Babics Imre meghatározó műve, a Gnózis egy több tízezer hexameterben megírt prózai eposz a létezésről és a világ szerkezetének megfejtéséről. A kötet kulcsverseként számontartott Szfinx a teljes mű középpontjában áll, hiszen ebben a versben szembesíti önmagát a költői én a saját démonikus kettősségével, a benne élő vadállatiassággal és annak következményeivel a kultúrára, az erkölcsre és az emberi lét egészére nézve. A vers különlegessége abban rejlik, hogy egyszerre működik vallomásként, diagnózisként és próféciaként: vallomás a belső szörny létezéséről, diagnózis az emberi civilizáció hanyatlásáról, valamint prófécia a végső szétesésről, amelyben talán csak a költői szó nyújthat biztonságot.

 A címben megjelenő szfinx alakja kettős szimbolikát hordoz. A mitológiai szfinx az emberi tudás és a titokzatosság megtestesítője, amely választás elé állítja az embert, és aki nem tud felelni a kérdésére, pusztulásra ítéltetik. A költő értelmezésében a szfinx nem külső mitikus lényként, hanem egyfajta belső, a költői énben élő szörnyként jelenik meg. „Az állat, akit magamban felfedeztem, / ő lesz valamikor utolsó keresztem.”, írja Babics, s ebben az értelmezésben az állat/szörnyeteg/szfinx a mélyből feltörő, elfojtott és pusztító ösztönök jelképe, amelyek egyben az emberi sors végzetére is utalnak. Ez a kettősség (titok és végzet) áthatja a vers egész szerkezetét.

A vers első szakaszaiban a költői én belső küzdelmét látjuk, a szörnnyel vívott harcot, amely nem csupán erkölcsi, hanem filozófiai eredetű is. Az „agyara kezemben pokol-küldte kés” metafora a pusztító erők „fegyverré válását” sugallja, amelyet az ember forgat önmaga ellen. Ennek értelmében a szörny tehát nem egy legyőzhető külső ellenség, hanem az ember belsőjéhez tartozó entitás, amely a „benned még sok szörnyű dolog van” fenyegetéssel még inkább felhívja a figyelmet az ember személyiségének mélyén rejlő destrukciókra. E belső szörny jelenléte egyaránt utal az emberi jellem szétesésére, és vetíti előre a kultúra széthullását is.

A szöveg egyik központi motívuma a DNS-láncra vert, mégis szabad ösztönlények képe. Úgy vélem ez a paradoxon egyszerre utalhat a genetikai meghatározottságra és a szabadság illúziójára is, hiszen az emberbe kódolt vadállatiasság bármikor kitörhet, ezáltal „sivataggá züllesztheti” a gondosan felépített „Kert”-et (amely minden bizonnyal az Éden szimbóluma). A civilizáció így tehát nem a külső támadások, hanem az egyén saját ösztönvilágának fellázadása miatt omlik majd össze. Az erre való utalások (kataklizmák, pólusváltás, fagy, sötét) pedig egyszerre jelenítik meg a természeti katasztrófákat és a metaforikus belső apokalipszist is.

Babics ezen felül a személyes sorsot is a történelmi és civilizációs végzethez kapcsolja. Szerinte az emberi faj egyszer eljut arra a pontra, amikor „önnön vadállatát későn oldja el”, s ekkor már nem marad más, mint a pusztulás. Az ezt követő „Tábortűz fölött nyársra húzva serceg / tátott száján csodálkozással: Nahát!” sorok nemcsak groteszk, hanem egyszerre ironikus képet is teremtenek, melyben a halál pillanatát is az ember naiv csodálkozása kíséri. Ebből arra következtethetünk, hogy a költő saját jövőjét sem látja derűsen, s ezt fokozza az is, hogy vagy a megveszett tömeg részeként tombol, vagy egy orvlövész áldozatává válik. A civilizációs apokalipszis így tehát egyszerre történelmi és személyes is.

Ezt követően a költő megpróbál reflektálni saját szerepére is. A „Nem értették meg még a földhözragadtak, / mire képes a költői képzelet.” sorokkal arra is utalhat, hogy önmagát nem csupán esztétikai alkotónak tekinti, hanem prófétának is, aki előre tudja, és meg is nevezi a pusztulást.  A fenti sorok szerint közössége nem érti a képzelet erejét, sőt a továbbiakban arra is utal, hogy maguk idézik elő a katasztrófát azzal, hogy száműzték a szellemiséget. Ezek alapján a költő nem csupán szemlélő, hanem egyaránt résztvevője és áldozata is az apokalipszisnek.

A költemény végső szakaszaiban a költői én és annak belső szörnye, akit a vers végén már saját „kis ragadozója”-ként említ, sorsközösségben élnek, akik, mint egy rossz gomb újra és újra „visszavarródnak” az együttes létezéshez. Ez a kép egyszerre utalhat a bűn kikerülhetetlenségére és a sors ismétlődésére is. Ezzel szemben a végkifejlet mégis egyfajta vigaszt próbál nyújtani, a szörny meglepő, szinte paradox módon nem csupán pusztító, hanem oltalmazó erővé is válik. „Én állok melléd a teljes szétesésben”, írja a költő az utolsó sorban, s ezáltal a belső szörny a végső pusztulásban a társa, szövetségese lesz. 

Babics Imre ebben a versében a belső szörnnyel folytatott küzdelmet és a civilizáció széthullását jeleníti meg. A szfinx alakjában megjelenő belső szörny egyaránt pusztító és védelmező, halált hozó és életet biztosító. A költő feladata a vers kontextusában a prófétai figyelmeztetés, ő az, aki szembesíti az embert saját végzetével, és, aki utat mutat a szétesésben is. A Szfinx okkal lett a mű kulcsverse, ugyanis amellett, hogy magába foglalja a modern emberi lét válságait, elénk tárja a pusztulás vízióját, és hordozza a költői szó vigaszát is.

Babics Imre:

Szfinx