Az életen kapni össze,

az idők hogy teljenek,

a test hová fogyjon,

a kéz mibe fogjon.

Az évek vesztésre készen, 

az agyat tompításba vonni

sejtenként, nem venni észre,

csak a csontokra szűkülő 

hús sajog levezve.

Magunkat kapni össze,

a főt tolni magasra,

állni a pusztába

roggyanó térden,

és mondani ellent

mindenképpen.

Mennyire kiállhatatlanok

lettünk vénségünkre!

Tüntetünk szívből,

míg az utolsó mozdulat,

tűnni semmibe,

az idő úgy marad.