Előszótlan utószó

Hanyas vagy? Ötvenhármas? Akkor mi félszavakból értjük egymást. Vagy már félmondatokból sem. Bár ebben valóban nem lehetünk biztosak, hiszen nem beszélünk róla. A többség elfogadta az elfogadhatatlant – a fecsegő-fröcsögő-fullasztó-handabandázó felszín alatt megbúvó félregondoló csöndet. Tudom, kellemetlen kezdés ez, mondhatják, mi köze van ennek egy önportré-önarckép-önvallomás-önértékelés-önvisszatekintés antológia-lapjainak s végképp annak olvasója miért érezzen késztetést egy azonnali tovább-lapozásra, de hát engedtessék meg számomra a kései kockázatvállalás. Vélt igazságom kimondása. Mert korántsem egyértelmű ez; van, aki elégedett élete futásával, mások kevésbé, de a veszteséget bőven ellensúlyozza számukra a család, s a hit – a jövőbe vetett hit. Amiből mindig volt elegendő. Azt valahogy sohasem söpörték le a padlásról, vagy föl a verandáról, onnan meg pláne nem, ahol a papok táncolnak, s a firhang mögül kipillantva is az ötlött szembe – nem a látvány. Nem a valóság.

Hanyas vagy? Ötvenhármas? Akkor mi félszavakból is értjük egymást.  Akkor is, ha tudjuk: a kezdőmondat sohasem a miénk. Avagy többnyire nem: minden legjobb első mondatnak van áthallása, csak nem vesszük észre. „Milyen csodálatos és milyen iszonyúan nehéz, mikor az ember a hetvenes éveibe lép, azaz – kimondani alig merem – élete vége felé közeleg, s hirtelen olyannak látja a világot, amilyen, s amilyennek eddig sohasem látta” – írta például Ivo Andric, s én innen folytatom: egy minden ízében romlott évszázad utolsó óráit élem, vele – az idővel – együtt. Bár meglehet: egy új kor hajnala ez, s az emberiség-hivatás holoreneszánszának tétova kezdőlépéseit nézem, már vénülő szememmel. Ősi vad, kit rettenet űzött vénsége vakságába. Nem tudom. Na persze, Ivo Andric sem tudta, minden bizonnyal, amikor hasonlókon tűnődött, s erre jutott: „Minden emberi nemzedéknek megvan a maga illúziója a civilizációval való kapcsolatáról: egyik nemzedék azt hiszi, hogy részt vesz a fölvirágzásában, a másik pedig azt, hogy kialvásának tanúja.”

Tudom, nincs annyi helyem s szerepem s lényegem, hogy Andric gondolatait citáljam, summázataként annak, amit én magam érzek e pillanatban, de hát legszívesebben csak ennyit mondanék. Mert a magam részéről egyértelmű hanyatlásként élem meg azt, amit látok, hallok, tapasztalok. Úgy is mondhatnám: ez a száz év kifosztott, meglopott, és minden kertelést, hümmögést, mismásolást e tény fölött szégyennek éreznék, és szégyenként tartom számon „nemzedékem legjobb elméin”. Nem beszélve a kevésbé jobbakéról. Igen, amúgy száz az a hetven, kezdjük itt, hiszen a kezdőmondat sohasem a miénk: azoké az, akik karjukra vettek a bölcsőből, megmutatták a világot, szavakra tanítottak, nyelvre, értékekre és gondolkodásra – és akarva-akaratlanul félrevezettek. Mert a világ, amire rányílt tekintetünk, hazug volt. S akik hittek benne, később keservesen csalódtak és akik nem, azok is. Mert megérhettek valamiféle változást, és látták, hogy minden illúzió. És amit átadtak, fáklyaként, nos, leginkább az bizonyult illúziónak. A valóság ellenben annyi, hogy Cipolla továbbra is világszám, Mariót viszont utoljára fegyverkereskedőkkel látták, illetve még az a hír járja, hogy térde szent ereklyeként a föld körül kering. 

Hanyas vagy? Ötvenhármas? Akkor tettél, csináltál ezt azt. A magam részéről szerkesztettem lapot s rovatot (ef-Lapok, Kapu, Unió, Új Magyarország, Phralipe, Vasárnapi Hírek, Magyar Hon-Lap, Napút, s talán e sorok megjelenésekor is még az Opus zárja redakciós működésem), kiadtam kiadóként talán, ha félszáz könyvet, szerzőként másfél tucatot, írtam verset, novellát, esszét, recenziót, kritikát, „Árultam forgót, kenyeret és könyvet, ujságot, verset”, s hogy egyik-másik vevőre lelt, néha azt reméltem. Éltem Hazámban, s hattyúdalokat írtam megőszült ifjúságban. S itt akarok lenni, itt, amikor. S itt leszek – a magam részéről, úgy, mint testiletileg cáfolnám, hogy az ötven az új harminc. Sejtésem szerint a hetven az új kilencven…

Hanyas vagy? Ötvenhármas? Akkor mi félig-meddig ugyanazt éltük meg s át, ha még félig sem ugyanúgy s félig sem addig, csak ameddig. Igen, lelkesen pillantottunk a jövőbe, s még lelkesebben söpörtük el a jelent, hogy majdan, amikor ez a jelen válik múltunkká, iszonyúbb lelkesen kezdjünk hozzá a múlt elsöpréséhez. Öntjük ki, ólomfürdővízzel együtt a gyermeket, de hát hol van már abból a gyerek? Ki népei vattok-lettetek? Szűkebb baráti körömben szültek már édesanyák osztrák, francia, angol, dán, holland, észak-amerikai és norvég gyermeket – és, persze, hozzánk tartoznak ők, lesz-van magyar útlevelük, állampolgárságuk, de ők már automatikusan az identitás-választás felé indultak. Ha az apa magyar, az anya nem, akkor már az anyanyelv is hendikeppel indul; majd jönnek a fordulók, a kanyarok – az iskolában más történelmet, irodalmat, kultúrát tanulnak ők, mint szüleik. S lesz-e szüleiknek erejük ahhoz, hogy biztosítsák nekik az ötödik kiegészítést?  „Senkit nem lehet megfosztani életétől, szabadságától vagy tulajdonától.” Kiragadott metafora ez a kiragadott életekre – felnőhet-e valaki úgy, hogy csupán génjei emlékeznek hazájára, múltjára, a lélek honvágyára? A szellem szellemi szabadságára és tulajdonára.

Hanyas vagy? Ötvenhármas? Akkor már tudod, hogy a válasz egy felemás igen. Egy elmismásolt nem. Hiszen száz évről beszéltem. A kivándorlás századáról. A másfél millió emberünkről, szíve szorult, rezgett a lába, és jött két nagy háború, országromlás, családok széthullása, kurzusok fegyver- és emberarcú totalitárius önkénye; az alattvalók vérében és lelkében dőzsölő bolondáriuszok pillanatmámora; mindez szakadatlan áramlásban hömpölyög velünk s bennünk. De, hangozzék ugyan cinikusan, ki lehet bírni.  Fogyatkozó, erőtlen testtel bár, de erősb lélekkel. Épp csak az igazság pillanata késik, vagy el sem jön, soha, csak a bódító-torzító homorú-domború-görbe-ferde-foltos-koszos-páramámoros tükrök labirintusa gőzölög-gomolyog-gennyedz ránk s kacsintanak azokról az ideológia-démonok – korról korra. Ahogyan elkészülnek s kézre állnak az új történelem-szemléletek, új kultúra-kánonok, új s új s új társadalom-imprimatúrák – hogyan is írta Trencsényi László Franyó István Kontra Györgyről szóló könyve ürügyén? – „aztán fordult az »ideológiai kocka« – a hősök nevei, művei az emlékezés szemétdombjára kerültek, s a korábbi démonok műve fényesedett fel. Mikor méltán, mikor az ideológiai mókuskereket követve.”

Hanyas vagy? Ötvenhármas? Akkor mi félkérdésekből is értjük egymást. Te melyikben hittél s hiszel ma? Melyiket adtad tovább? S mit kaptál a cseréért? Félpénzt? Félálmokat? Félcédulákra rótt félig élt életet? Félországrontó félvezetőket? Tudod miről beszélek. Hetven éves vagy te is, e lapokon. S van, aki nálunk idősebb, de a túlnyomó többség fiatalabb. Sokkal fiatalabb. Azt, hogy jóval fiatalabb – nem állítanám. Nekik sokkal nehezebb. Ők még alig csalódtak. A rossz hír az, hogy már bennünk is. Változást akarnak. Jobb időket. Ebben jobban fiatalabbak. Tartalmasabb létezést követelnek, még ha tudják is; már tudják; hogy sorsuk nem sokkal naplemente után véget ér. De addig jogukban áll megtudni, hogyan mondják szankszrit nyelven azt, hogy tiszavirág! Sehogy? Még sehogy, mondják, s de szépen legyintenek ránk, amikor azt mondjuk: már sehogy.

Hanyas vagy? Ötvenhármas? Akkor mi félszavakból is értjük egymást? Vagy már félmondatokból sem.