Az Álom haváról Magvető havában

Múltból jövet a múltba tartunk, követvén a film szereplőinek útját, az első kockáktól. Ezer esztendő távolából, hátán kis batyuval kilábol a messzeségből három ember. Szegényen, elgyötörten, tele kétellyel és reménnyel. Előttük jár, sokáig észrevétlenül, az elvesző erkölcs tudója, a film egyik legerősebb üzenetének hordozója: holt élő temetetlen nem maradhat. Elgondolkodtató, ám korántsem elringató filmet alkotott Bicskei Zoltán. (Álmok hava). 

Múltból jövet, teszik egyértelművé a filmballada nyitó pillanatai. Az első elhangzó mondatok paralel szűkítik és tágítják a látvány valós idejét: „hitetlen lett magyar néped, süket a jóra”, fohászkodik egy lány, hatalmas, kietlen, néptelen, sivár, életképtelen, síró és sívó pusztaság peremén, de talán csak egy beroskadt testet őrző kendőt látunk, vezet azonnal a filmköltészet, vizuális ballada tájaira az alkotó, majd rálel a kendő alól felénk forduló arc a keresett öregemberre, pöröl véle, „virítunk, mint a kikerics, ajándék leszünk a töröknek”, noszogatja, lábra segíti lassan, s indulnak, vissza a bujdoklásba. De még előbb, pár pillanattal korábban, már szíven ütött bennünket egy különös jelenet: a helyszínen pásztázó tekintetet (a kamerát) – nem véletlen a romlás jelzőinek iménti tobzódása – egy árva karó, s azon egy akasztott ember szakasztja meg, s egy feléje közeledő vándor; külseje rongyos pásztorembert sejtet, kezében kopja. Azzal emeli le a magas karón lengő holttestet, s a földről gyűjtött száraz fűcsomókkal, porló göröngyökkel fedi be. A sírt különös, furcsa, vibráló tánclépésekkel körülugrálja, közben valami felismerhetetlen dallamot dünnyög, végül annak lábánál a földbe szúrja kopjáját, térdre hull, s fohásszal búcsúztatja.

Súlyos jelkép akár ez a temetés: a táltos búcsúja végén a kereszt tiszteletét is lerója; félezer esztendő pereg le előttünk pár kurta pillanat alatt, szavak s dialógusok hangsúlytalan fecsegése nélkül; félezer év identitás-keresése, összegződése és annak elmaradása; ha figyelünk, fülünk, lelkünk, szívünk azonnal megérti a majd lassan kibomló, felépülő, s egy új, még mindig meg nem értett jövőbe induló történet ívét, irányát.

Furcsa pillanat ez, erős felütés, számunkra majd utóbb a történet egyik lehetséges mottóját, intését jelenti, a film valamennyi idősíkjára rányíló ajtót, de most még elhull ez a szál; a főcím után elkezdődik a történet, a ballada, a dialógus a reménytelenné vált múltról, tartván hőseinkkel a múlt még fel sem sejlett reménytelenségei felé. Sokáig három karaktert követünk, át a haldokló, vagy inkább az élet teljessé válásáig, a természet és a benne élő ember együvé válásának jövőt építő összekapaszkodásáig soha el nem jutott pusztán: egy Hórihorgas (Deák), egy Sánta (Katona, lovag) és egy Félszemű (Félszemű) embert. Szóváltásaikból lassan megtudjuk: török rabságból szabadultak; azt, mint fájó múltat hagyva maguk után; s most oda igyekeznek, ahonnan elszakították őket, emlékeik, egykori életük, múltjuk még élőnek gondolt s remélt tájára, szeretteik közé. S hogy oda visszatérve induljanak újra remélt, elképzelt jövő felé. Elsőként a Templom falai felé tartanak, annak ott kell lennie, hisz „ahová egyszer Isten árnyéka esett, ott mindég templom áll!”, így a Hórihorgas. „Mert csak az egy-eleven-alfabétum vezet mívelt hazába”. Egyikük, említettük, Deák (Szilágyi Nándor), másikuk Katona (Kovács Frigyes), a harmadik rang nélküli mindenes. A legfontosabb szerep persze neki jut, mind a történetben, mind annak utólagos végiggondolásában (Székely B. Miklós zseniális karakterteremtését élvezhetjük, mint már annyiszor, itt is), a sorskérdések felé láthatóan közömbös vállrándításai, „beszólásai” mellett folyton a következő pillanat túlélésének, netán, esetleg, jobbá tevésének lehetőségeit kutatva, ám közönye hatásosan s erősen fejezi ki: részéről egyszerűen unja a párbeszédeket. 

Majd a horizont végtelen ürességét megszakítja valami. Eddigi utuk reménye, célja, a már csupán rom templom közeledik – s ők döbbenten, csalódottan téblábolnak puszta, árva falai között. A Katona alig várta, hogy hazatérve hadviselésre taníthassa a megmaradtakat, közöttük fiát, mert, ha kell, haljunk meg mind egy szálig, de rabságban nem élhetünk. A Deák a tudományok művelését helyezi előrébb, itt van minden a csonka boltívekre vésve, mutat pillanatnyi erőre kapva, a romtemplom falaira, itt van elrejtve, megőrizve nekünk az ősi tudás, őseink tudása, mutatja. No, olvasd, nógatják. Elfelejtettem kulcsát, vallja be, s e feledést ki is emeli a film tartalmi szerkesztése – a fogság emlékeit, a megpróbáltatásokat ugyan megírta ő, tehetsége szerint, de annak nyelvezetéből már sok helyen kihulltak saját ősi szavai. Rabsága krónikáját a rabtartók nyelvhangzóinak ritmusában veti papírtekercsre, s ez amúgy káprázatosan jellemzi az alkotó sorok mögé rejtőző, megfejtésre, megbeszélésre váró szándékát, annak lényegét. A párbeszéd olykori monotóniája pedig azt is felvillantja, miért a mindenes – a Félszemű – derűs unalma. 

Sok éve, évtizede hallgatja már ugyanazt a tépelődést, a megoldatlanságot, s éli át a pillanatok vereségeinek s a rabszíjak pillanatnyi túlélést érő keserűségét a múltban rejlő jövő kihívásainak maradandó értékű, minden időre s időben érvényes válaszai – ha úgy tetszik: érvényes nemzetstratégiái – nélkül. Bölcselkedés és gyakorlatiasság összecsapása finom eleganciával jelenik meg a képek pergése közben: tüzet kell gyújtani, például, s a Katona nehéz, gyakorlatlan mozdulatokkal hiába kísérletezik a kovakő szikráinak előcsalogatásával. Idegesen próbálkozik, a Félszemű ingerülten venné ki a kezéből az eszközöket, sütné már a madarat, de a katona félrelöki, rákiáltva: „Az én dógom!” S hiába a Félszemű – az örök túlélésre kárhoztatott egyszerű ember – kétségbeesett válasza: „Én meg tudom!!”. Ha néhány, ehhez hasonló, erős jelenetet nem szalasztunk el, akkor – mondom ismételten – nagyon pontosan felépített történetet kapunk mint múltunk ezernyi zsákutcájáról, mint jövőnk kíméletlen lehetőségeiről: az ész és a praktika egyetlen lehetséges konszenzusáról. 

Nemzeti sorsballada természetesen nincs nemzeti jelképek megidézése nélkül, így a filmben erőteljes szerepet kap Mátyás király (Csendes László utolsó bemutatója lett a film, a kiváló művész két nappal a díszbemutató előtt hunyt el), ki az állhatatos, pusztíthatatlan szívek születésében látja a megoldást: „Álljon össze mindahány lelkes ember és emeljön a haza fölé új boltozatot!”  Színre lép, a Deák látomásaként, László király (Mercs János). Aggódó szavakkal figyelmeztet: „Isten nevét hazugok kiáltják, a részvét igéje fosztogatók ajkán lobog, szívet mérgezők regélnek a szeretetről!”  Attila királyé a majdnem végső jelenés szava (Papp Lajos idézi a néző elé, ki szívsebészek közt vélhetően a legjobb színész, ám mindenképp hangulatos alakítás nyújt) a haza és a nép sanyarú sorsáért a panaszkodókat vádolja, akik hagyták rabságba hajtani magukat, rablóhordáknak hódolnak és marakodnak egy „marék kölesért”. „Ami soron van: lebírhatatlan. És méges meg kő bírni! … De nem féregként!  Amit megtehetsz: tanítsd meg népünket erőben várni. Magyari módon: Igazságban. Mozdíthatatlanul.”

Eddig szóltunk magáról a filmről, ám e ponton lépjünk attól kicsit távolabb. Határozottabban, mint eddig tettük, hisz bár már jeleztük: többről kívánunk szólni, magunk is, miként többről kívánt szólni a rendező, Bicskei Zoltán, mint egy történelmi epizódról. A filmballada horizontjából a nemzetballada horizontjába, magába a végtelen történetbe lépjünk át, melynek látható pillanata az idő egy határozott, beazonosítható pontján fogalmazódik, ám, mint fentebb mondtuk, a múltból jövet a múltba tartunk abban, átgondolván, mert ezt kell tennünk, óhatatlanul, a szinte „toposzként” emlegetett ezer esztendőnk távolát. Tudjuk: a film szereplői 1690-nak Álom havában (december archaikus neve) vánszorognak a fehér havon, a török dúlásban kiürült Bácska pusztaságán. Ember, élet, jövő sehol, több napi járóföldre senki és semmi nem jelzi az eleven folytatás lehetőségét – ám a dimenziók ennél is kegyetlenebbek: mi, akik a nézőtéren ülünk, a huszonegyedik század harmadik évtizedére várva, lényegében azonos, vagy kísértetiesen hasonló dilemmákon tűnődünk, folytatódásunk sorskérdéseiben. Mi tehát már tudjuk, hogy számukra, akiket egy a múlt hibáival szembenéző és az élhető jövő megteremtésére vállalkozó remény és kétely összevetése vezet, nem marad tér és lehetőség, csupán a hibák és tévedések ismétlődése; s azt is tudjuk, hogy számunkra is épp azon szüntelen ismétlődő kérdések maradtak, maradnak. Egy nemzet történelmi utazása ez, újra s újra megállíthatatlan útkeresésre kényszerülve küzd, és örökös küzdelmei a megmaradásért, az erős nemzetté válásért vívódnak, telve önmarcangoló vívódásokkal, miközben identitásának, alapvető sorsközösségeinek kérdései fölött örökös kételyekbe, nemzetvitákba zuhan; s válik épp azok által kijátszhatóvá, megoszthatóvá; gondoljuk végig  – ösztönöz erre ez a film is –  kihívásainkat államalapítástól a nagy királyaink elleni harcainkig, Mohácstól a trianoni döntésig, tűnődjünk el az utóbbi óta eltelt száz esztendőnkön, mennyi elfogadhatatlant fogadtunk el s mennyi elfogadottból hátráltunk ki, épp oly lelkesedéssel. Mi ez a történet, mi is ez a mi történetünk?

  „….hátborzongatóan aktuális a mű, mert a bennünket, magyarokat máig foglalkoztató és gyötrő legfontosabb kérdéseket [Katona sorra felveti.] Évezredes Kelet és Nyugat közé szorultságunkat, köztes létünk életérzését, ami így vagy úgy egyébként az egész „Köztes-Európára” igaz. A magunk okozta, mások által ránk kényszerített történelmi konfliktusaink örök ismétlődését, meg nem értettségünket, jogos és vélt sérelmeinket, büszkeségünket, kisebbségi komplexusainkat és dacunkat. Kibékíthetetlenségünket a világgal.” Talán nem baj, hogy beidéztem ide Vidnyánszky Attila minapi mondatait a Bánk bán ismételt feldolgozása kapcsán mondottakból, kissé mert kapóra jöttek, s kissé azért, hogy jelezzem: bizony, ez a történet roppant hosszú, sok-sok elágazással bonyolódik, de mindig ugyanoda fut ki: bolyongunk, elárvultan, a puszta síkon, a végtelen fehér hómezőn, a tisztaság és az elszürkült lélek különös kontrasztjában, bolyongunk, célt, megoldást, jövőt keresve. Mint annyiszor, beszélvén az augsburgi csatáról, a mohácsi síkról, megannyi másoktól kapott, vagy önfia vágta sebeinkről. Minden történetünk ide fut ki, vagy be, önmagunk marcangoló vádjaiba és önvádjaiba, az elmulasztott vagy kifosztott idő s időnk keserűségébe. Mint annyiszor, mint mindig, az ezer év során; s mit annyiszor megfogalmaztunk már, államiságunk, nagy királyaink, évfordulóink kapcsán. Miképp tesszük most, László királyunk emléke előtt hajtván fejet, idézvén tőle halhatatlan, ám minden későbbi korban meg-hallatlanul maradó mondatát:,,Bűnös ember vagyok, mivel nincs lehetőség a földi hatalomban sáfárkodni igen súlyos bűnök nélkül.” Ezt a tőle származtatott kijelentést a montecassinoi apáthoz 1091-ben írt leveléből idézem, de utalhatok a sok, róla szóló jellemzés egyik sokat jelentő „ércnél maradandóbb” emlékművére: „Minden ítéletében Isten félelmét tartotta szeme előtt.” Minden időnkre, mai üzeneteinkre is érvényes mondat ez, idézzük, idézik, ahogyan – az ünnepkör kapcsán – sok más nemes tettét felemlegetik, citálják, de vajon azt jelenti-e főhajtásunk a szent legendás alak előtt, hogy újraszentesítjük, újból törvénybe iktatjuk az ő törvényeit? Olvassunk bele, csak a történelmi játék kedvéért, az archaikus szövegemlékbe, mely kelt, ugye, mikor „Az ő megtestesülésének ezer kilenczvenkettedik esztendejében, május hava huszadik napján lőn szent zsinat Szabolcs városában, melyet a magyarok nagy keresztyén királya, László, ül vala”, s törvényeket hozott, egyebek között arról:„Mindenekelőtt végeztük és esküt mondtunk reá, hogy akármely főember közelvalója találtatnék lopás vétkében egy tyuk áránál feljebb, senki semmiképen el ne rejthesse vagy meg ne oltalmazhassa azt.” És, továbbá, arról: „Ha vitézek az ő ispánjok ösztönzéséből vetnek akadályt a nyomozásnak, fizessen értek ötvenöt pénzt az ispán és annak utána próbáltassék meg.” Ugye, mennyivel egyszerűbb mindig egy kicsit igazítani a törvényeken, mintsem betartani, a társadalmi keretek fejlődésének rendjébe illesztve, a régi törvényeket? 

Ám ez csupán kis előre szaladás volt, s egyben jelzése annak: egyszerre szólunk mi most egy filmről, egy királyról, s más királyokról, de mindenekelőtt arról a történelmi folyamról, melybe a film által megszabott pillanatban gázolunk ugyan bele, de partja mentén hosszú utat tettünk meg, s belátunk távolabbi horizontokig. Így ugyan pontosan tudjuk, beülvén az Álom hava filmjét vetítő terem nézőterére, hogy a ránk váró élménybe foglalt idő a török hódoltság kora, s helyszíne a bánáti aracsi romtemplom, ugyanakkor a fülünkbe csenghet – sok impozáns mondaton túl – néhány valós, huszonegyedik századi tapasztalat a helyről, s a történet utókoráról. Amikor „Aracson ünnepnapokon minden csupa fennköltség és pompa. Megérkeznek a magyar kultúra és politika jeles képviselői, hogy identitásunk évszázados alapjainál mondják el magasztos beszédeiket. A népes hallgatóság elhelyezkedik a templom előtti partosabb részen, de hátra ritkán merészkedik. Ott a girbegurba erek és a sűrű dzsumbusz mögött kezdődik a bánáti pusztaság, ahol annyi évszázad után még ma is élnek magyarok. Vagy csak szenvednek? Nem tudjuk, hiszen ide nem ereszkedik le senki.” – idézek egy kifakadást az érem, a díszérmék másik oldaláról szóló riportok, beszámolók közül, bizony, fontos mondatok, különösen a mai bánáti magyar sorskérdések perspektíváinak megértésében tanulságosak, de, ahogy mondják, van másik. Íme: „A földet nem lehet becsapni. Ha nem műveled, parlagon marad. A föld nem alkudozik. …. Mészöly azt írta valahol, hogy a bölénycsorda sosem tér le a megszokott csapásról. Ha belepi a hó, lerogy, beledöglik, de megy a maga útján, míg a lába bírja. A bácskai magyar paraszt is kilövésre ítélt bölénycsorda. Még erőlködik, szügyig a hóban, foga csikorog, de már csak a nyoma látszik. Nagyon billegünk Isten kérges tenyerén.” És, igen, ünnepeinknek ez a valós ideje, innen kellene nem csupán indulnia, de érkeznie is minden főhajtásnak, neki-nekibuzdulásnak, a történelmi idők vetésének és aratásának.

Ahogyan az Álom hava teszi, felkínálván a parallel gondolkodást mindarról, amit a messze múltba vetítve idéztet hőseivel a még messzibb múltakból – csupa maradandó, de meg nem fogadott tanítást, intelmet, ösztönzést jóra, de leginkább arra: a valós kérdés mindig az, hogyan akarunk megmaradni? A valós kérdés nem a rabság, vagy szabadság között fogalmazódik meg, nem az a döntő, hogy hódítók, vagy meghódítottak leszünk s maradunk, hanem az: miként őrizzük meg hitünket, önmagunkat, akár elnyomatásban, rabságban, avagy hogyan áldozzuk föl önmagunkat hamis szabadságok illúzióinak végső rabságában? Szabadságtudatunk a megőrzött történelemből fakad, s ugyanonnan identitásunk is, mely által megőrződik s öröklődik a szabadság szeretete, akarása, kívánása, tisztelete – s mindezek által, s csak ezek által, megőrződik maga a szabadság. A lélek, a szellem szabadsága. De elérhető-e mindez akkor, ha folyton csak keresgetjük helyünket a történelem folyamában? Csak gondolatban fussuk át: mi minden történt velünk a film ideje, 1690 óta? Túl hosszú idő? Akkor azt: mi minden történt velünk a mögöttünk álló három évtizedben? Ez utóbbit vajon átláttuk s átgondoltuk-e, kisebb-rövidebb szakaszai előtt, s átlátjuk-e most, a közeljövő lehetőségeit? Így, innen folytatva tűnődjünk tovább, az említett nézőtéren, a film – s nem csak a film – apropóján. 

Melyben, hogy azért visszatérjünk szűkebb folyamszakaszába, az aracsi romtemplom félig leomlott falai között hagytuk el tépelődő hőseinket. Akik, újra s újra elmondom, a mi korunk tépelődő alakjai. A Deák, aki a többieket kárhoztatja, „Nem hiszik a lélek erejét, de tőlem várják, hogy mi légyen”, dünnyögi, pedig hát „a lélek szüli a szót, a szó pedig a tettet”, sóhajtja, és summázná is, „….mivel számolánk? Pallérozott, nemes lelkű ifjakkal, akik majd fölemelik szegény hazánkat, ha kell, újra és újra”. A katona türelmetlenül inti le ezt, „most katonák köllenek, akik előbb tesznek, aztán vakaróznak. Karddal a kezükben.” A rövid vita végszava a Deáké, körbemutat az elhagyott romok között, „ihol a pőre kard tudása”, legyint, s közben – tanulságos pillanat – a Félszemű gyűjti a fát a tűzre, tollazza az általa szerzett madarat, füvekkel ízesíti, forgatja a nyársat; él. Túlél. S ez a túlélés, a maga rituáléjában, alig érzékelhető utalás ez, az élet ősi ritmusait őrzi, s villantja fel, dalai, szólásai nem kötődnek egyházi liturgiához, de még csak illendőnek mondott szíveslátáshoz sem; minden gesztusát a pillanat meghosszabbítása motiválja – a földből s az élelemből nyert tapasztalatban hisz, annak erejében, nem egyéb metafizikai magaslatokban. Lényeges ellenpontja ez e történetnek, s amúgy történetiségünk minden másodpercének megszívlelendő súlyú jele. S pereg a film tovább, a romtemplom falai közé betérnek a már látott szereplők, az Öreg, a Lány, s majd a Pásztor. Szavaiknak súlyuk, a történetben jelentőségük lesz, ám a párhuzamos szálon, a film terének paralleljében, mely így immár növeli a néző parallel-lehetőségeit, feltűnnek, a Deák látomásaiként, hajdani nagy királyaink. Elsőként, hiszen, mondottuk, időutazás ez, ezer esztendő távolába, elsőként tehát Mátyás király szólítja meg a magába roskadt Deákot.

Az első jelenés a szellem- s a lélekerő elvesztegetésének, fel nem ismerésének apoteózisa. Új boltozat kell a haza fölé, parancsolja Mátyás király, „Krisztus urunkkal és az ősök tudásával”. A dialógus tanító pillanata, mikor a király nyitva hagyja a Deák kérdését: „A régi hitre támaszkodjunk, Felség?!” A válasz: „Az aligha lenne elég. Az idő mást kér”. Hiszen az idő sohasem áll meg, a változások változásokat hoznak, új helyzetek, új körülmények, ám, ha mindig tudjuk, honnan jöttünk s miért mi végre vagyunk itt, ahová rendeltettünk – márpedig, s ez szintén a király szava, a választ mindenre az „Árpádok óvta Legendárium” rejti –, akkor az a boltozat akár el is készülhet. De „Minden ember kölletik”. A jelenés eloszlik, de a film meséjének következő jelenetében, közvetve, folytatódik. Az Öreg időközben kölesmagokat kínál a túlélőknek, s a Deák a jog vélt igazságának álláspontját hangoztatja, a magok elhagyott földek vermeiből származnak, a gazda meghalt, vagy rabságban sínylődik, ám ez akkor is lopás, vallja a Deák, „A máséból bűn vetni”, hangoztatja, meg sem hallván szinte az Öreg feleletét: „Az élet föllebb való….”. A Katonát még annyira sem izgatja fel a kölesmag, nem szántóvető ő, kardot forgatna, újra, ám a Félszemű mohó-boldogan nyúl a magokért – mit a Deák kiüt a kezéből, le, a földre. „Neki nem jár”, kiáltja, a szóban benne minden megvetése – s benne magasztos küldetésnek gondolt szerepe minden tévedése, hiábavalósága. Majd a történet súlya tovább nő, az Öreg az élet – s az Élet – körét rajzolgatja, szűken mért kimondott szóval, inkább jelképekkel üzenve, a Félszemű érti s értené, bólogat, ám a két pallérozott elme láthatóan tanácstalanul figyeli, értve is, nem is, majd eszmecseréjük a „szokásos” mederbe zökken. A múlt eseményeit kezdik taglalni, vesztett háborúit, árulásait, a dialógus lassan átvezet bennünket a második jelenésbe: László király alakjához. Aki, mintha, önmaga idejét említvén, az iménti események súlyát húzná alá, mintegy előre vetítvén azokat: „….feledém mit kér a világ. Feledém, hogy a király üdve: országának oltalma. … pedig engedni a Rossznak éppoly bűn, mint oktalan vérrel szennyezni kezünk”. Talán e párbeszédben válik pontossá, tetten érhetővé a filmtörténet íve, iránya: az összegzés éppen hogy királyaink – és sokszor általuk oktalanná vált történelmünk – tanúságainak faggatása, a helyes elemzés irányába tett ösztönzés útja mentén halad. Mind Mátyás, mind László bűnökkel vádolja önmagát, hibás lépések elkövetésével, s amott, a történet előre haladásában is ugyanez ismétlődik, a végzet lassan felködlik, a szereplők nem ismernek egymásra, nem értik egymás gesztusait, üzeneteit – a jó akarása várakozássá, kivárássá, az idő elmulasztásává fajul; a Deák László királynak mondja, „soha nincs két magyar egy hiten”, már királyára sem figyel, intésére sem figyelmez, a helyzet nekünk, nézőknek, hogy mondataink ágyát ne feledjük, immár ismerősen végzetszerű, mondhatni, minden, ami csak lesz, túl a film idején, már pontosan értelmezhető.

Ahogyan Szent László alakja, üzenete is. Túl a filmen, túl évfordulón, s túl a föntebb malíciával említett – bár nem csupán ilyen szándékból idézett – törvényein; érdemes néhány utalás tenni legendáriumára is. Annak a nép nyelvén örökített tanításaira. A jó király, ha kell, vizet fakaszt a szomjazóknak. A jó király, ha kell, a hegyben is utat szakít, hasadékot nyit serege előtt. A jó vezető nem engedi fölprédálni, elherdálni a legyőzött ellenség javait. Nem engedi oktalan módon lemészárolni a legyőzötteket. A jó király istenfélésre tanítja népét, a csodák színhelyét templomokkal, kápolnákkal jelölve s őrizve meg. S a jó király legyőzi a kapzsiságot: kaviccsá változtatván a gonosz aranypénzeit. Mennyi óhaj fogalmazódik meg a legendáriumban; s mennyi, akár abban a mondatban, mely tárgyalt filmünkben hangzik el, László király jelenésének végén: „Megronthatod a földi élted, a honod is, de a Boldogok Országát soha!” A Deáknak mondja ezt, ki addigra elmerül a múlt bűvöletének ringatásában, újraéli elméje egykori bölcsőjét, miközben – a történet másik helyszínén – érik, beérik a végzet. Ugyan még a Pásztor percei jönnek, a film elején látott magányos hírmondóé, aki bevetődik a romok közé, szótlan megpihenést kérvén, s nógatásra facimbalmon játszani kezd; izgató, fájdalmas, kataton, szaggatott jaj-dallamot, dallamtalan jajszót, a hangszer percekig sír; bár szavunk parallel szól továbbra is, de itt fontos megemlítenünk, hogy ezt a zenét, ezt a filmzene-fölfogást Szabados Györgynek köszönhetjük, ami nem kis bátorság – malíciánk szóljon annak: kevésbé elszánt rendezők talán épp itt „megtörnek” s kontextusba emelnek egy korabeli énekmondót, akár az aracsi dúlást említő Tinódit. De részünkről ez, gyorsan mondjam, szelíd irónia s dicséret – mert alkalma annak, hogy újra hangsúlyozzuk: Bicskei Zoltán filmje úgy archaikus, hogy minden megszólított pillanatában modern, korszerű, huszonegyedik századi nyelven szól, magyarul kelet-európai és a kárpát-medencei népek közös nyelvén szól – magyarul.

A film, persze, amit közben elhagytunk, időzvén a Pásztor pillanatainál, időzvén Szabados György zenéjénél –; újra kellene – ….kell…. – hallgatnunk, külön: de talán épp Bicskeivel közös munkájuk hangjegy-töredékei szólalnak itt meg, talán csak hasonló – mindegy; ha így is van, úgy lesz itt jelen, hogy – gördíti tovább magát a filmet, s teszi ezt a Pásztor is. „A sinus hang lassan átsüvít a tájon”, makacsul gördítvén tovább a film dramaturgiáját. Jelenlétük – a Pásztoré és fájdalmáé – egy másfajta fájdalom, hiány, kétségbeesés jellemzőit sűrítik, hangjuk a remény teljes elvesztésének hangja; nincs folytatás, nincs már lehetőség élni, mert nincs, nem maradt miért, fordíthatjuk le így mondatait, gesztusait; pontosan értjük, ha akarjuk, kik találkoznak s beszélgetnek itt együtt, az Öreg és Ő, talán van, nyílhat egy lehetőség, egy esély, utal arra tétován az Öreg, de nincs, utasítja el a Pásztor, értve és értelmezve nem csak az esély lényegét, de az Öreg kilétét is. „Szembemenni a fekete üdővel,”, kiáltja, s legyint. A táltos szív megszűnt dobogni benne, érzékelteti; alakjában, pillanataiban amúgy itt is rárévedhetünk a film történetének remek hangsúlyaira, a kép nyelvén, dinamikáján kimondott üzeneteire, itt ér véget az a különös ívű tánc, amit a film elején láttunk; mikor a táltos az ősi hit és a keresztény szertartás szerinti tiszteletet egyaránt megadja a halottnak; s itt, mondataiban ér véget talán valóban az a hitvilág, mely – ragaszkodván külsőségeihez és elkülönüléséhez – végképp korszerűtlenné válik már a folytatódó időben. Ahogyan, hallottuk, Mátyás király sem mond mást: „Az aligha lenne elég. Az idő mást kér”- fogalmazta meg, emlékezhetünk szavára, a maga jelenésének idejéből. S a Pásztor is érzi ezt, noha benne még él a múlt büszkesége, a régi eszközök régi diadala; talán jelenés ő is, ködlik fel bennünk a sejtelem, valamit a Deák is megérez, mert nagy reménnyel kérdezi tőle, lesz-e jó királyunk – hiszi, hinni véli a válaszadótól, hogy mindent tudó embere az időknek – ám a felelet, félvállról, távozóban odavetve, keserű s kiábrándító: „Ahho nép is kéne, nem csak ijenök”. S mintha őt igazolná, de nem hite vesztettségét, a jelenések sorában utolsóként elénk lépő Attila király, ki megvetően összegzi a Deáknak véleményét: a ti időtökben már csak a fekete idő dúl. De „A legnagyobb erőt kérd segítőül. A hosszi időt. Tudd: ami soron van, lebírhatatlan. És méges meg kő bírni! …. De nem féregként! Amit megtehetsz: tanítsd meg népünket erőben várni. Magyari módon: Igazságban. Mozdíthatatlanul.” És lassan végére érünk a történetnek, a jelenéseken belül s kívül, a film cselekményének szála épp úgy, sőt, az talán egyszerűbben, mint a mi közös történetünk; halál, rablás, erőszak, gyilkosság, bűn és bűnhődés, megbánás, gyónás, megbocsátás, sorra minden megtörténik, robbanásszerű végkifejletként, a filmköltészet néhány fortissimoja vár még ránk, de már csak azért: szál ne maradjon, itt, a nézőtéren, elvarratlanul. És a történetben sem; a túlélők élnek tovább, cipelik sorsuk terheit és örömeit, küzdenek a megmaradásért, s lassan nagyon nagy súllyá nő bennünk az a felismerés: a film valós ideje óta, amikor a török dúlása után évszázadokra a semmibe zuhant egy nép élete, s talán maga a nép is, amikor templomai már csupán romfalakként álltak, mementóként, nos, akkor egy maréknyi ember – talán, mert egyszerűen nem volt más, istenfélőbb választása – úgy döntött: életben marad. A fölöttük átutazó, átsuhanó idő azt mondta magáról: ezerhatszázkilencvenet írok. S számukra és utódaik számára lassan eljöttek az ezerhétszázas, az ezernyolcszázas, az ezerkilencszázas, és a kétezres évek, évtizedek.   Mostanában az utóbbiakat gyűrik, konokul, szívósan, maguk alá, mint „kilövésre ítélt bölénycsorda. Még erőlködik, szügyig a hóban, foga csikorog, de már csak a nyoma látszik. Nagyon billegünk Isten kérges tenyerén.”

Gyönyörű történet, szép mozi. Meséjében, mondjuk ki egyértelműen, belefoglaltatik, megfogalmazódik mindaz, ami még csak vár szereplőire az idő elkövetkező eseményeinek sodrásában; a végső pusztulás szélére sodródott nép, népesség lassan erőre kap, kiegészül, ki ilyen, ki olyan vérrel s vértől gazdagabban, összefognak, s nem, nem, az elsődleges gondolat itt még nem a megbékélés. Sokkal inkább az együttműködés, az összekapaszkodás, annak fölismerése, hogy egy külső ellenség ellen – mely bármikor s bárhonnan elindulhat erre s lecsaphat – csak közösen szállhatnak harcba, a sors, a rög, a közös múlt közös kultúrájának megvédése érdekében. A sebek okozói és a sebek elszenvedői, az egymás ellen vívott véres harcok maradék túlélői végül közös életre, együttélésre kényszerülnek; s akkor maradnak meg, ha lassan, átvéve egymás szokásait, tiszteletét, beillesztik életükbe a közös szabadság jogait és kötelességeit úgy egymás, mind önmaguk felé. S majd abból fölfakadhat a megbékélés egymással, lassan, nagyon lassan, nagyon nehezen, de egyedül ez tarthat meg bennünket. Hisz – egyedül együtt jobb…. 

Leírni, persze, egyszerűnek tűnik, lám, a fenti megfogalmazás is kissé olyanra sikeredett, mint a már említett riportban az ünnepek szónokainak díszbe rántott tirádái. Mert a lényeg ennél sokkal egyszerűbb: az egymás ellen elkövetett bűnei egyénnek, népeknek, úgy ragad ránk, elkülönülni akaró történelmünkre, mint a film katartikus fortissimojában Székely B. Miklós arcára az általa rákent iszap. „Pokolravaló gyilkos vagyok”, keni, önvádja indulatában, megértvén, mit cselekedett; s a túlélésig tartó vezetésre vállalkozó fiatal nem szánja, nem otthagyja, nem lép át rajta, nem ítélkezik, ám annál inkább lesújtanak szavai: „Azt hiszi, hogy eldobhassa az orcáját? Odaát meg majd másikat kap? Ezt itt köll levakarni.” Kemény szavak, az egyetlen járható út gesztusa s intése – ami, ha kell, történelmi intés, hisz, lám, itt akár László király legendáriuma is elénk sejlik. Iskolás gyermekként még tudtuk, megtanultuk kiáltását: „….ha megtérnek, hadd éljenek!” Majd elfelejtettük, s ezer év számos csatájában indultunk egymás ellen, de vajon mindig istenfélésben, a közös jó parancsait követve? Egy táj közös történelmének közös kérdéseit megfogalmazó film élménye alatt tűnődve léphetünk ki a nézőtérről végül, s gondolkodhatunk el azon: vajon lettünk s leszünk-e valaha ennél – nézőnél – többek?

Maradandó élményt jelent a filmben annak minden szereplője; mi most mégis elszakadunk ennek részletezésétől. Eddig sem törekedvén a filmrecenziók szabályos és megszokott kereteinek betartására; hát továbbra se tennénk ezt. Mégis, valami hasonlót, zárszóként, a szakmából tennénk ide, nevezetesen a főszereplő, a zseniális Székely B. Miklós megfogalmazását önmagáról: „Az vagyok, aki vagyok. Ez azokban az időkben fontos volt a filmesek számára. Utána még hosszú idő telt el, amíg megértettem, hogy nekem nem is szabad a szakmát megtanulni, mert nekem az csapda.” Mindez, persze, nem azt jelenti, hogy ne tudná, mint ahogyan azt is jelenti, hogy a film valamennyi alkotója természetesen nagyon pontosan tudja, ismeri és alkalmazza a „szakmát”. Épp csak, itt és most, ahogy a történet kerettörténete érzékelteti – a stáb a helyszínre érkezik, lassan belakják, berendezik, majd a forgatás végén elpakolnak – nem a szakmai kérdések a lényegesek. Épp elég bajunk van abból, hogy a politika, a nagy- és utóbb mindig kispályásnak bizonyuló politika állandóan borzasztóan bebizonyítja: megtanulták a szakmát.

De hát nekünk, nekem, épp ez jelenti a csapdát.  

Tamási Orosz János

Vérfürdő helyett kegyelem (Nemzeti Magazin, V. évfolyam, 1. szám – Hattyasas://nemzetiszinhaz.hu/index.php/magazin/2017/09/1-124) 

„Anyámnak te voltál a kedvence életében, én leszek a halálában!” (Takács Rajmund, Pressszó, 2015. 09. 11. – http://www.press-szo.com/aracsi-pusztatemplom)

„Hát ha nincs gyerek, akkó nincs! Mi csinájak én ez ellen? Ha most ez a divat, máskor vót annyi, mind égen a csillag. Pláne ennek a szegény magyar népnek, tíz is néhun, tavassza csak úgy ellepték a határt, mink is vótunk négyen. Na de akkó is mit ért, hogy mezítláb egymás tetejin-hátán fészkelődtek. El is veszelődött ez a sok nép, ki erre, ki arra. Most meg ez lett a divat, hogy nem akarnak gyereket se, csak a gazdulásba akar mind beledögleni. Mind asziszi, hogy még egy kicsit köll kaparni.” (Takács Rajmund, id.m.)

Interjú egy modern vajdasági magyar „nejlonparaszttal” (Serbia Insajd, 2011.09.30. – http://srbija.blog.hu/2011/09/30/interju_egy_modern_vajdasagi_magyar_nejlonparaszttal)

Szabados György & Bicskei Zoltán: …hanem ez a hatalmas égbolt… (https://www.youtube.com/watch?v=-Q1DQkzA2Z0)

„Én nem a színházzal akartam foglalkozni” Székely B. Miklóssal Regős János beszélget (szcenárium V. évfolyam 3–4. szám, 2017. március–április – https://nemzetiszinhaz.hu/uploads/files/folyoirat/szcenarium_V_3.pdf)

https://epa.oszk.hu/03400/03482/00043/pdf/EPA03482_aracs_2017_4.pdf