Azok a szívtelen nők!

Az összes baj a nők miatt van. Ezt minden normális férfi megmondja. Én is. A házasságom a feleségem miatt ment tönkre, a barátnőm miatt lettem hajléktalan. Bánatomban nekivágtam a nagyvilágnak, Prágáig meg sem álltam. De ott is csak gyűltek a bajaim a nőkkel. Gitározgattam az utcán naphosszat, szépen összejött az élelemrevaló. Elismerem, az italra is jócskán jutott. Ezt az egyik hajléktalan nő megszimatolta, úgy tett, mintha belém szeretett volna, csak azért, hogy fizessek neki. Én meg jóhiszeműen azt gondoltam, hogy önzetlenül szeret. Abban a tudatban éltem, hogy önszántamból fizetem az ebédjeit, vacsoráit és az italt. De idővel rájöttem, honnan fúj a szél. Ki is adtam az útját. Jött helyébe egy másik. Aztán egy harmadik, negyedik… Nem is tudom, hányan voltak. Mind a pénzemet akarták. Pedig én nagyon kedves, figyelmes voltam velük. De ők csak kihasználtak. Ezért lettem búskomor. Már a gitározás sem érdekelt. Nem volt miből élnem, lopásra kényszerültem. Szinte mindig elkaptak. Az lett a vége, hogy hét év hajléktalankodás után kitették a szűrömet. Nemcsak Prágából tiltottak ki, hanem egész Csehországból. Megvették az egyirányú vonatjegyemet Pozsonyba, azt mondták, menjek, ahonnan jöttem. Én ugyan Komáromból jöttem, de nem akartam kötekedni a hatósággal. Oda amúgy sem szívesen mentem volna vissza. Nem volt ínyemre, hogy a rokonok, ismerősök lássák, hogy lerongyolódtam. Gondoltam, Pozsony is jó lesz nekem. Nekiláttam új életem elrendezésének. Sikerült szobát szereznem egy munkásszállóban, igaz, ketten lakunk benne, de egész tűrhető. Most már a negyedik évemet húzom itt. És dolgozom. Kiváltottam az iparlevelet, amolyan mindenes, vagy inkább ezermester lett belőlem. Egykor Komáromban is ilyen munkát végeztem, az egyik lakás- gondozó cég alkalmazottja voltam. Nincs az a javítanivaló, amit egy lakásban nem tudnék elvégezni. Nagyon precízen dolgozom, bizton állítom. Izé…

Csak az a baj, hogy a nők nagyon gyanakvóak. Amikor először jelent meg a hirdetésem a lakótelepi újságban, máris jöttek a telefonok. Nálunk már régen elterjedt a „Férj egy órára” mozgalom, a sajtó nagyon jó reklámot rendezett neki, és a mai napig is folyton visszatérnek ehhez a témához. Hát én is csatlakoztam. Nem kell semmi rosszra gondolni, ezek az úgynevezett férjek szigorúan szerelők-javítók, és jól dolgoznak, mint én is. Mindenütt dicsérik őket. Szóval jöttek a telefonok, alig győztem feljegyezni a megrendeléseket. Papír híján az éppen aktuális helyi lap sarkaira irkáltam fel az adatokat. Pista lakótársam időnként felhasználta az újságpapírt, néha úgy kellett megmentenem az aktuális telefonáló számát és címét. De szerencsére mindig jól végződött a dolog. Minden okom megvolt a reményre, hogy sorsom jobbra fordul. Csak hát mondom, a nők! Már a telefonálás közben olyan megjegyzéseket tettek, hogy ittasnak gondolnak. Erősködtem, hogy nem, nem, csak egy kicsit beszédhibás vagyok. (Mert olyankor nehezebben ejtem ki a szavakat.) Volt, aki lecsapta a telefont, de voltak kitartóbbak is, akik – a mesteremberek hiánya miatt – mégis feladták a megrendelést. De nagyon gyorsan csökkentek a hívások. Nem értem, miért. Én minden alkalommal tiszta ruhában jelentem meg a megadott címen, udvarias voltam, úriemberként viselkedtem. Végtére is érettségim van, egy kicsit tudok angolul, mert a gimiben azt is tanultunk. Bár rendesebben tanultam volna! Szóval meg- adtam a módját a megjelenésemnek. De egyes házisárkányok máris gyanakvóan kémleltek. Meg is jegyezték, hogy látják, nem vagyok józan, hogy akarok így dolgozni. Biztosítottam őket, hogy nem lesz kivetnivaló a munkámban. Volt, aki hagyta, hogy nekifogjak, mások elzavartak. Azért ez igazán felháborító. Ha megittam azt a két féldecit, vagy hármat, attól még nem voltam részeg. És egyáltalán, honnan vették, hogy nem vagyok józan? Rajtam nem fog ki az alkohol, három-négy féldecit nyugodtan lehúzhatok. Pista, ő más. Ő már a szagától is berúg. Igazi alkoholista. De azért vannak jó ötletei. Ő jött azzal, hogy lépjek elő ezermesternek, amikor elmondtam neki, hogy ilyesféle munkát végeztem több mint húsz éven át. A hirdetés feladását is ő javasolta annak idején.

Egyszer egy közeli társasházban jártam, egy Janka nevezetű asszonyságnál. Amikor felhívott, kérdezte, mikor tudnék eljönni visszaragasztani néhány levált csempét a fürdőszobájában. Mondtam, meg kell néznem a határidőnaplómat. Kuncogtam magamban egy jót, hiszen semmiféle naplóm, de még csak egyszerű füzetkém sincs. Felajánlottam neki a másnap délutánt. Erre, hogy jobb lenne reggel. De hát hova gondol, asszonyom, válaszoltam, tele vagyok megrendelésekkel, ezt a délutánt is csak nagy nehezen találtam. Rendben, rendben, sietett a válasszal. Akkor holnap délután. És hánykor? Azt most nem tudom megmondani, attól függ, mikor végzek a délelőtti munkámmal. Persze, persze, akkor majd várakozom, nyugtatott meg. Nagyon kellemes volt a hangja, úgy éreztem, ezzel a nővel el tudnám képzelni az életemet. Másnap még rokonszenvesebbnek találtam, bár azonnal feltűnt, hogy van némi súlyfeleslege, nem is kevés. Márpe- dig egy tisztességes ezermesternek kijár, hogy alaposan megválogassa, kivel köti össze az életét. Kedvesen betessékelt a lakásba, kávéval kínált. Aztán szemrevételeztem a levált csempéket a fürdőszobában. Kopogtatással megállapítottam, hogy néhány továbbit is le kell vennem, majd visszaragasztanom. Egyetértett. Mondtam, hogy most visszamegyek a lakásomra, mármint a munkásszállóba, elhozom a szerszámaimat és a szükséges anyagokat a ragasztáshoz. Kicsit furcsállotta, hogy nem hoztam el ezeket is, de mondtam, hogy hová gondol, nekem rengeteg kellékem van a munkámhoz, nem cipelhetek látatlanba tonnányi súlyt magammal. Ezzel is egyetértett. Megvallom, valójában ez a trükköm minden munkakezdés előtt, így még leguríthatok egy kis szíverősítőt az útba eső kocsmában. Csak hogy jobban menjen a munka. Aztán egy-két óra elteltével azzal szoktam előállni, hogy el kell ugranom a postára, kifizetni a telefonszámlát. A következő nap azt füllentem, hogy időpontom van a helyi önkormányzat- nál egy fontos ügy miatt. Természetesen csak egy kis spiritusz utánpótlásának szükségessége mondatja ezt velem, de mindig beválik. És amikor visszajövök a „munkahelyemre”, legfeljebb csak egy órát dolgozom tovább. Elmagyarázom a hölgyeknek, hogy egy napig száradnia kell a mesterműnek, csak másnap folytathatom. Némelyikek morgolódnak, de ezt elengedem a fülem mellett, legfeljebb megpendítem jól bevált érvemet: rendes munkát akar?… Ez mindig hat. Jobban szeretem viszont azokat a megrendelőket, akik teljes megértéssel fogadják magyarázataimat. Szóval… Izé…

Aznap Jankánál leszedtem a falról a többi gyanús csempét, és megtisztogattam őket. Egy napra ez elég munka. Ő mindent megértett, beleegyezett a másnapi folytatásba. Végtére is nyugdíjas, otthon van, csak rajtam múlik, mikor jövök. Ezt nem ő mondta, hanem én állítom. És igazam van. A negyedik nap befejeztem, elkértem a honoráriumot, s bár a háziasszony már kicsit ingerültnek látszott a hosszadalmas munka miatt, még meg is toldotta egy kis borravalóval. Na, ezt a nőt megjegyzem magamnak. Ha nem találok jobbat, ez is meg- teszi. Egyedül él a háromszobás lakásában, csak örülhet, ha felajánlom neki, hogy hozzáköltöznék. Volt már néhány próbálkozásom a megrendelőimmel, de mind elutasítottak. Úrinők! Nem tudom mire, és főleg kire várnak. Öregedő nyanyák, én meg csak ötvenhét éves vagyok. Még előttem az élet. Még lakást is örökölhetnék valamelyiküktől.

Mira mindegyiknél jobban tetszett. Három üres hét telt el Janka csempéi óta, amikor felhívott. Olyan csacsogó típus, meg is egyeztünk. Két napot füllentettem neki, vagyis adtam magamnak még két nap pihenőt, aztán megérkeztem. Nem is kerteltem, mindjárt megkérdeztem, egyedül lakik-e a lakásban. Azt mondta, a fiával. De ez nem igaz. A fürdőszobában semmi nyoma nem volt egy férfi jelenlétének, mármint piperecikkek, ilyesmi. A folyosón is csak női holmi lógott a fogason. Átlátok én a szitán, gondoltam, és csak somolyogtam egyet. Jössz te még az én utcámba! – mondtam magamban. Majd nekifogtam a munkának, és csak akkor láttam, milyen kemény fába vágtam a fejszémet. Mert Mira nagyon határozott volt, mindent leellenőrzött, mindent kommentált, és főleg kritizált. Az első nap még valahogy közös nevezőre jutottunk. Másnap azonban tudtomra adta, hogy nem tetszik neki a lassúságom, egy ilyen pici helyiséget, mármint a toalettet fél nap alatt ki lehet csempézni – itt is a csempe volt a főszereplő. Megmagyaráztam neki, hogy ha jó minőségű munkát akar, legyen türelmesebb. De azért belehúztam egy kicsit. A negyedik nap itt is befejeztem. Elismerem, hogy a végeredmény nem volt éppen tökéletes, de Mira kirohanása elfogadhatatlan volt. Azt mondta, levereti a csempéket, újakat rakat fel valaki mással, és megfizetteti velem a kárt. Közben nem győzte hangsúlyozni, hogy egy rakás szerencsétlenség vagyok, és idült alkoholista. Azt már nem is mondom, hogy a béremet nem adta ide.

Azóta fél év telt el. Semmiféle kártérítési perre nem került sor, Mira nem keresett többé. De a karrierem is hanyatló irányt vett. Talán hárman hívtak valamilyen munkára, köztük egy öreg bácsika. Mind kidobtak, amikor megérkeztem, még a bácsi is. Nem tudom, mivel magyarázzam. Azt hiszem, Mira hozta rám a bajt. Ki más is lehetett volna. Vele indult a peches sorozatom. Azóta visszaadtam az iparengedélyt, és már a szállás költségeit se tudom állni. Úgy látszik, megyek vissza az utcára. Minden Mira miatt van. Mert ilyen szívtelenek a nők…