb hazájában, a Bodrogközben („Apám temetésén döbbentem rá, hogy az ő paraszti nemzedéke már csak foszlányokban van jelen” „Az a parasztvilág, amely valaha törzsét jelentette a bodrogközi valóságnak, már csak temetésekre jár.”) és felismerte a változásokat és a bennük rejlő lehetőségeket Pozsonyban is. „A dolgok kimondhatósága nem kivárás és irodalmi becsúszószerelés kérdése → a kimondhatóság ideje bennem van.”

És ő kimondta! Nevén nevezte és kimondta a dolgokat, ami sajnos ma éppoly nehéz, mint akkoriban. Mert az őszinteséghez partner kell. Befogadó, értő, elfogadó társ, nagybetűs ember.

Nem csak a Dobos Lászlóknak, az íróembereknek feladatuk ez, hanem a társadalom minden egyes tagjának. Tudnunk kell pontosan megnevezni a köröttünk zajló történéseket, fel kell ismerni azok mozgatórúgóit, és fel kell ismerni saját szerepünket, lehetőségünket ebben az említett helyzetben, ebben a korszakban. 

Nem könnyű feladat ez, azt is mondhatnánk harc. De hát életünk örökös harc, és maga Dobos László is gyakran említi a harc analógiát: Emberi írói felkészültségéről nyilatkozva is a küzdelem tárgyaként a csehszlovákiai magyar múltat és jelent jelölte meg. Mert „ebből nőhetünk valamivé…” tette hozzá.

Tehát nem csak megnevezte, nem csak kimondta, amit gondolt és elgondolt, de meg is valósította. És ez bizony nem ment harc nélkül. 

A harc azonban nem feltétlenül fegyveres harcot jelent vagy ha igen, akkor eszközeként ne hagyományos fegyverekre gondoljunk, hanem a sokkal nagyobb kihívást jelentő szellemiekre. Minden hős korszakalkotó felismeréséhez szellemi társakra van szükség. A prométheuszi láng ajándékát – de ami ennél sokkal fontosabb a prométheuszi láng kihívását – csak kellően pallérozott emberek érthették/érthetik meg, a társadalomban eluralkodó, hanyatlást kiváltó állapotokat csak egy valódi intellektuális elit képes értelmezni. 

Ha a Királyhelmec–Pozsony között feszülő Dobos László-i életút hatalmas ívének kezdőpontjára tekintünk, akkor abban felleljük a hősies útkeresés és magára találás csíráját. A Földönfutókban mondja ki, amikor a „szenvedéllyé vált tiltott szeszfőzés” szereplőit jellemezve megállapítja: „Tehetetlenek. Képtelenek mozdítani a sorsukon: megrekedt bennük az élet. Gondolataik mozgási tere ijesztően kicsiny, mintha kacska kezű törpe emberek fenyegetnék a magas eget.”

Ebben ez elkeserítő, kiábrándító helyzetben születik meg benne a kérdés: „Mire várjak?” „erőtlen porszem vagyok, akinek saját maga felett sincs hatalma. Akaratom sincs. Milyen elhatározásokat szülhet ez a pálinkagőzős zagyvaság? Menjek? Maradjak?”

Dobos László nem maradt. Dobos László ment. 

És éppen ebben rejlik Dobos László hősi életművének legfontosabb üzenete. Írásaiban, cselekedeteiben a sorok között ott rejlik az üzenet – tegyük hozzá a nagy írókra jellemző üzenet – ha az értelmiségünk lépést akar tartani és meg akar felelni a kor új és újabb kihívásainak, szem előtt kell tartania az egyik legfontosabb intellektuális szempontot, kihívást: önmagát kell megtalálnia, s folyamatosan önmagán kell munkálkodnia, egyébként a Fábry Zoltán által megfogalmazott és általa is emlegetett híd közepére szorul, amelynek két vége omladozó alapokon reng, s a két part – mely két part analóg megnevezése ugyancsak sok értelmezési lehetőségre ad lehetőséget – nem kommunikál egymással. 

Fel kell ismernünk, hogy ahol az elit, az értelmiség nem intellektuális, tehát amely műveletlensége miatt autonóm módon gondolkozni már képtelen, s nem csak a szellemi tisztázás egyik fontos eszközétől a kételytől fosztotta meg magát, hanem a gondolkodástól is, nos az az elit képtelen lesz lépést tartani a fejlődéssel, képtelen lesz tetten érni a mesterkedők álcázott fogásait, és nem utolsó sorban képtelen lesz saját érdekvédelmére.

Éppen ezért a mi dolgunk! Nem csak Dobos Lászlóé, de mindenkié, aki tenni akar valamit a hazájáért, nemzetéért, családjáért, önmagáért!  A magányos hős kevés a változáshoz, a magányos hőst a kaukázusi keselyű elé vetik. 

Ne érjük hát be a csodával felérő tettek csodálatával, mert ugyan csodákra képes a zene, képesek vagyunk megcsodálni egy képzőművészeti alkotást, és nagy élményt jelenthetnek a klasszikus irodalmi művek elolvasása… amelyek végülis Szerb Antal meghatározása szerint fiktív történetek révén akarják a valóságot megragadni, de az igazi csoda a cselekedetekben rejlik…a társadalmat érintő, a társadalom előnyét célzó nemes tettek viszik előre a társadalmat…. Ezek határoznak meg bennünket…

Amiképp Dobos László írta: „A mi dolgunk az emberi-erkölcsi magasságok felé való irányulás.”

Sajnos már akkor is és azóta is esélytelen egyenlőtlenség feszül a dobosi törekvés és a realitás között: egyre kevésbé hihető, hogy olyan az elvárásunknak megfelelő elit réteg alakul ki, amely elit műveltsége elengedhetetlen a társadalomban betölthető szerepéhez. Egyre kevésbé hihető, hogy az emberek többsége enged a Szent Ágoston-i „tolle, lege” (azaz vedd és olvasd) pálfordulást kiváltó olvasás és gondolkodás kihívásának, s így nem marad más, mint a csodavárás, és a remény, hogy egyszer csak kialakul és magára talál egy bizonyos szintű műveltséggel felvértezett társadalom, amely képes majd megfelelő politikusokat a porondra állítani és amely társadalom képes lesz ezeket a saját maga által választott politikusokat azok munkája, érdemei szerint szabályozni, ellenőrizni. Ha ez sikerülne – bár nincs rá sok esély – akkor talán nem is lenne szükség hősökre….