A balladás ember

Dobos Lászlóról tíz év távlatából

Tíz évvel ezelőtt jókora tömeg búcsúztatta Dobos Lászlót a pozsonypüspöki temetőben. A nagyra duzzadt, terebélyesedésében az egész környéket, a Duna, a Kis-Kárpátok és a Csallóköz háromszögében mohó lassúsággal lassan mindent bekebelező szlovák főváros árnyékában, a mezővárosból peremvárosi létbe zsugorodott, a nyugati végek egyik utolsó magyar szigetének árnyas temetőjében. Lehet, hogy akkor és ott nem voltam egyedül azzal a különös érzéssel, hogy egy korszak ért véget a felvidéki magyarok életében. Pedig a korszakokat nem egy-egy – bármilyen jelentős – alkotó, inkább politikus földi életének lezártával szoktuk mérni. A huszadik század (ráadásul ez már jócskán az ezredfordulót követően, 2014-ben volt), amúgy is bővelkedett „korszakokban”, sorolni őket talán fölösleges volna.

Mitől lehetett ez az érzés? Hiszen az a fajta, a többször is elcsatolt és meghurcolt magyarság fennmaradásáért folytatott „prófétai attitűd”, amely a szlovenszkói magyar irodalom legkiemelkedőbb alkotóinak portréját rajzolta elénk, már másfél évtizeddel korábban, a rendszerváltozás idején kiveszőfélben volt, legalábbis az irodalom terén. Egy kalodába zárt, palackpostákkal, füstjelekkel, jelképes utalgatásokkal, de leginkább a sorok közti üzenetekkel operáló írónemzedék került akkor szembe önmagával: hogyan tovább? Érvényes lehet-e még a „küldetéses”, a politikát is helyettesíteni kényszerülő irodalom, ha hirtelen szabad lett írni, beszélni, sőt cselekedni? Ha lehullottak az ideológiai béklyók, és az alkotó embernek már nem kellett naponta megküzdenie az öncenzúra démonával, amely beleivódott az agysejtjeibe, minden nyilvános és rejtett gondolatába? 

Az alkotó ember természetesen képes a folyamatos megújulásra. Ám ha a legtermékenyebb évek közben, sőt ezek után kapja meg a szabadságot, az olyan élmény, mint – profán hasonlattal élve – amikor a gyerek akkor kap rollert, amikor már kerékpárra áhítozik. Mit tehet az alkotó ember, ha addigi élete során egyfajta önvédelmi harcra rendezkedett be, és írói fegyverzetét is ehhez a földalatti harchoz volt kénytelen megválasztani?

Akkor, 2014-ben (mint mondtuk, tíz évvel ezelőtt) azonban már nyakig benne ültünk a felvidéki magyarság – nem is annyira politikai, bár tapasztalataink alapján az is végzetesnek tűnik – kulturális, eszmei megosztottságában. S ez, bár kevesebb szó esik róla, sokkal drasztikusabb és mélyrehatóbb, hiszen tudjuk, hogy a politika „csak” felépítmény, és a kultúra jelenti az alapokat. Az identitászavar azóta is tart, és „ki a magyar”-szerű mondvacsinált kérdésfelvetéseket generál.

Eredetileg Dobos László írói munkásságáról, módszereiről, stílusáról kellett volna szólnom, legalábbis ezt tartalmazta a felkérés. De mivel nem vagyok kritikus, és soha nem is ácsingóztam ilyen pozícióért, inkább osztanám meg egyik korai élményemet a tisztelt hallgatósággal. A múlt század hetvenes éveiben, a husáki konszolidációnak nevezett szellemi tisztogatás kellős közepén, ifjú emberként Pozsonyba kerülve sűrűn találkoztam gömöri földimmel, Dusza Istvánnal, aki akkoriban szintén albérletben várta, hogy kissé táguljanak a materiális élete szűk dimenziói. A kis emeleti manzárdszobában, ahol lakott, egyszer csak előhúzott egy köteg papírt, mint kiderült (honnan szerezte, ma sem tudom), Dobos László új regényének a kefelenyomatát. És a rá jellemző lelkesedéssel olvasott fel belőle részleteket. Nem állítom, hogy akkor találkoztam először a szlovenszkói magyar irodalommal, hiszen a világirodalom mellett elég sokat olvastam hazai, kis-hazánkbéli szerzők műveit is, de akkor lenyűgözött Dobos László írásművészete. Az Egy szál ingben című regény bátornak tűnt a korszak kerítései közt. Ezt követően napokon keresztül olvastuk nem szűnő izgalommal a Dobos-regényt. 

Mindez így, utólag, közel ötven év távlatából, más fénytörésben, más összefüggésrendszerben talán megmosolyogtatónak tűnhet. Mégis, akkor ez volt a felvidéki magyarságnak a konszolidációs présben, abban a szürkevakságra kényszerítő félhomályában az a kis lámpása, amely reményt sugárzott: néhány íróban ott pislákolt a remény és az elszántság az igazság kimondására. Dobos akkor már fölülemelkedett a Messze voltak a csillagok-féle, a korszellemnek megfelelni akaró szemléleten. Nem véletlen, hogy több kritikus elsősorban tőle (és Duba Gyulától) várta a „csehszlovákiai magyar nagyregény” megírását. Aminek, mai szemmel nézve már a felvetése is megmosolyogtató elvárás volt. Voltak kritikusok, akik Dobos írásainak az összetett struktúráját, filmszerű montázstechnikáját hangsúlyozták, mások azt emelték ki, hogy „olyan műformákat alakított át epikus alkotóelemekké, amelyekben a nemzeti közösségi sors szinte ösztönösen fejeződik ki már századok óta: a ballada, a himnusz és a zsoltár”. De erősségeként emlegették a szimbólumai erejét és plasztikusságát. Ami, valljuk be, szinte alapeszköze volt minden, magára valamit is adó prózaírónak. Kényszerűségből, mert be kellett „csomagolni” a mondanivalót.

Dobos Lászlót, az írót nem lehet elválasztanunk a közéleti embertől. A gyakran elhangzó megállapítás, hogy az ötvenes években az alapozó nemzedéknek szinte a semmiből kellett kultúrát, annak az intézményes kereteit megalkotnia, Dobosra, mivel cselekvő ember volt, ez hatványozottan érvényes. Olyan úttörő volt, aki egész intézményrendszert hozott létre: része volt a Csemadoknak, a (napjainkra sajnálatosan a liberálbolsevik vonalat képviselő) magyar napilapnak, a magyar nyelvű tanítóképzésnek az elindításában; magyar írószövetséget, könyvkiadót, irodalmi lapot, könyvesbolt-hálózatot alapított. Sajnos, az ügyeskedők ezek nagy részét elkótyavetyélték. 

 A lényeg tehát véleményem szerint nem az, hogy Dobos László és nemzedéke íróként száz év múlva is élvezhető, korszerű irodalmat alkotott-e, bár ez az óhaj kívánatos lenne, hanem az, hogyan álltak helyt a nemzetrész érdekében. S ebben különösen Dobos László járt elöl. Mert a feladatok koronként, rendszerenként változnak, és az író, a költő nem helyezheti magát kívül a környezetén. Kisebbségi sorsban, mivel az nem természetes állapot, nem élhet elefántcsonttoronyban, nem bújhat buborékba. Őket, életművüket nem tudjuk steril módon, a mindent maga alá gyűrő progresszió szemszögéből értékelni. De minden türelmetlenségünk dacára lassan elértünk arra a pontra, ahol szükséges és fontos a mérlegvonás. Ha ugyanis úgy tekintünk a rendszerváltás előtti kettős elnyomásra, a kommunista és a többségi nemzet részéről megélt présre, amelyben szabadon lehetett volna alkotni, és az „ahogy lehet” alapállást figyelmen kívül hagyva azt kérni számon, amit nem lehetett, csak sorok között, ha az alkotói attitüdöt mai sorvezetővel és a kánon által megkövetelt értékrend alapján vizsgáljuk, természetes, hogy elégedetlenek leszünk, és egyfajta megfelelési kényszertől ösztökélve, a mindenható progresszió nyomásának minden áron való megfelelése okán kiöntjük a gyereket a fürdővízzel.

Dobos László személye kapcsán sok mindent és sok szempontot kellene felsorolni. Egyike volt annak a nemzedéknek, amely az egyetemes magyarság egyik legtermékenyebb kertjéből, a Bodrogköz–Ung-vidékről indult el szolgálni nemzetét. Ez a táj adta a felvidéki magyarságnak a felelős, a nemzetükért aggódó – és cselekvő – gondolkodókat, mint Dobos László, Koncsol László, Tolvaj Bertalan, Erdélyi Géza (de a napjainkban is meghatározó református lelkészeink egyikét-másikát), akik a kisebbségbe taszított, a nyelvében és hitében megrendült, mégis megmaradni akaró felvidéki magyarság lámpásai lettek-voltak. Bárhogyan ítéljük meg életpályájukat, megmaradnak alapozóknak, akiknek kijár a főhajtás. Dobos László is olyan példaképünk lehet, aki nélkül nem tartanánk ott, ahol vagyunk. Egészen bizonyos, hogy szűkebb és szegényebb lenne felvidéki magyar világunk.