egy elmúlás bája

van aki megválik udvara
lehullott leveleitől én magam
alá söpröm a száraz fotoszintézis-recepciósokat úgymond csodájukra
járok rájuk nem lépve
bár sajnálom széndioxidot
már nem kaphatnak tőlem
sem
agyam oxigént tőlük de
kivételes elmúlást igen
ennyire szépnek más
nem tud átadni halált
itt érzem igazán ez az élet rendje tud gyönyörködtetni sötét
fázisában is
csupán azért sötét mert ismeretlen esetleg ragyogó is lehet odaát ha van

ha nincs akkor
teljes megnyugvás érzékszerveink idegrendszerünk lekapcsolása hol semmi sem fáj vagy báj
az sem fekete színnel
rokon
mindennel