Visszakapott szavak, elveszett világok

Kövesdi Károly laudációja

Az irodalom él. És mint minden, ami él, folyamatosan változik. Van múltja, jelene és jövője. Sőt, vérkeringése is van. Az, hogy az irodalom él, nem evidens. De valószínűleg nem fog meghalni sosem. Viszont nem mindegy, hogy milyen kondícióban van. Táplálni kell, mozgásban tartani, a vérkeringéshez elengedhetetlen az egészséges vérnyomás, a megfelelő pulzus, de számos egyéb példát kölcsönözhetnék az orvostudomány idevágó kifejezéseinek tárházából. 

Fiatal, tehetséges pályakezdőkkel beszélgetve, szerkesztőként munkálkodva gyakran azzal szembesülök, hogy ezeket a banális tényeket sokan nem hajlandóak tudomásul venni. Hogy aki rá akar csatlakozni erre a vérkeringésre, annak ismernie kell az irodalom, az irodalmunk múltját, a jelenét, és nem árt, ha van valamilyen elképzelése a jövőjéről is. A tehetség és a szorgalom klasszikus képletében nem kis mennyiségben ez teszi ki a szorgalomra eső részt. De talán a feladat, a munka, a kötelesség a megfelelőbb szó. Persze, lehet enélkül is tollat ragadni, megkerülve a felelősséget és a tiszteletet az olvasók, az elődök, az irodalom iránt. Írhat valaki csak magának, mert jólesik, viszont a közlés szándéka nélkül. Ebben az esetben lehet giccses, nem számít, amit már elmondtak, vagy ahogy elmondták. És akkor még mindig csak ott tartunk, hogy mitől lesz valami jó irodalom, nem pedig szépirodalom.

Az, hogy Kövesdi Károly tehetséges, régóta nem kérdés. Az alázatos, kitartó munka révén megszerzett széleskörű műveltsége is önmagáért beszél, ahogy versei tartalmi mélysége, azok alapos, gondos megszerkesztése felől sincs kétség. De talán ez még mindig nem volna elég ahhoz, hogy költészete kiemelkedjen a tisztességesen megírt opuszok szürke halmazából. A Visszakapott szavak c. kötetét olvasva hamar világossá válik, hogy Kövesdi lírájának igazi különlegessége annak érvényességében rejlik. S ezen érvényességből következik, mondhatni természetes velejárója, hogy költészete egyszerre időszerű, a jelenre reflektáló, ugyanakkor egyetemes is (ami nem könnyű feladat), valamint hogy érdekes, eredeti, eleven és merész. Többek között ettől is válik széppé a Kövesdi által írt irodalom.

   „Minden szép, ami van“ – hangzik el a Visszakapott szavak c. kötet azonos című versében a lírai én édesanyja által, miközben sokáig néz kifelé az előszobaablakon, én pedig szintén hosszú ideig megállok a következő sorok előtt. Hogy ez a négy szó mennyire igaz, mennyire egyszerű és letisztult. Hogy hányszor tudunk így tekinteni a világra, és hányszor nem. Hogy hányszor törekednek ezt kifejezni a költők, hány vers születik ebből kiindulva, és abból hánynak sikerül. Kövesdi Károly úgy építi be mindezt a versébe, hogy egy pillanatig sem merül fel a közhelyesség vagy a pátosz gyanúja. Mert rengeteg olyan verset el tudok képzelni, ahol ez a sor szerepel, de nem működik: nem bírja el a vers ezt a – poétikai szempontból rizikós – sort, Kövesdi viszont úgy építi fel, hogy nem csak elfogadjuk tőle, vagy hogy nem veszti hitelét, hanem egyfajta katarzisként is szolgál (pedig ez még csak a harmadik sor), s az ilyen teljesítményt el kell ismerni.

„Pedig odakint semmi szépség“ – folytatja a költő. „csak a megroggyant, önmagába fordult idő, / a megroppant pincelejáró, a salétromos, ótvaros falak, / a süppedt tető mohos cserepei / és a leprás almafa alatt egy rozsdás traktor“. Amikor Kövesdi kinéz az előszobaablakon, elsősorban a szűkebb és tágabb értelemben vett szülőföldjét látja, a „gömöri vörös agyagot“, ahol csak kemény csákányozás árán lehet eljutni egy termőfa ültetéséhez, illetve a vén Európát, s amiatt, ami ott történik, düh és csalódottság olvasható ki tekintetéből. Nem leplezi, hogy az aktuálpolitikai helyzet keseríti el, az uralkodó társadalmi viszonyok, a világ, ahol „elkapkodta magát a kapkodás“ és ahol „oly rég hömpölyög a hazugság / a jövő atlanti ködéből, / a padlásról és a padló alól, / az óceán fenekéről, / az anyahajók csavarjaiból, / a gépfegyverek torkolattüzéből.“ Lírához képest talán szokatlanul explicit módon ír a változó Európáról, a multikulturalizmusról, politikai korrektségről, szobordöntésekről, ebben a viszonyrendszerben tehát egyáltalán nem meglepő, amikor Az ember tragédiájának jól ismert idézete köszön vissza a kötetben, a Soros Györgyről írt gúnyos vers viszont még így is meghökkent. Ezen a bizonyos előszobaablakon keresztül Kövesdi a távoli Liberty Island-i Szabadság-szobrot ribancnak látja, a skandáló tömeg szabadság, testvériség, egyenlősége is jelentését veszti, vagy legalábbis megváltozik: a szabadság hátat fordít, vagy mi fordítunk hátat a szabadságnak, nem is olyan távol pedig háborúk dúlnak, ahonnan elborzadva olykor az égre tekint fel, ahol a bárányfelhők fölött Istent fürkészi, időközönként pedig olyan alakok intenek be hozzá, vagy „csak mosolyognak türelmesen“, mint Ady Endre, József Attila, Sütő András, Nagy László, Villon, Vass Ignác vagy éppen  Zs. Nagy Lajos.

Szépet akkor lát, nyugalmat akkor lel, amikor nem néz ki az ablakon. Amikor befelé fordulhat, a családi házban, „behúzódva az ötezer könyv sáncai mögé“. Ahol szavakat kereshet, szavakat kérhet, amelyek szilárd értékrendjét hitelesen közvetítik, csakúgy, mint legbensőbb félelmeit, és merenghet Eszterházy örökségén, vagy emlékezhet  azokra a csodás hetvenes-nyolcvanas évekre, illetve amikor az unokákkal játszik a háza udvarán, és amikor egy-egy felhő felnő, leereszkedik a földre, és végigsimítja édesanyja szomjas virágait.

Az irodalom él. De az, hogy a felvidéki magyar irodalom, vagy mondhatnám úgy is, hogy a felvidéken írt magyar irodalom nem fog meghalni sosem, abban nem lehetünk annyira biztosak. Ezért tölthet el minket örömmel az idei Forbáth-díjasunk, ugyanis Kövesdi Károly költészete bizakodásra ad okot.