viharmadaraim
ti szabadságért mindent odadobó férfiak
titeket szeretlek őrületig szeretlek
fehér madaraim viharmadaraim
sziklák szélén álltok
hideg vízben álltok
ti csináltok belőlem örök rabot
s rabságomat
nem eresztem
szövetminta
„a szövettan gyönyörű dolog”
mondja professzor doktor ortopédus
a maga finom kautzkyarmandos hangján
protokolláris mosollyal
három és fél éves vagyok
a kórházban minden zöld
elviselhetetlenül zöld
az orvosok ruhái az ágyam
a fal színe is a zöld bizonyos árnyalata
gurulós ágyon visznek egy másik terembe
nagyon erős lámpa van felettem
fázom a lepedő alatt
fémtálcákon hosszúkás dolgok
félek tőlük nagyon félek
nem láttam elmenni anyát, de nincs már itt
hason fekszem ébren vagyok
valamiért lefognak és ordítani kezdek
nem érzem a fájdalmat csak ordítok
üvöltök végtelenül sokáig
végül elengednek és visszavisznek a rácsos ágyba
kis kötés van a lábamon
anya nincs sehol
később otthon azt mondja szövetmintát vettek
én nem tudom mi az a szövetminta
de oda kellett adni
mák
kinyílik a zsák a darálóba finoman pereg a mák
sercegve szétrepednek a szürkék a kékek
kisajtolom az ünnep olaját amikor a szemedbe nézek
az istenek piknikezni mentek s nézik az ember maga köré mit teremt
mormolok ősi varázsigéket szeretőmül hívom a végtelent
mint fekete selyemköntös kibomlanak fényes illatok
és tudom van valami szent abban ahogy a daráló forog
nem gyakorlok semmiféle vallást csak ebben az örömben hiszek
egy fordulattal még tovább tekerni és nem köszönni meg senkinek