Bekezdések Iancu Lauráról 2
Pillanatnyilag leginkább a hatezer karakter zavar. Ennyit írhatok Iancu Lauráról ezen hasábokra, több nem fér el, kevesebbet nem lenne illő, mert ha igen, akkor elegendő annyi is: az egyetemes világlíra egyik alkotója életműve újabb fejezetét osztja meg velünk, tárja elénk, s nekünk annyi legfeljebb a dolgunk, hogy érezzük át ennek boldogságát. Együtt élhetünk egy élő klasszikussal, elsőként olvashatjuk a majdan könyvtárpolcnyi elméleti szakirodalom alapanyagát, s még csak az se zavarjon bennünket, hogy kortárs költőfejedelemasszonyunk – szomorú. Sétál, magányát őrizve, a szavak csodáinak kertjében, bár tud rólunk, mégis csak némán teázhatunk együtt vele, Hesperiával, aki szótlanul osztja meg az alkony s az éj titkait, ítéleteit, a sejtelmek súlyát, ám mindvégig arra figyelmeztetve: „az ember azzá válik ahogy él // megjósolhatatlan az ítélet” (Alulnézetből). Költőfejedelemasszony. Megengedem, furcsa ez a riasztó korona, ez a „stallum” Iancu Laura versvilágának érzékeltetéséhez és költői tartásához, nem is várom, hogy elfogadja bárki is kritikátlanul, pláne ő maga, aki – úgy gondolom – hevesen tiltakozik, ezt olvasva, viszont számomra – lassan felismerve – valahogy mindig ezt jelentette és hatványozottan jelenti ezt most, A vágány mellett állva s nézve az éjszakai vonatok elsuhanó kupéinak életkaleidoszkópját.
Vagy inkább az asszonyt a kupéból? Aki ott áll, az indulás, az érkezés és az út közbeni pillanatokban, áll a vágány mellett, és szomorúan nézi a változatlan évszázadokat. Robognak a szerelvények, az ablakok mögött nemzedékek és évszakok, végtelennek tűnő pillanatok szemvillanásnyi elillanása, a mágusidő újra s újra felkonferálja a ’csak itt, csak most’ repedezett-mohás hazugságát; az asszony néz, figyel, s megírja a sorsnak a sors végtelen egyszerűségét. „ha nálad tél van hát elmondom / nekem a hideg az otthonom”, „vízszintben a fájdalom / földnyelven beszél”, „fáraszt az álarcosbálok embere / a templomok hulló vakolata”, „van hogy egy nyár telik el madártalanul”, „forró háborúszagot érzek”, „nem csak uralkodni s szolgálni lehet / szeretni is illene minél lehetetlenebb”, „megszokásból térdelek / megszokásból szenteskednek a szentek”, „ne add nekem a holnapod / képes beszédedben nincs Ige”, és záporoznak a sorok a csak érezhető bölcsesség létezés-díszleteiről s látni véljük abban a láthatatlan – hiszen rebbenő hang csupán – sóhajt: ecce homo…
Persze, illene tényszerűbben közelíteni eme kötethez; racionális útvonalakat rajzolni föl a lehetséges olvasó elé, de kimondom: szinte lehetetlen. Az érzések és megérzések könyvéről csak az érzések nyelvén lehet beszélni; kicsit olyan ez, mint a halálból visszatértek történetei – magam, mióta jártam ott, tudom: akinek vannak arra szavai, amit áthalt, az nem élte át, amit áthalhatott. Így vagyok én kicsit Iancu laura kötetével – adja magát valami megérzés, de sok bennem a bizonytalan; mégis, talán kézenfekvő (meglehet: túlságosan is az) a kötet öt ciklusba rendezettsége s azon belül az egyes ciklusok belső íve. Óvatosan írom, de mintha a gyász fokozatait (meglehet, triviálisnak tűnik) illesztgetné össze a szerző, kicsit önmagát is a lírai szerkezetekkel, a kötött vers formáival (ön)fegyelmezve, mert hiszen a túlcsorduló, parttalan fájdalom megtanít sírni, el is fogadtatja azt, de szinte elérhetetlenné teszi a holnapot. Mondom hát, gyászversek sorjáznak itt, talán személyes, talán emberiség-érettiek, s mintha valóban az ismert ’öt lépés’ metódusai szerint fogannának, vagy rendeződnének-szerkesztődnének össze.
Az első a tagadás, az izoláció. „…időnként / bűnösnek érzem magam”, írja, „ha látta is mit látott Isten / felfázott kicsi veséimben”, folytatja, s „már nem gondolok a világra”, szögezi le izolációja tényét. De mégis – „ha a halál el tudna venni tőlem / ismerőssé válna az ismeretlen”. Majd tovább lépünk, a második a harag; „ilyen az ostoron nőtt test / ilyen a börtönben egy nap”. „…álmatlansággal térek haza és / egy leszek a bujkáló vadak között”. „vannak szép válaszaink is / a bűnre s a szenvedésére”. (S „mellesleg” itt például nagyon magasra nyúlik, nő e bölcs-ironikus-időtlen költészet mélysége.) Ám a harag egyre keményebb: „a mi újraindulásunk a feltámadás / nem hiszünk a báránybőrű farkasnak”. És meglehet, a feltámadás a harmadik fázis – az alkudozás? „mit mondhatott ma reggel Isten / nem tudom”, „ugyanabban a másnaposságban / ugyanazon az éjszakán / háborúnak megfelelő idő van”, „mi egykor sétaút volt / a Jézus-váró havazásban / ma csetlés-botlás tériszonyban”. S szinte már-már evidenciaként érkezik elénk a Depresszió ciklusa. A tulajdonképpeni feldolgozása a gyásznak; s e ciklusban kap talán a legerősebb hangsúlyt az emberiség-gyász, a sors értelmezhetetlen kizsákmányolása; „…hogyan is beszélhetnénk helyesen mi / tenyérnyi törmelék kit fellelkesít / az égitestek súlyát tartó atyaarcú ég”, „Isten országában nincs Kelet nincs Nyugat”, „félszeg vagyok szédít a rothadás szaga / mert emberszaga van / vajon Isten eltakarta már arcát és / elegendő gépe van / a tömegsírokhoz elég a felszentelt föld”, „nehéz dolga lehet a szélnek is / fújni rombolni ott is / ahol a pusztaság már mindent bevégzett”. Így közelít s érkezik végzetül-végezetül az – Elfogadás. „Hol voltál mikor a földet alkottam? – / kérdezi Jób 38,4-ben / szólnék ha volna tudás / az emberi beszédben // azt hittem feldúlt megszégyenít / rám méri ó és új csapásait / de csak a keresztet hagyta itt”. S nekem – nekünk – „otthonom lesz az Isten háza / ez nyelvem jövő idejű mondata”.
De csak akkor, ha a „digitális Kánaánban” lesz még nyelv, lesz még jövő, lesz még idő, s lesz még olyan mondat, amely az élhető jövő emberajkú mondata. Ha csókolható lesz még testarca akkor is a léleknek. Addig annyi a dolgunk, talán, hogy megértsük és földolgozzuk a megérthetetlen és földolgozhatatlan gyászt. Ahogy tudjuk, ahogy engedi azt számunkra a kor. Iancu Laura új kötete is ebben erősít, ha sötétben is olvassuk, ha sorról sorra tapogatva is, egy virrasztó éji felleg alatt, aki talán éppen Ő. Vagy ott áll, A vágány mellett, s látja a belehelt kupéablakok párafüggönyén a feliratot: „…a szentképek / a sötétben is látnak / készül már készül / sírfelirata a világnak”.
(Iancu Laura: A vágány mellett. Versek. Magyar Napló, Budapest, 2022)
Tamási Orosz János