Nem kisebb súlyú kérdést kell feltennünk annál: vajon a múlt század nyolcvanas éveiben, annak is első felében, végképp eltűnt-e a korábbi korok magyar szépprózai és közéleti teljesítményeinek kézenfekvő, hétköznapi forgatása, azok citátuma? A feladat megoldása, megválaszolása elől én sem térhetek ki; mindenekelőtt azt kell leszögeznem, s kevésbé szeretettel, mint általam megszólított, hogy kisebbfajta revelációként éltem meg Kemény Zsigmond máig kiadatlan publicisztikájának lapjait (Eszmék és jámbor óhajtások, Kriterion Könyvkiadó). A kötet Filep Tamás Gusztáv szerkesztésében, gondozásában jelent meg, újabb jelentős bizonyítékát adván annak: olykor nagyon aprólékos filológiai munkát jelent egy-egy ismert, neves szerző általa csekélyebb fontossággal bírt szövegeinek beazonosítása, feltárása, szöveghű közlése. Mint jelen esetben, amikor is Kemény több száz korabeli hírlapokban megjelent, számos esetben csupán álnévvel, vagy más körmönfonciával jelzett, a nagyközönség számára szinte jelöletlen-jeltelen módon lapuló írástengerében halászgatott-szemezgetett Filep, s szerkesztett egy remek, akárha a tizenkilencedik század közbülső évtizedeiről olvasható esszéregény-füzért, élménydús órákkal ajándékozván meg olvasóit.

És, persze, a már-már szokásos kérdésekkel; hogy vajha olvastuk-e, olvassuk-e manapság Kemény Zsigmond műveit, azzal a figyelemmel, amelyet mintha ismert, többször kiadott, kötelező olvasmányként forgatott regényeitől is megtagadnánk. Adja magát itt A rajongók példája, mely alapvetően a   „tanok” értelmezéseinek vakbuzgó, könyörtelen, fanatikus, radikális megjelenéseinek, azok veszélyeinek írói „beszélye”; legyen szó szombatos tanokról, vagy ateista, szocialista fundamentalizmusról; Kemény regényéből mindennek értelmezése kiolvasható, de mindhiába fedezik fel újra és újra őt az irodalomtörténeti műhelyekben – a regény, mint a példázat akár csak ornamense, a hétköznapokban említetlen marad. „Nemcsak kőből épült templomok vannak; minden ember szíve az” – írja Kemény, de hát hány olyan önjelölt templomépítővel találkozunk, nap mint nap, aki ezt az első, a legfontosabb templomot elfelejti megépíteni….  Summa summarum: van egy író, akit, mint mondtam, sokkal gyakrabban fedez fel magának az utókor, mint hogy kiadná őt. Volt egy valamennyire erős szándék szépirodalmi munkáinak összegzésére, ám az a nyolcvanas években megjelent sorozat kevés családi könyvtárban őrződött meg az első sorban; ma pedig, kilépve e recenzió korlátai közül, már azon töprenghetünk, szomorkásan: vannak-e még ma családi könyvtárak? 

No, a nyitatlan zárójel bezárva, maradjunk valóban Kemény Zsigmondnál: hogy mennyire volt ő evidensen és egyértelműen a korát s utókorát meghatározó író, válaszként Mikszáth Kálmánt idézem: „Az elbeszélő irodalom az utolsó félszázadban, a hetvenes évek körül vérszegénységbe esett. Kemény, Eötvös, Jósika már nem éltek, csak az egy Jókai uralkodott. Egy csomó író hiszen elkövetett egy-egy regényt, vagy elbeszélést, de az vagy selejtes volt, vagy utánzás, ha ugyan nem szenvedett még egyéb betegségekben is. Általában rossz irányban indult az elbeszélő irodalom. Befútta az útat a külföldről beözönlő sok divatos salak. Pedig az út világos, s mutató táblái mindenütt láthatók, még a tízparancsolatban is benne van az aestetikai recept. Tiszteljed atyádat, hogy hosszú életű légy a földön. (T. i. tiszteld Kemény Zsigmondot, Jókait, szóval a magyar elődöket, mert maradandó csak úgy lehetsz, ha nemzeti vagy). Ne legyenek idegen isteneid. (Ne utánozd Dickenst, se Balzacot és semmi idegent). Ne paráználkodj. (Kerüld a franczia regények frivolitásait). Ne ölj. (A rémregények után, a hol tömeges gyilkolások okozzák a hatást, ne indulj). Ne lopj. (Ne plagizálj) stb.” Kicsit bővebben merítettem, mint itt és most indokolt, de tettem legalább mindenekelőtt szeretettel, tárgyunk és alkotónk iránt, és a pillanat oldását is szolgálván kicsit; a lényeg, amiért ezt a néhány sort Kemény kapcsán felidéztem: Mikszáth a Beöthy Zsolt regényének (Kálozdy Béla, Magyar Regényírók Képes Kiadása) beharangozóját vezette be így, s hát fontos ez; tudjuk, minden kezdet nehéz, legalábbis nem könnyű, kell egy mankó, egy kiindulópont, kell egy „első mondat”, itt fontossá az teszi: Mikszáth, túl minden hivatalos értékítéletnél, mintegy spontán módon bizonyítja, számára a tizenkilencedik század második felének szépprózája Kemény Zsigmond nevével kezdődik, kétszer is tanújelét adja ennek, s majd követi Eötvös, Jósika; s amúgy elmond, alapvetésként, mást is, amit szintén átemeltem az idézetbe; talán kicsikét érdemes tűnődni fölötte.

Látjuk hát, a véletlenből is leszűrvén, hogy rajongásunk tárgya miért is Kemény; kinek, ugyanakkor, életműve egyéb birtokait alig ismerjük. Jelentős bizonyíték erre a Filep Tamás Gusztáv munkája nyomán megjelent közéleti beszélyfüzér, ami nagyon komoly hiánypótlás, mondhatni: akár oktatási segédanyagként is forgathatóvá válhatna. Mondom ezt a leghatározottabb jóakarattal. A szerző olyan ismeretlen oldala ismerszik meg, amiről ugyan tanulmányainak, nagyobb lélegzetű közéleti írásainak néhány válogatása okán már lehet átfogó tudásunk; itt ugyanakkor a részletek nagyon precíz feltárása valósul meg. És, bizonyos értelemben, a most megismert pillanatképekből egy eddig kevéssé gondolt arcélre vethetünk pillantást; s vet ő is, ránk. Mert akkor válik az olvasás élménye teljessé, ha olykor mai, friss tapasztalatokkal szembesítjük a sorokat. A legenyhébb okunk a szomorúságra: mintha Kemény minden olyan történetet, hazai és világpolitikai vonatkozást, amit ma aktuálisnak gondolunk, már jó előre beharangozott, elemzett, és konkludált volna. Vagy inkább az a helyesebb közelítés: mi minden konkludálásnál jobban szeretjük magunk emészteni a dolgokat; akkor is, ha magunkat emésztjük el azzal? Nem tudom, de különös itt újra olvasni az arról szőtt gondolatokat: „….az állam közterheinek csak bizonyos osztályok általi viselése még nagyobb mértékben szembetűnt, mint az állam javadalmainak és a közigazgatásrai befolyásnak azok általi monopolizálása, kik minden közterhektől mentve vannak”. A sorok dátuma 1851, talán nem véletlenül vélek én itt némi áthallást perfektuálni, ad ironice. S még mennyi okot találni erre e kis gyűjtemény forgatása közben; utalok itt ama szeletnyiben idézhetetlen elemzésre, mely Pitzipios bej bizánci birodalmi reformelképzeléseit hasgatja, okkal, hisz „röpirata nagy hatást gerjesztett Párizsban, s még nagyobbat gerjeszt Pétervárban”, állapítja meg Kemény, ki 1858-ban azzal a gondolattal is eljátszik: „és e hatalmak [Anglia, Oroszország és Amerika] a sok pénzért és véren nem fognak-e kárpótlást venni?”

De, fognak, mondom én, ha az egymást követő ok-okozat láncban végképp feledésbe merülni látszik is Pitzipios bej személye, nem beszélve röpiratáról.

Említettem: világ- és belpolitikai regényfolyam, karcsú kötetben, s akár a legkisebb tanulságot abban hordozva: a szerző közéleti jegyzeteiből, publicisztikáiból bizony ez is összerakható, felépíthető; ami kevésbé jellemzője mai, kortárs közéleti jegyzetíróink zömének. Ez a felelősség, ez az igényesség ma messze hiánycikk; akár arra gondolva: milyen következetes álláspont kristályosodik ki Keménynél az elbukott-eljátszott forradalom kapcsán is; amelyben nem hitt, s amely vérveszteség fájdalmát sohasem tudta sem feldolgozni, sem megbocsátani, de küzdött, ha nem is ellene, de legalább a hamis következtetések rögzülése ellen. Az, hogy „hírhedtnek” mondott röpiratai – Forradalom után, Még egy szó a forradalom után – nem csupán a tragédia súlyát rögzítették, pontról pontra felépíthető e hírlapi cikkeinek ismeretében; miként az is, milyen eleven s kiolthatatlan malíciával viseltetett, a maga szempontjából mélyen érthetően, a tragédia általa gondolt felelősével, Kossuth-tal szemben. Számunkra, kései olvasókra, már nem is az igazság ide, vagy odaítélése marad, hanem az elszánt csata élvezése; az irónia, a szarkazmus olyan minősége, amit sokan megtagadnak Kemény Zsigmondtól; nos, hírlapírás nem létezik ezen erények nélkül, s ő, mint tudjuk, jó hírlapíró (is) volt. Bizony, a közkedvelt toposszal élve, mi már csak egy kávét kérünk, nem is föltétlen gonoszkodás okán, amikor Kemény Kossuth Deák elleni fellépését boncolja, emígyen: „….ezen eszméi egy füzetbe foglalva nagybecsűek lehetnek azoknál, kik a joglemondás sikamlós ösvényén már oly messze haladtak, hogy a magyar nemzet történeti állását tekintetbe venni feleslegesnek tartják. … mi megjegyezzük, hogy ily szempontból vetni kockát a nemzet sorsa felett hiba is, de nem is szabad”. Okos humor, bátor csata – borzasztóan nagy tétbe. S nem szűnik minősége, élcnél többet olvasunk ki például ebből a miniportréból is: „….egész szívvel üdvözlöm én őt [Kossuthot] ezen téren; mert minden esetben jobb előszeretettel lenni az alaptörvények iránt, mint folytonosan forradalmi esélyekre számítani és hatni, kivált annak, kinek kedélye ömleng, és kinek szerencsés optimizmusát az évek sem háborgatják”.

Nem úgy, mint Kemény Zsigmondét. Kitől, lám, egy Széchenyi-búcsúztatóban azt olvassuk: „bár te ne feledted volna el azt a megpróbáltatás egy rövid, de sötét percében!” Széchenyi sokszor idézett jelszavára utal itt, „azt mondják, a magyar volt; én azt hiszem, a magyar lesz”; és valami nagyon furcsa borzongás fut végig rajtunk, ismerve Kemény sorsát: elborult elmével, a téboly által ölve halt meg.

Néha, ha élete ezen utolsó szakában olykor megkísértette néhány világos pillanat, talán azon mosolygott legtöbbet: éles számvetéssel, okos esélylatolgatással készülő napi számvetései sokáig sárguló újságlapokon lappanganak majd, nem zavarván meg új opportunitások új orátorait. Ám de van egy rossz hírem, kedves Kemény Zsigmond úr: e rezignáció most Filep Tamás Gusztáv által nullifikáltatván lesz, hisz ő ígéretet tett arra, hogy Kemény valamennyi „publicisztikáját a maga egészében elérhetővé tegye a magyar olvasóközönség számára, lehetőleg könyvekben, ha ez nem megy, akkor a világhálón” (Idézet FTG előszavából, (Még) egy szó a közíró Kemény Zsigmondról, hadd hívjuk fel itt annak alaposságára is az olvasó figyelmét). Ez a kis válogatás remek előzetes, ugyanakkor, nem győzöm hangsúlyozni, páratlanul élvezetes olvasmány a tizenkilencedik századból arról a huszadikról, amelynek terhei, súlyai, végzetei alatt roskadozva a mai napig oly nehezen hisszük el, hogy akkor, merre is, és lesz-e huszonegyedik, tekintetes urak? (Kemény Zsigmond: Eszmék és jámbor óhajtások. Válogatott publicisztikai írások. A kötetet összeállította és a bevezetőt írta Filep Tamás Gusztáv. Kriterion Könyvkiadó – TÉKA sorozat, Kolozsvár, 2014). 

Tamási Orosz János