csak szkafander kaja és oxigén

a vérem telítődik csönddel

a sötét és világos oldal határán ezer kilométeren át bámulhatom a hajnalt

a fény a folytonos mozgásból születik ahogy a sötétség is

jéggel teli barlangokba ereszkedem ahol még sosem sütött a nap

a szkafanderfény elől ijedten gurul szét a sarkokba a feketeség

olyan történik ami milliárd éve soha pillanat alatt múlik az elmúlhatatlan

kedvem támad elővenni a laptopom és bedugni a töltőt a konn

üveg bort nyitni és hallani a pukk

ledobni a sisakot és friss lev

leheveredni a fű

megtörölni az arc

integetni egy ism

integetni valaki

mennyire nem ugyanaz az oxigén és a levegő

a hiány mint finom por körbeszitál

áramlik az ujjaim között

a hiány megszakítatlan tere

néha azt képzelem nem is kell sisak a port is elég mélyen beszívnom port a porhoz

néha átreszket rajtam nem arra születtem hogy csillagképeket egyensúlyozzak a homlokomon és marokba szedjem a feketeséget

néha felemelem mindkét kezem és nem látom őket de elhiszem hogy felemeltem

néha a sötétben lezuhanok valami szikláról de sosem csapódom be elég erővel

néha ízek emlékét érzem a nyelvemen

néha felkel a Föld ugyanúgy fel

néha nem tudok mit kezdeni a reggeli merevedéssel

néha nem tudom hogy reggel

a csend néha apró rögtön összeforrt rést vág rajtam és felbugyog a szkafanderben

néha nem tudom nem akarni amit nem lehet mert nem tudom nem hinni hogy csak akarnom kell

néha felugrom erősen hátha elenged a Hold

csönd

néha

hátha elenged