Három hónappal ezelőtt történt, az Amalfi-parton, Olaszországban. Aki ismeri azt a régiót, tudja: jókora hegyek, hatalmas sziklák mindenütt, a legtöbb helyen szinte belezuhannak a tengerbe, s így nyáron ez uralja a képet: napsütés, hatalmas sziklák és a gyönyörű tenger. Néhány településen egyszerűen nincs tömegközlekedés, a városok egyikében-másikában ugyanis nem található 10 négyzetméternyi egyenes terep sem. Lenyűgöző hely, turisták millióinak áll el a szava látványtól, ám bizonyára nem könnyű itt az élet. Hangsúlyozom: több ezer lakóval bíró városokról beszélek. 

Néztem én is a megejtő látványt és – érdekes módon – nem arra az első emberre gondoltam, aki először vert itt tanyát, sokkal inkább a másodikra, tizedikre, századikra. Az első ugyanis lehet, hogy csak el akart vonulni a világtól – de az is lehet, hogy menekülnie kellett valaki, vagy valami elől. De a második, tizedik, századik: ki akart itt élni, ezen a kietlen tájon? 

Elszánt lehetett, mint a kisebbségiek… Az örök sziszifuszi sorsra ítéltek…

Letehetetlen terheket tolni nap mint nap magunk előtt, hegyre fel, újra és újra, fáradhatatlanul…

S ekkor Dobos László képe jelent meg előttem.

Igen, volt egyszer egy világ a viharos huszadik században, ahol sok ember megpróbált hivatásához méltóbban élni. Nehéz körülmények között, sokkal nehezebbek között, mint amelyekben mi élünk most, a huszonegyedik század elején. Olyan korban, amikor a külső világ viszonyai durvábbak voltak, de bévül mintha több fény lett volna az emberek lelkében annak ellenére, hogy diktatúrában éltek. Sokukban – a helyi társadalmi sejtek természetes vezetőiben – erősebb volt a tartás is. Amikor még hittek egy isteni rendben és önmagukban. Elkötelezettek voltak nemzetük iránt, bíztak a tisztességben – még azok is, akik ateistának mondták magukat. 

Nagyon nehéz startvonalról indultak. A beneši idők embertelensége három célcsoportra nehezedett leginkább: először a szellem embereire, a tanítókra, őket mind elűzték. A lélek emberei következtek, a papok és lelkészek (verd meg a pásztort, szétszéled a nyáj), őket is elűzték, vagy akik maradtak, azokat igyekeztek megfélemlíteni. Nem véletlen, hogy a negyvenes évek végén – ötvenes évek elején több magyar pap került börtönbe, mint szlovák vagy cseh. Az ideológiai teher mellett a nemzeti másság súlya (vádja) is rájuk zuhant. Többen közülük ki sem jöttek a rendszer börtöneiből. S ott voltak a harmadik helyen a tehetősek. Tőlük el kellett rabolni, amit lehetett, hogy az újonnan kialakítandó szlovák középréteg anyagi támpontokat is kapjon, értsd: magyar vagyont a már elrabolt zsidó vagyonok után. „Kész helyzetet kell teremtenünk” – mondta ekkortájt Vladimír Clementis kommunista államtitkár (egy eldurvult politikai elit mintapéldánya, akit később fel is akasztottak az elvtársai, ilyen testhez állóan okítván őt a korpa közé keveredés és a disznók lelkiállapota közötti összefüggésre). „Ha az angolszász nagyhatalmak megakadályozták, hogy minden magyart úgy űzzünk el, mint a németeket, legalább szórjuk szét őket az ország területén (Dél-akció, deportálások Csehországba). A többiek közül pedig akit lehet, zsuppoljunk át Magyarországra (elűzések és lakosságcsere). S aki még mindig megmaradt, azt félemlítsük meg és asszimiláljuk.”

Ne szépítsük, innen indult a történet a második világháború után. 21. századi hallgatóim egy része bizonyára kifogásolja majd, hogy ilyen durván beszélek ezekről a dolgokról. Ez a kiindulópont, e nélkül nem érthető meg sem az életük, sem a világlátásuk, sem a munkásságuk. Semmi túlzás nincs benne: elannyira, hogy Sztálin elvtárs 1948 őszén egyszer csak vette a telefont, s leállította az egészet. Akkorra ugyanis Európára már ideológiai-politikai vasfüggöny zuhant rá, kétfelé választva annak keleti és nyugati részét. A hitetlenkedők most fogóddzanak meg: Sztálin elvtárs egyik érve az volt Gottwald elvtárs felé, hogy már Rákosi elvtárs is tiltakozik ama durva módszerek ellen, ahogy a papíron szövetséges Csehszlovákia bánik az ottani magyarokkal!!! 

Gottwald elvtárs pedig megértette, mit üzentek neki a Kremlből (a szocialista karámon belül csendnek kell lennie), s azt mondta elvtársainak: „…Valamit adnunk kell nekik. Politikai pártjuk nem lehet, az kizárt, de iskoláik, színházaik, újságjaik lehetnek. S használhatják újra a nyelvüket.” (Vadkerti Katalin) 

És lőn. Az abszolút nulla után bekövetkezett a hihetetlen csehszlovákiai magyar paradoxon: amíg a politikai rendszer egyre durvult, magyar szemmel nézve javult a helyzet, napról napra bővültek a nemzetiségi jogok. Ez nem a rendszert dicséri, inkább a tundrai benesi viszonyok kritikája. Az abszolút nullához képest minden előrelépés volt. Egyszeriben szabad volt magyarul beszélni, megjelentek az újságok, később könyvek is, létrejöttek az intézmények: színház, művészeti együttes, kiadók… Az akkori aktív magyar korosztályok mindezt a szabadság kiteljesedésének élték meg – amelynek egyik következménye később, a hatvanas években az volt, hogy a felvidéki magyarság lelkében leledző politikai origó fokozatosan átcsúszott Budapestről Prága felé.

De térjünk vissza még a negyvenes évek végére, a lehetőségek halmaza problémát is okozott: ki működtesse az egyre inkább terebélyesedő rendszert? Tanítók kellettek, újságírók kellettek, szerkesztőkre, színészekre, koreográfusokra stb. volt szükség… Erre megmozdult a vidék, a kisváros, a falu, s küldte a gyakran képesítés nélküli – vagy csak gyenge képesítéssel bíró – fiataljait, betölteni az üres posztokat. 

Azok meg igyekeztek nem megbukni a vizsgán. S álmaik is voltak, egyre terebélyesebbek: a szörnyű világégés után csoda, hogy hittek a kommunista békeszólamoknak is? Innen indultak – vállukra véve a felvidéki magyar lét terheit.

Ezt nagyon tisztelni kell eme korosztályról szólva, még akkor is, ha a kifogásaink is erőteljesek lehetnek: néha elbuktak a rendszer által szőtt hálókban, megosztottak is voltak, s néha komoly küzdelmekben egymásnak is feszültek. Volt, amikor én is bíráltam műveltségük itt-ott megnyilvánuló hiányosságait, világlátásuk torzulásait és a tapasztalatok hiányát náluk, még a legjobbak esetében is: de nekik nem adatott meg a felfelé ívelés nyugodt hullámain való utazás, nekik autodidakta módon kellett utolérniük a történelem vonatát, s kihozni valamit azokból a helyzetekből, amikor a sors résnyi ajtót nyitott számukra is. Mert nagyon nem ugrálhattak, a rendszer odafigyelt rájuk is, erősen behatárolta a mozgásterüket. S magyar kortársaik között is voltak olyanok is, akik némi baksisért, pozícióért inkább a rendszert szolgálták. A rendszer pedig nem azt akarta, hogy a magyar közösség megerősödjön, fejlődjön, ellenkezőleg: a fű alatt szorgalmasan nyesegette a közösségi lét hajszálgyökereit. Volt, aki hangosabban szólt ez ellen – annak a fejére koppintottak –, volt, aki csendben, okosabban próbált tenni ellene és építkezni – ők el is értek némi részsikereket. A szlovákiai magyar társadalom szövete egészségesebb volt 50-60 évvel ezelőtt, mint ma. Dobos László vezetésével megpróbáltak egy egymásra is odafigyelő rendszert kialakítani. Írók, költők, szerkesztők, grafikusok, szobrászok… csapatuk volt, tudták, hogy számíthatnak egymásra. A politikai rendszer persze nem nézte jó szemmel ezt: a volt Csehszlovákiában, Romániában és Jugoszláviában – de a Szovjetunióban is – csak a felszínen hirdették a kommunista jelszavakat, a mélyben durván nacionalisták voltak (Magyarországgal ellentétben). Számunkra ez azt jelentette, hogy amikor mód nyílt a leszámolásra, a politika ezt meg is tette: 1968 után harmadszor is lefejezte a felvidéki magyar értelmiséget. Ezek a társadalmi hullámverések utólag megérintettek engem is, egy későbbi generáció tagját, több könyvemben foglalkoztam vele. 

Dobos Lászlóval a nyolcvanas évek első felében találkoztam Léván, a Csemadokban. Megfogott az élettörténete, megfogott belső küzdelmeinek drámai volta is. Sokat beszéltünk erről, nagyon tiszteltem azt a méltóságot, amivel a nehéz éveket viselni tudta. Sorsukat Koncsol László elbeszélése alapján írtam meg a Feloldozás című novellában. Igen, még valahol a hírhedt Danáš őrnagy is beletartozik ebbe a képbe, a Szlovák Államvédelem, a hírhedt ŠTB magyar osztályának vezetője. Így tehát az ő történetük messze nem volt sima, gyakran kijátszották őket egymás ellen is. Volt úgy, hogy szembefordították őket egymással, s 68 után, a hírhedt hetvenes években újból nyílt az olló a történetükben.

A csúcs azonban mégis 68 volt. Az egypártrendszeri hatalom úgy tárgyalt a Dobos vezette Csemadokkal, mint egy partnerrel. Dobos még a kormányba is bekerült kis időre, s akárhová is nyúlunk a szlovákiai magyar valóságban, mindenütt ott találjuk korosztályuk kézlenyomatát. 

S utána jött a feketeleves: a megtorlások sora, a felvidéki magyar értelmiség harmadik lefejezése a huszadik században. Nehéz, rideg évek. 

S itt most álljunk meg egy pillanatra. Sokan úgy gondolhatják, Dobos László vesztesként kellett, hogy megélje ezt az időszakot. Tőle tudom, hogy voltak ebben a korszakban nagyon keserű órái is, amelyeken nehezen tudta magát átlendíteni. Ám ha most valaki azt mondja, hogy a rendszernek konfliktusa volt Dobos Lászlóval, akkor én megkérdem: végül is ki győzött? S talán még azt is hozzátehetem: és kinek volt igaza? Tudom, tudom, hogy az ilyen kérdés ma már légüres térben csattan. Mert hol van már az a rendszer, amely megnyomorította őt?

Őt viszont az emberek szeretete, tisztelete és elismerése visszahozta a közéletbe, a képviselői, igazgatói posztra is. S ha az a rendszer, a szocialista diktatúra olyan bigott volt, hogy a társadalom legjobbjait volt képes kiszorítani az aktív társadalmi mezőből, akkor csoda-e, hogy a nyolcvanas évek közepére oda jutott, hogy a gerontokrácia ijesztő példájává vált, és emiatt törvényszerűen meg kellett szűnnie 1990–92-ben? Persze, én is tudom – hiszen évtizedeket éltem fiatalként abban a rendszerben –, hogy a tönkretett életek millióit nem lehet ilyen felszínes egyenleggel rehabilitálni. A könnyeket, a fájdalmakat, a megaláztatásokat, a stresszhelyzetek százait utólag is súlyuknál fogva kell kezelni. 

Mégis, mindezzel együtt és mindezek ellenére: a múlt század ötvenes éveinek elején fokozatosan létrejött és megerősödött egy olyan generáció, amely bebizonyította, hogy képes vezetni a nehéz helyzetben élő csehszlovákiai magyarságot. Képesek voltak felelős módon viselkedni, s – jól vagy néha kevésbé jól, de – tették is, amit a rendszer keretei között tenniük kellett. S ezért tisztelet jár nekik. Egy olyan generáció volt ez, amely a lelkileg tisztább, egyenesebb paraszti és munkásvilágból jött. 

Aki tanító lett közülük, az fontosnak tartotta, hogy együtt éljen a közösségével, művelje a diákok szüleit is, ahogy lehetett. Ott voltak a kulturális rendezvényeken – még akkor is, ha azok színvonala hagyott néha kívánnivalókat maga után. Tudták, hogy az irodalmi színpadnak, a tánccsoportnak, az amatőr színjátszó csapatnak – de még a focicsapatnak is – közösségerősítő szerepe van. Az írók, költők, művészek számon tartották egymást. Olyan generáció volt ez, amelynek tagjai, ha találkoztak, nem azt kérdezték először egymástól, hogy te hogy vagy, hanem azt: ti hogy vagytok? Afelől érdeklődtek, hogy magyar közösségként mik a gondjaik, örömeik? Akkor a tanító, az író, a történész… még lámpás volt, tudta, hogy küldetése van. Ő szervezte a falu – a közösség – kulturális, sport stb. életét. Jelen volt a közéletben. Felvonulni, jelen lenni, éltetni közösségünket és a kultúránkat – prioritás volt számára. Aki nem ezt tette, nem számított, nem létezett. Ez a generáció még érezte – a lelkük mélyén a besúgók is –, hogy mi a jó és mi a rossz, ki a jó- és ki a rosszfiú. 

Tudom, persze, más világ volt: de a tanulságait le lehet vonni, nemde? Főleg akkor, amikor azt látjuk, hogy a 21. században már gyakran a selejtnek áll a zászló. S győz is néha… 

Persze, nem akarom én idealizálni az ő világukat sem. Voltak problémáik, összeütközéseik bőven, nyomta őket is lefelé a diktatórikus hatalom, körülfolyták őket a besúgók, a megalkuvók. Egyéb belső problémáik is voltak: más körülmények között szocializálódtak, néha a műveltségükkel kapcsolatban is lehetett hiányérzetünk, magamnak is adódtak konfliktusaim velük. Akkor gyorsabban mondtam ítéletet felettük, nem vettem észre, milyen komoly ballasztokat kell magukkal cipelniük. Milyen durván játszott velük a hatalom, milyen alattomos megosztási kísérletekkel kellet szembenézniük. Sokszor vitatkoztunk, összeütközésbe is kerültünk, de egy dolog vitathatatlan volt: az ötvenes években és később, 68 tájékán is, amikor a sors teret nyitott nekik, többségükben (a jobbak) egyértelműen tettek valamit, s ez megsüvegelendő, ezt nem szabad megkérdőjelezni. Mondhatunk kritikát is – a tisztánlátás miatt kell is! –, de az kétségtelen, hogy legjobbjaik egy nemzettöredék elitjeként tudtak viselkedni. Intézményeket hoztak létre, jogokat harcoltak ki, generációkat neveltek, tanítottak…. S Dobos ebben az élen járt. 

Az alapállásuk egyértelmű volt, ez még az a generáció volt, amely nem azt kérdezte, mit kap érte, hanem önzetlenül, szabad ideje és energiái rovására tette a dolgát. Ezek az emberek a szó szoros értelmében a hátukon vitték a helyi közösségeket – s manapság egyre szembetűnőbb, hogy ez a habitus mennyire gyöngül a szlovákiai magyar társadalomban. Ez megy most el, lépésről lépésre.

Egy világlátás, egy viselkedési norma, egy életforma, egy emberi habitus… A néptanító, az elhivatott író, aki hóban-sárban is kimegy az olvasóihoz, a helyi vezető, aki még nem csatornaméterekben mérte a falu esélyeit. Működtek, tette a dolgukat: egy statikus, zárt, védekező rendszerben igyekeztek megtartani a közösséget. 

És ma? Itt állunk az olyannyira várt 3. évezred elején, nézünk vissza rájuk, s egymástól is kérdezzük: mi jön utánuk, utánunk? 

Persze, az élet nem áll meg, jön majd valami más, ez természetes. Minden generációnak ki kell izzadnia a maga válaszait a kor kérdéseire, ezt nem lehet megspórolni. De hol van ma az az erkölcsi erő, az a közösségi elkötelezettség, amely eddig, száz év minden viszontagsága mellett és ellenére megtartotta a felvidéki magyar nemzettöredéket? 

Tanuljuk meg tőlük, amit lehet és kell. És köszönjük meg tisztességgel a jóknak közülük mindazt, amit tettek. 

Dobos Lászlónak az első helyen.