Csirreg telefonom, nővérem hív, azonnal gondjára térve: emlékszel arra a kis ablakra az ajtó fölött? Mármint, kérdem óvatosan, ablak, ajtó fölött, hol is? Kalocsán, te, s legyint. Átfut rajtam a jogos megszeppenés, valóban minap beszélgettünk gyerekkorunkról, rácsodálkozva arra, hogy igen, mennyire igaz a sokszor hallott mondás az estére elfelejtett aznapi ebédről; mi is volt, na, mi is; de az ízek egyetlen említés nyomán hatvanvalahány esztendővel korábbról hirtelen összefutnak szánkban. Bár nem csak emlékek térnek vissza; ilyenkor egyfajta szembesítést élünk át a gyerekkorral: boldog volt-e, csakugyan? Vagy észre sem vettük a lélekapasztó korlármák pórusainkba fészkelő lárváit? Nem tudom, az ilyesmi kérdések az emlékfoszlányok élesedésével érkeznek; a gyermekkor mit sem tud még elhallgatott történésekről, hirtelen csöndre váltó szavak rejtőzködő félelméről, élvezi csak a napok élményeit, színeit; igen, az a kis ablak az ajtó fölött, félkör volt, talán Mária-kép, mondatja most a derengő feleletet töprengő emlékezetem, de meglehet, hogy angyal ült abban az ajtó fölötti kis ablakra festve, vigyázva álmunk. Emlékszem rá, de csak annyira, válaszolom hát végül nővérem kérdésére, hogy ott volt, és jó volt nézni a színein át érkező fénycsíkok derengő melegét a falon. 

Mikor besurrantunk a közeli templomba, amikor épp üres volt, s a padsorokba bekucorodva láttam hasonlót; a festett üvegtáblákon betűző nap halványszivárványai, vagy a kitartóan araszoló fény pillanatnyi áradásai, mikor rásimultak egy-egy aranyozott díszítésre, a kis angyalszobrok kíváncsian néztek ránk, miért csodálkozunk, örvendjetek, de ki tudta akkor, mit suttognak? Marasztaló tekintetük elől elfutottunk játszani, vagy épp a zeneiskolába, elkésve esni be – s otthon, este, lapulni, csöndben. 

Igen, tünődöm, ott volt az a festett kicsi ablak. Jól esett késő szürkületig kapaszkodni annak fényébe, mielőtt fölébred a sötét, amit alig-alig rebbentett meg a nagyon ritkán elhaladó autófényszórók óvatos lámpasuhanása, furcsa, vékony erezetként kúszott át a plafonon annak világosszürke csíkja; s bár sokáig égett, de inkább csak pislákolt az ablaktól kissé távolabb álló lámpaoszlopba fogódzó, azt elhagyni nem akaró pászma is. Majd a szoba elmerült az éjszaka fekete leple alá, és megszólaltak a hangok; bár mondták, hogy nem, de én tudtam a sarokban álló nagy, csikorgó szekrény összes titkáról. Azért, mert nem féltem; reccsent, nyöszörgött, mint az öregek alvás, járás, mozgás közben; fájhat neki, gondoltam, aztán elaludtam. S reggel az angyal ébresztett, felderengett a beszökő fény, piroslott, kéket és sárgát tékozolva el, de estig – honnan, honnan nem – mindig ugyanannyi volt már neki színből, fényből. Neki, az angyalnak.

Angyal, nevet fel nővérem, hol hallottál te angyalokról, akkor? Zrikál persze, de, mint mindenben, valami aprócska igazság-mag ebben is van; az ötvenes évek végét, a hatvanas évek elejét írtuk, a mesék inkább szóltak a bátor emberekről; Vászja utoléri-e lován a vonatot; és a három testőrről, aki négyen van; ám angyalok igen is voltak, bár, ha ritkábban kerültek szóba. De mesélt róluk a szomszéd nagyi, Sanyié, akihez diafilmezni jártunk át; Sanyi volt az, aki az udvari homokozóban szerencsémre elvétette szemem a kővel, így csak a szemöldököm mögötti sebhely emlékeztet rá, mert hát az örök barátságot megpecsételő tőle kapott Volvó-matchboxot rég elvesztettem; vajon egy angyal ütötte akkor feljebb a kezét, hogy hibázza el célját? És hogy – mi, két maszatos gyerek – egymás bátorságából merítve fedezzük fel a pincék és padlások homályos, sötét, de kincseket őrző rejtekhelyeit? Mert bejártuk bizony azokat, bár szidtak, korholtak miatta, a pince omladozó, és teli félig falazott járatokkal, még eltévedtek, óvtak, ám ezzel csak felcsigázták kalandvágyunkat. És valóban, a pince átvezetett a szomszéd ház alá, s talán még tovább is, épp ilyeneket rajzolnak könyveinkbe a régi várak alagútjairól, hideg börtöneiről, csekkoltuk, nagyot nem is tévedve, hisz a pince egy része ma már műemlék; talán még kút is van valahol, fürkésztünk előre a fekete homályba, meg-megriadva, ha a falakhoz érő kezünk nyomán peregni kezdett a porladó kő; lehet, tanakodtunk, hogy vezet átlósan is járat a párhuzamos szomszéd kertje alá, ez csábítónak tűnt, hiszen ha lenne ilyen rejtekút, sosem venné észre, mikor osonunk be almát, körtét, mikor mi érik, szedni a szomszéd kis kerti gyümölcsösének fáiról. Mert ehhez amúgy a kerítésen kellett átmásznunk, a fészersor tetejéről meg lehetett valósítani, de sokáig tartott; s még tovább, ha el is kapott a gazda, mert olyankor valami megfoghatatlan módon majd valamikor elszenvedő büntetésünket emlegetve hosszan mesélt ennek lehetőségeiről, emlegetve poklot és mennyországot, föl is ébredt bennem amolyan kíváncsiságféle, nem mindig igyekeztem azonnal szabadulni, de gyorsan leszoktam róla. Mert amikor otthon szóba hoztam, hogy kérdésem lenne, és nem repetát illetően, hanem hogy mi az a mennyország, akkor anyám nekem esett: már megint átmásztatok a pap kertjébe? Nem megmondtam, hogy nem szabad? Hozod rám a szégyent? A házból sem foglak kiengedni, csak akkor, ha a nővéred vigyáz rád az udvaron, megértetted? 

Mondjuk, ez inkább tűnt a nővérem büntetésének, ennyi akkor is kijött a magam szorzótábláján, tiltakozott is, rám szegeződő szúrós tekintetétől ma is felnevetek, és végül maradt Sanyi nagyija, mert levegő mégis kell a gyereknek. Meg engedékenyebb volt, te is lehetnél az, mondta anyámnak, nem célravezető amúgy sem a konyhaablakból figyelni őket és rántást kavarni egyszerre. Persze, gondolom, ezt inkább nővérem mesélte, mikor előkerültünk a pincéből, vagy a padlásról, ahová kicsit jobban szerettünk fölosonni – a pincét fölásni tényleg veszélyes, láttuk be a hét-nyolc évesek mérnöki tudásával is, ellenőriztük már ezt a homokozóban épített vár stabilitásán, valami ilyesmi vitának köszönhetem a szemöldököm mögül kandikáló sebhelyet, de hagyjuk; a padláson kincset keresni kevésbé volt macerás, bár épp annak eredményessége okán rágódtunk mi annyit a pince esetleges titkain.  

Mert a padláson elég volt fölkaparni kicsit a vastag földes port, hogy gyöngyökre leljünk; vagy szabadon gurultak, vagy néhány szemet megőrzött a rajtuk átvezető cérnaszál; ez utóbbiak a nagyon sötét, nagyon elbújt zugokban rejtőzködtek; és védekeztek is, ezt határozottan éreztük, kezdetben a méltóságra alig ügyelő visszavonulást választottuk, mikor – már tudom: mozgásunktól – a por fölkavarodott és arcot öltött ott a sarokban valami nagyon félelmetes lény, láttuk fogait csillanni, előbújtak társai, sziszegett, reccsent felőlük valami örvénymoraj, veszélyesebbnek tűnt sokkal, mint szobámban az az öreg szekrény a maga panaszaival; aztán, hogy nem üldöztek, csupán fenyegettek, ez bátorságot öntött belénk, s hát a kincsről sem feledkezhetünk meg, biztosan azt őrzik ennyire, noszogattuk egymást, míg végre bebújtunk, el, a sarokig, a homályos, egyre inkább látható padlásszélig, már csak arra kellett gondolnunk, erre figyelni kellett, nehogy lefejeljünk egy-két cserepet, főleg a zsákmány örömétől átizzva; mert akadt, noha csurranva-cseppenve, de volt, de ott is volt gyöngy; gyöngy a porhomokban, dúdolom most, fél évszázaddal később a dallamot, sőt, ha eső után mentünk kincsvadászatra, bizony, a gyöngy a sárban is összejött. Na, ez csak úgy idefűződött, minden ugyanarról szól, s minden mindig szólhat egészen másról, ami, hát, meglehet, ugyanaz, szakadok el a gyerekkortól – úgy, hogy menekülnék inkább vissza furcsa, ölelő, mégis visszafejthetetlen pillanataiba.

A javát biztosan a pincében ásták el, egyeztünk meg ebben végül, a háború alatt. Talán a gyerekkornak is… Biztosan akkor, értettünk ebben nagyon egyet, talán amiatt, mert arról amúgy elég keveset tudtunk. Születésünk előtt nyolc évvel lett vége, Vászja lova – akárhányszor néztük meg – mindig utolérte a vonatot, háború helyett mostanában inkább békeharc van, meg munkafront, de volt valami hasonló is, pár éve, amiről még kevesebb szó esett előttünk, mint az angyalokról. Nagyjából ennyi tudást rakott ránk akkor a gyerekkor. S még hosszú évtizedek teltek el ebben a halogató csöndben. Amiről olyan szépen írt Verbőczy Antal immár vagy negyven éve; jaj, annál sokkal több, hisz épp negyven éve ment el, lányom születésének évében, s immár érte remélem, hogy több lesz a sorsa, mint amit a Verbőczy-vers rögzített: „Nem tudjuk, mit fog följegyezni rólunk a hálás utókor, / mert még csak annyi a hír, / mit magunkról hozunk, / hogy kilenc hónapra születtünk, / anyánknak végig volt teje, / iskolába is beírattak, / s kék volt a füzet fedele.” 

Bohóc a falon. 1967. Igen, ott hangzott el ez a vers, a posztumusz kötetben már ennek egy változata szerepel, de az eredetit közzétette Birtalan Feri, leiratban, elment ő is, ahogy Rózsa Bandi, a kötet szerkesztője; nem jó körülnézni, inkább fussunk át az időn, csukott szemmel rohanva, vissza a gyerekkorba, vissza a régi udvarra, a sötét, zegzugos, rejtelmes padlásra, vagy le a pincébe, tudni, hogy nem, a kőfalak nem omlanak le, megtartó, erős boltozat maradt, műemlék ma már, és a kincsek javát biztosan itt ásták el, ugye, Sanyi? Bocs, hogy nem vigyáztam a Volvódra, sokáig megvolt, lehet, a kicsi keresztfiamnak adtam valamikor – már kamaszodó kislányáért aggódik ő is. Ott, messze, a francia új hazában. Na, tényleg, vissza a régi udvarra, az ajtó elé, ahonnan, ha belépni akartam, annak alját rugdostam, a küszöb fölött, mert a kilincs magasan volt, nagyon magasan. Néha még nehezen szerzett gyöngyeimet is elszórtam, kihullottak zsebemből a lendület nyomán; furcsa, de amikor sok évvel – évtizedekkel – később újra ott álltam a régi ajtó előtt, önkéntelenül a földre pillantottam: látok-e pattanva elguruló, egymás nyomába szegődő, fürge, illanó gyöngyöket? De hát az ajtó már nem a régi volt, a lakásba lépve balra akartam fordulni, a régi szobába, de elfalazták; az ablak is fehérebben csillogott, ám spalettái ugyanúgy behajtva álltak; szinte láttam magam mögöttük, félig a párkányon ülve, ahogy rég… S akkor elszabadul bennem újra a már rég eltemetett vágyszimfónia, ami kislányaim karácsonyi készülődései idején született bennem, eleven fájdalommal, még messze minden valódi szembenézéstől. A gyermekkorral, hogy hát milyen is volt, valóban, mert ki tudja – de jó lenne mégis, néha, visszakapni abból valamit…

Legalább karácsonyra – ami lehetne kivételesen, csak egyszer, a titok mindörökké-tavaszán. Hogy választ kapjak tőlük ama régi kérdésre: mégis, mi az a mennyország? Van-e, s van-e pünkösd, van-e feltámadás? Vagy ami van: ünnepei a misztikus csodának, s reménye annak? Talán gyerekkorunk választ adhat erre. Ami nekem Kalocsát jelenti; fakulni képtelen képek fel-felvillanása, – slideshow? Ne vicceljünk. Csak egymásra koppanó képek, lassúdan úsznak át, mint földre hulló gyöngyszemek. Ízek, pillanatok, egyre jobban fájó emlékek. Melyikbe kapaszkodhatnék most meg?

Elég lenne egy karosszék. Vagy még inkább egy hatalmas zöld bársonyfotel. Amilyen az irodádban volt, apa. Kalocsán. Emlékszem rá: órákig kucorogtam ott, hol az öledben, hol melletted, félig a karfán – vastagabb volt, mint én –˙és raktam kipirultan, raktam tornyokba az aprópénzt. Ultiztál, én voltam a pénztárosod. Raktam, szorgalmasan és figyelmesen, ahogy illik, raktam, szortíroztam az érméket. Tíz-, húsz-, és ötvenfilléresek, egy- és kétforintosok. Boldogan söpörtem be a nyereséget, fejcsóválva fizettem. Tőlem akármeddig eltarthatott egy-egy ilyen ulticsata, nem untam bele. Nem nyűgösködtem, nem mászkáltam el öledből, nem vágytam más, jobb szórakozásra. Elkábított a színes lapok forgataga; nagyokat kacagtam az önkéntelenül kimondott káromkodásokon; együtt nevettem egy-egy jól sikerült játszma után a felnőttekkel; és koccintottam, ahogyan illik, ha megszomjaztunk. Bambi. Egyetlen szó csupán, de hallatán évek kápráznak el szemem előtt.

Elég lenne egy kerékpár. Egy bicaj. Vakító küllőkkel, a legalacsonyabbra állított, de még így is kicsit magas, kemény üléssel; a merev bőr nagyon vágott, mégsem mondhattam. Nagyfiú voltam már, rég elhagyva boldog három és fél esztendős koromat, amikor végig kiabálhattam az utcát: vágja a tököm a nadrág! vágja a tököm a nadrág! Te kacagva bíztattál: hangosabban, nem hallom, hangosabban! és én kipirultan kiabáltam, kipirultan, mintha a szél csípte volna ki az arcomat, a szél, amely arcomba vágott, miközben szédítő sebességgel robogtam első igazi biciklimen. Néha nagyokat estem, egyszer a kerítés rácsai közé is beszaladtam, talán nem fájt, talán nagyon sírtam, már nem emlékszem: ha fájt, hamar elmúlt; két és fél évesen leestem a szekrény tetejéről a hokedli szélére; vállal estem rá, így a fejemet be sem ütöttem; de a vállam eltörött; az orvos pár nap múlva mosolyogva cserélte ki a szorítókötést: – na, kisbogaram, ezzel egy darabig sehová sem mászol fel! – anyám kikísérte, de az ajtóból lélekszakadva rohant vissza: nagyon sivalkodtam, mert nem tudtam lejönni a konyhaszekrény tetejéről; a biciklivel is ezért estem eleinte akkorákat: bár kontráztam, de talpam csak akkor ért földet, ha oldalra dőlt a bicaj, hát néha nagyon oldalra dőlt; katonadolog: a bicaj aztán unokatestvértől unokatestvérhez került, talán már végképp elrozsdált egy kamra vagy egy padlás mélyén; megette a vasszú; de küllőinek vakító forgásától még ma is sokszor szédülök; sok-sok éjszakán tapostam már újra pedáljait, próbáltalak utolérni; látom a hátadat, szinte el is érem, de nem merem elengedni a kormányt; száguldasz előttem, néha hátra nevetsz, ellenőrzöl ilyenkor: megvagyok-e még? és én még ott vagyok; taposom lihegve a pedált, próbállak utolérni; versenyzünk; én tudom, hogy kicsik a kerekeim, tudom, hogy akkor kerülhet mögém a hátad, ha megállsz, de én azt sem akarom, hogy lassíts; nem akarom, hogy becsapj.

Elég lenne egy űrhajó. Egy olyan igazi makett, amilyen a kultúrház udvarán volt. A felvonulás kelléke lehetett? Vagy egyenesen nekünk, gyerekeknek készítették? Nem emlékszem. Csak azt tudom, ott hevert az udvaron; hengeres teste ezüstszürke volt; közepére igazi kabinajtót vágtak; bele lehetett ülni, lehunyt szemmel, és már suhantam, a fénynél sebesebben, suhantam a csillagok között, és megdöbbenve láttam: nem olyan alakúak, amilyenek a kabátodon vannak, a válladon; és nem olyan fényesek. Feldereng a messzi kék, majd közelebb ér, egyre közelebb: nincs is haja, nincs is szeme, nem is kék. Ültem a száguldó rakétában, tettem néhány kört az űrhajóval, és olyan jó volt újra leszállni, kilépni a kabinból, odaszaladni hozzád; bújni; Te talán nem értetted, hogy én akkor már sok száz éve nem láttalak, és minden olyan félelmetes volt nélküled, olyan üres; és olyan jó volt hinni, tudni, hogy te vársz odalent. Tudom, egy napon majd újra leszállok. Tudom, ott állsz majd akkor, tudom, várni fogsz.

Elég lenne egy ágy. Egy széles családi ágy. Fából, szalmazsákkal. Abban a már elfalazott szobában. Akkora ágy volt, mint egy mai panellakás fél szobája. Vagy én voltam túl apró? Birkózni rajta, sivalkodva, a nevetéstől elfúló hangon rimánkodni, ne csiklandozz, de már újra akarva azt; behúzott nyakkal támadni újra meg újra, de mindig alulra kerülni, mígnem egyszer sikerül a fogás, és már a nyakadban vagy a nyakadon ülök, fejjel a hasad felé, és vadul dögönyözlek, illetve már csak dögönyöznélek, de nem érlek el; két tenyereden hasalok, a levegőben. Te lassan forgatsz; és lenézek és meglátom az arcomat: mosolygok; két tenyeremen hasal kalimpálva kislányom, kacag; vakítóan fehérlik két apró fogacskája; nézi, nézi a magasból arcomat; talán könnyeimet is látja, de ez nem biztos; ha látja őket, nem érti még; nem értheti –˙és ne értse őket soha.

Nem akarom, hogy megértse őket.

Még nem mehetek.

Azóta fölnőttek lányaim, elpergett sok-sok év, s hát már jártam ott is. Ott. Igaz, csupán pár percig, vagy annyi sem, de – tudom, éreztem, belemeríttettem, ha nem is beszélek róla. De tudom már a titkot – ugyan csak annyit, hogy van, mert a tudás számára az befogadhatatlan. S mindig az lesz, ha amúgy tudjuk, hogy előbb-utóbb mindenre fény derül, vagy árnyékként suhan át a felismerés, a mulasztás. A tűnődés azon: bár érintett már kezem jó ideje azóta hasonló gyöngyöket, gyöngysort, de agyam mégsem kapcsolta össze az emlékeket. A régi kincsvadászat sohasem fakuló emlékét a portengerben heverő gyöngyökről. S arról a kalocsai házról, a gyerekkor színhelyéről, ahol pincétől a padlásig, a pap kertjéig, de messze azon túl, az érsekkert elzárt részeire belógva, vagy épp stollwerkért és újabb bélyegcsodákért futva a szomszédos Tomori utcába; vagy a kalocsai „sóhajok hídja” alatt, vagy a templom felé kerülve át oda; maszatos kézzel szorongatva a néha bizony még a bólintás engedélye nélkül csak úgy elcsórt két-három forintot; s mikor fizettünk, ott lapultak az érmék között gyöngyeink; s én mindig azt gondoltam, hogy a láttukra kapott elismerő, megfényesedő pillantások a bátor kincsvadászatnak szólnak. Dehogy.

Azt látták meg tenyerünkben, hogy Tantos Ferenc kalocsai káplán műve megfogant, túlnyúlva időn és téren. Mert hiába jöttek furcsa idők, hitpusztítók, új eszmékkel házaló vallásüldözők, ott, a régi házban – szeretném ezt hinni, bár pontos házszám-nyomára nem bukkantam – a káplán létrehozta a kezdetben ötven embernek munkát adó rózsafüzér-készítő műhelyét. Majd kinőtte vállalkozása az épületet, a Malom utcába költöztek, de itt, a Szent István király úton – ami az én gyerekkorom idejében István út volt – a beköltöző és semmiről sem tudó, a fölnőttek furcsa intéseire alig odafigyelő kincsvadászok maszatos kezeire várva várakozott néhány, meglehet, a költözés idejekor megsérült, elpattant, de értéktelenné még úgy sem vált rózsafüzér-darabka. Immár összerakhatatlanul, de mégis mindörökké széttéphetetlenként.

Tamási Orosz János