Egykoron arról is álmodozott, hogy tanítani fog…

(Gondolatok Lacza Tihamér Turczel-díjához)

Lacza Tihamér a ma már fehér hollónak számító egyetemes ember mintaképe. Valódi polihisztor, aki csillogó intellektusával, természettudományi jártasságával a bölcsészek világában is otthonosan mozog. Büszke vagyok rá, hogy kollégájaként állhatok itt, és köszönthetem a jól megérdemelt Turczel-díj átvételekor. Szeretettel gondolok a Magyar7 szerkesztőségében folytatott beszélgetéseinkre, biztató tanácsaira, útmutató észrevételeire.

Tihamér, vagyis ahogy a szerkesztőségben emlegetjük, Tihy bá, Bátorkeszin született 1948. november 29-én. 1952-ben a családja Köbölkútra költözött, az ottani magyar iskola tanulója volt 1955 és 1964 között. Tihy bá, elmondása szerint már akkoriban is szeretett olvasni, különösen Verne Gyula könyveit falta, szinte valamennyi regényét megtalálta a falusi könyvtárban. Leginkább az ragadta meg a képzeletét, hogy Verne hősei, miközben bejárják a világot, mindenféle kalandokat élnek át, de emellett az író sok érdekes ismeretet is kínált az olvasónak, akár egy tudományos ismeretterjesztő szerző. 

Ismerve Tihamért, nem meglepő, hogy a földrajz volt az egyik legkedvesebb tantárgya. Igaz, amikor megkérdezték: „Mi akarsz lenni, ha nagy leszel?” – szinte kapásból rávágta, hogy tengerészkapitány. Még egy csíkos matróztrikót is „beszerzett”, egy rendőrsapkából pedig – amelynek a sildjét levágta – matrózfejfedőt kreált.

Kedvelte a biológiát és a kémiát, és mindazt, amit Köbölkúton megtanult, jól hasznosította később az egykor szebb napokat látott érsekújvári gimnáziumban. Autodidaktaként sajátította el ezeket a tantárgyakat, sokszor már egyetemi tankönyvekből, és kétszer is a szlovákiai kémiai olimpia győztese lett, ami leginkább a gimnázium tanári karát lepte meg.

1967-ben sikeresen felvételizett a prágai Károly Egyetem Természettudományi Karának kémia szakára és az elkövetkező öt esztendő élete egyik meghatározó időszaka lett. Mivel szlovákul elég jól tudott, viszonylag gyorsan megtanult csehül is, sőt időnként azt hitték róla, hogy valahonnan Dél-Morvaországból származik, mert a kiejtése az ottaniak beszédére emlékeztetett.

Tihy bá felidézi, a Vencel téri prágai Magyar Kulturális Központba szinte naponta bejárt, és ott mindenféle könyveket vásárolt az ösztöndíjából. Ekkor szeretett bele a tudománytörténetbe is, amely később már a szenvedélyévé és egy új szakterületévé vált.

Prága azonban, emlékezik vissza Tihamér, elsősorban a magyar öntudata megerősítésében játszott szerepet. A cseh fővárosban tanuló magyar egyetemisták 1957-ben megalakították a később Ady Endréről elnevezett szervezetüket – ez lett az AED –, és itt nagyon sok kiváló emberrel ismerkedett meg, akik később a felvidéki magyar közélet ismert alakjai lettek. Prágában kezdett el komolyabban foglalkozni az írással is és a Homokóra néven elhíresült kezdetlegesen sokszorosított diáklap egyik alapítója lett. 

1972-ben Prágából már nem Köbölkútra, hanem Pozsonyba tért vissza, ahová szülei időközben felköltöztek. Tihy bá felidézi, a Szlovák Tudományos Akadémia Polimer Intézetében helyezkedett el, és itt működött mindaddig, amíg meg nem kapta a katonai behívóját. Ekkoriban ismerte meg későbbi feleségét, Dusik Évát, a jeles költő, Dénes György lányát, aki a Szlovák Rádió magyar adásának a szerkesztőriportere volt. Leendő apósa vitte be a Csemadok hetilapjának, A Hétnek a szerkesztőségébe, ahol Ozsvald Árpád költő és örökös „főszerkesztő-helyettes” látott fantáziát abban, hogy alkalmi riportok és beszámolók szerzőjeként foglalkoztassa. Leszerelését követően már nem is tért vissza a Polimer Intézetbe, hanem a hetilap munkatársaként folytatta az életét. Így lett „pályaelhagyó”.

1989 decemberében a szerkesztőség javaslatára a Csemadok vezetése Lacza Tihamért nevezte ki A Hét főszerkesztőjévé és ahogy felidézi, neki jutott hat évvel később a szomorú feladat, hogy 1995 áprilisában a lap megszűnését egy vezércikkben közölje az olvasókkal. Ezt követően a Szlovák Rádió magyar szerkesztőségében helyezkedett el, és itt dolgozott egészen 2013-ig.

Ez a közel húsz esztendő volt talán a „legtermékenyebb” időszaka eddigi életének. A Szlovákiai Magyar Tudományos Társaság alelnökeként részt vehetett a leendő magyar egyetem tervezetének a kimunkálásában. Többekkel közösen számos konferenciát szervezett, és büszke arra is, hogy a szímői önkormányzat Jedlik Ányos-díját odaítélő kuratóriumnak a tagja lett és maradt mindmáig, így sok jeles felvidéki magyar természet- és társadalomtudóst, műszaki szakembert javasolhatott erre a fontos elismerésre. Ahogy Tihy bá megjegyzi, tréfásan, egymás között csak kis felvidéki Nobel-díjként emlegetik az elismerést.

Egykoron arról is álmodozott, hogy tanítani fog. Végül a maga módján ez is teljesült. Először a pozsonyi Duna utcai magyar alapiskola és gimnázium óraadó tanáraként biológiát taníthatott, majd Komáromban előbb a Corvinus Egyetem kihelyezett nappali tagozatán újkori tudománytörténetet, ezzel párhuzamosan a Selye János Egyetemen magyar művelődéstörténetet adott elő, ugyancsak óraadóként. 

Az 1970-es évektől rengeteg tankönyvet fordított szlovákból magyarra, emellett néhány cseh agrárbotanikai és növényvédelmi szakkönyvet is ő ültetett át. 1990 után lehetősége nyílt arra is, hogy olyan könyveket írjon, amelyek a felvidéki szerzők számára is lehetőséget teremtettek arra, hogy a szépirodalom mellett a természet- és a műszaki tudományokat is beemeljék szellemi életünk körforgásába. 

Tihamér felidézi, néhány könyvét diákkori vágyai hívták életre. Írt a földrajzi felfedezésekről, az írás kialakulásáról, térhódításáról, és hogy eredeti szakterülete se maradjon ki, megírta a kémiai elemek kultúrtörténetét is Bűvös táblázat címmel, amit a Magyar Tudományos Akadémia 2019-ben egy újságírói díjra méltatott. Azt viszont kissé sajnálja, hogy ezekről a könyvekről – meg néhány további, szerinte hasznos munkájáról – a felvidéki magyar sajtóban csak kivételesen jelent meg valamiféle recenzió, több könyve lényegében visszhangtalan maradt. A tudomány apostolai című kétkötetes lexikonának szereplői a Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet jóvoltából az interneten elérhetőek. Ugyancsak olvasható a világhálón is Az ókor emlékezete – a sziklarajzoktól az ábécéig című könyve. Tagja a Felvidéki Értéktár Bizottságnak is, bár ennek munkájában, ahogy hangsúlyozza, betegsége miatt csak korlátozott mértékben tud részt venni.

Több mint 40 év után feleségével hátat fordítottak Pozsonynak, amelyet igazán sosem sikerült megkedvelniük, és a Csallóközben, Nyárasdon telepedtek le. A szomszéd faluban, Vásárúton lakik Gergely fia a családjával. Két kis unokájuk így a közelükben él, és szinte naponta együtt vannak velük. Ez minden kincsnél többet ér számára.

Tihy bá, az elismeréshez fogadd őszinte gratulációmat, jó egészséget, további hosszú alkotó éveket kívánok!