Nincs mit inni,

mondod, a vízszint

apad. Mosogatsz,

áztatod le a híreket,

áradozol külsőségekről.

Folysz el,

nincs tartalék,

neked pláne,

zárod a csapot.

Tiszta befőttesüveg

a csöpögtető.

Melegszik a főzőkrém.

Másik tűzhelyen tészta.

A hűtőnek hűlt helye.

A csőben kluttyog

a mosogatószerlé,

levesmaradék.

Ebéd utáni hangsor és hőhullám.

Bort kérek? Jég a mélyben.

A szóda szobahőmérsékletű,

nem forr a vér az edényben.

Ne álljak ott kint a Napon, cigizve,

a meleg izzaszt, több folyadék

fogy, aztán vizesednek a lábak,

hát tudom, végül úgyis kifekszem

harmadnapra. Az ágyra. Lehet legyinteni,

persze, az egész, en bloc, nélkülem

zajlik, a Duna vize, nagy a nyár,

egyre tart, nincs befolyás,

merítgethetem majd vödrökkel, 

melegíthetem literenként fel a folyamot. 

Nyilván tiszta kosz. Merő káosz. A víz.

Dehogy fogok forrásig vacakolni, 

kikapcsolt áramban, 

még azelőtt purcanok ki,

hogy élhetőre hűlne a lakás.

Erre kimelegszem. Töltöd

a krémet, adjak egy üveget.

Milyen ideális íz. A bor ehhez túlontúl

savanyú. Hagyjam abba, 

zárjam be az erkélyajtót, 

a meleg, meg a sziréna,

állandóan a mentő. 

Nem akarom a hangot, a hős hullámokat.

Nem tudok kikapcsolni, add a kezed.

Szeretsz. Mondom,

hogy minden isteni lett.