Személyes kötődésekről nem illendő beszélni egy mű objektív értékelése kapcsán; ugyanakkor, nem csak irodalomtörténeti kutatások során, az (a személyes érdeklődés) mindig megkerülhetetlen. Olyan alapszabály ez, amelyet sokan megszegnek, kutatásaikat objektív mércéknek rendelik alá, mondják, holott valamiféle azonosulás a kutatott személy életművével, empatikus helykeresés életútja szakaszaiban – elhagyhatatlan feladat. A helyes eredményre jutás a múltba tekintések eseteiben általában lehetséges, hiszen mindenképp van egy történelmi rálátásunk, más kérdés, hogy az adott történelmi kort hogyan értékeljük? De ez ettől kezdve feltétlenül egy másik történet, szerepe itt csak annyiban van, hogy érzékeltessük: csak akkor érdemes és szabad belekezdenünk egy monográfiába, ha a tárgyalt személyről vagy korról szubjektív érzéseink, elképzeléseink is vannak; ha nincs, azt meg kell szerezni, de ha van, akkor szűrőként alkalmazni. A helyzet akkor a legnehezebb, amikor korunkról és kortársainkról írunk összegzést. Majd úgy fokozódik a pillanat drámaisága, hogy az összegzés bírálatára egy szintén az események hasonlóságát átélt recenzens vállalkozik. Kutya kemény helyzet.

Csapjunk bele. A most általam tárgyalt monográfia szerzője, Filep Tamás Gusztáv még gimnazista volt, amikor megismerkedtünk. Családi ösztönzésből fakadóan szenvedélyévé vált a „határon túli magyar irodalom” olvasása, vizsgálata, lassankénti összegző kutatása. Sok alkotót személyesen keresett fel, az érdeklődő kapcsolat később elmélyült barátságokká vált, így sok esetben elsőként olvashatta, még kéziratban, azokat a műveket, amelyek ma a kortárs magyar irodalom klasszikus alkotásai. És hosszú beszélgetésekben ismerte meg ezen alkotások szerzőinek életútját, gondolkodásmódját épp úgy, mint életük olykor sorsfordító változásainak legapróbb részleteit. Magam, s ezt máshol is leírtam már róla, csodálattal és bámulattal néztem ezt a tudatos figyelem-megnyilvánulást; azóta sok évtized telt el, de én magam még most is úgy vélem, egyébként helytelenül, hogy elegendő a művek folyamatos olvasása. Hát nem. Nos, szerzőnkből időközben kiváló művelődés- és irodalomtörténész lett, ezt sok könyve bizonyítja, néhányról már itt is hírt adtam; és most a Nap Kiadó Műhely-sorozatában vaskos monográfiát írt arról a Tóth Lászlóról, akivel az egyik legszorosabb baráti kapcsolatot ápolta az említett évtizedek során; akivel – személyemmel együtt – egyazon szerkesztőségben is dolgozott; s akivel több közös irodalomtörténeti munkát is jegyez. Már-már lehetetlen helyzet. Hiszen ez a több évtized aztán alaposan tálalja az említett személyes kötődés összes lehetőségét; ugyanakkor hát hogyan lehet attól azért egy kicsit hátrébb lépni, kissé elvonatkoztatni, olykor kritikusabb hangvétellel beszélni a tárgyalt életmű sikertelenebb epizódjairól? És miként lehet elkerülni a személyes anekdotákba merülést, amelyek szükségtelenül keltenék a bennfentesség látszatát, ugyanakkor azonban néhány személyes vonatkozás nélkül érthetetlenekké válnak az olykori törésvonalak. Nos, ez a kihívás, és – az előbb két gondolatjel között már utaltam rá – ehhez adódik a recenzens bőrének kényelmetlen feszülése; aki Filepen keresztül, de szintén évtizedekkel ezelőtt, ismerte meg személyesen Tóth Lászlót, vele az ő budapesti évei alatt elég sok időt töltött, ráadásul ő írta meg eme recenzens első kötetének kiadói ajánlását, kétszeresen is megtisztelően mély elemzéssel. Kétszeresen, mert az sem mindegy, természetesen, hogy mit írnak az ember első munkáiról, ám akkor különösen fontossá emelődik minden elismerő szó, ha annak közlője „egyébként” az Átkelés című vers, utóbb e című kötet szerzője; s később jön az Ithakából Ithakába, nem kevésbé megrendítő erővel.

Hát ennyit a személyes kötődésekről.

Ennyit arról a többszörösen is nehéz helyzetről, amelybe most belelavírozódtunk, mi hárman.

Mert hiszen Tóth Lászlónak sem mindegy ám, ha ez elfelejtődött volna. Miként látták, látják őt a barátok? Ennyire egyszerű, úgyszólván cizellálhatatlan az ő nézőpontja ebben a történetben. Nos, azt kell mondanom: egy mogorván kedves fickónak. Aki, és itt még a recenzens véleménye jön, évtizedenként mindig megírta az adott kor utóbb egyetemes értékké váló munkáját, így a már említett verset, később nagyon fontos irodalomtörténeti korösszegzéseket, utóbb majd kisebbségkutatási esszéit, az identitás-keresés filozófiai közelítéseit, alapműveket bocsát közre a szlovák–magyar kulturális és politikai kapcsolatok viszonyrendszeréről; s ezen eredmények után, amolyan „kedves fickóként” visszaveti magát abba a szerkesztői pozícióba, amellyel egyébként akkor sem hagy fel, amikor éppen nincs is lapja. Rovata akkor is; ha nem kínálják fel, akkor „gründol” egyet valahol, hogy az a rovat aztán valamiféle külön életet kezdjen élni.

Ezt – és térjünk végre rá, mert lassan végére jutunk a kiszabható terjedelemnek – kiválóan dokumentálja Filep Tamás Gusztáv. Csak megismételni tudom azt, amit korábban már lejegyeztem róla: rendkívüli alapossággal kutatja fel tárgyalt szerzőjének vagy az adott kornak valamennyi dokumentumát, hivatkozását, mindenképp eredeti anyagokra támaszkodva. Nem hivatkozik olyan hivatkozásokra, amelyekre valaki más hivatkozik, kiemelve abból egy  – amúgy rendben lévő – passzust. Ezt akkor is tudjuk, ha a végleges szöveg folyásában már az jelenik meg: miként X írja, Z-re hivatkozván, aki ebben egyetértve Y-nal idézte őt, imígy fogalmazván. És, ilyen környezetben, sokszor kerülnek elénk egyébként rendben lévő szövegek, úgy, hogy azok mégis összezavarják az adott fejezet belső szerkezetét, kompozícióját. Nos, Filepnél ez kizárt; mondom, akkor is tudjuk, egyszerűen érezzük a kontextusok ívéből, hogy az adott témát általa jellemző – mondjuk – hatvan oldal mögött legalább tízszer annyi, alaposan átrágott és kijegyzetelt oldal ismerete áll, mint biztos támaszték. Néha kicsit túl biztos is. Mert Filep olykor, és ez talán az egyetlen bíráló passzus részemről, talán túlságosan is elbújik a hivatkozások gazdagon reprezentált szövegei mögött. Különösen a költő Tóth Lászlót érő – bíráló és elismerő – kritikák összevetésében látom ezt megjelenni; bár az is lehet, mondjak magamnak ellent, hogy itt érhető tetten Filep távolságtartása a szubjektív rangsorolástól. Ügyes, mondhatjuk. Mert nem azonosul a feltétlenül pozitív ítéletekkel, ám nagyon mélyre ásva, bőségesen beidézi a Tóth-ouvrét bírálók tanácstalanságát. Ami, például, abban is kifejeződik egyes bírálók szerint, hogy Tóth lírája szervesítetlen, nincs hozzárendelt költészeti iskolája (ami egyébként nem igaz), ezért értékelését óvatosabban kell kezelni. Nos, az idézetek „dialógusa”, Filep ellenpontozása egyértelműsíti az ő véleményét, ugyanakkor a végleges konklúziókat is másokkal mondatja ki, egyetértését hangsúlyozva idézve be azokat, s lehet, hogy – egyébként – valóban ez a korrekt a szerző részéről.

Én azonban harmadszor is idevésem: az Átkelés nélkül sohasem lesz teljes nem csupán a magyar költészet hetvenes éveinek, de a huszadik század második felének átfogó tárgyalása sem.

A kötet, persze, nem lenne teljes – és eleve nem Filep írta volna –, ha abban nem kapna vaskos fejezeteket a közíró, az irodalomtörténész, a szerkesztő, az identitás-filozófus Tóth László munkássága. Alapos metszetet kapunk, egyszerre definitív alapvetéseket és tovább-gondolásra, tovább-olvasásra hívó mutató-szavakat. Itt már Filep sem annyira tartózkodó, hazai terep ez, sok eredményt együtt értek el, számos területet közösen dolgoztak fel, így itt inkább a szerzői mérték bámulatos. Úgy ír (…úr ír :-))Tóth javára rengeteg értékteremtést, hogy egyúttal érzékeltetni képes saját, hasonló tevékenységét; sem szerényen, sem szerénytelenül. Hanem úgy, amire a magyar szellemtörténetben talán megfelelő kifejezés sincs – azt valahogy nem hívták elő az ehhez szükséges magatartás-modellek. („Somolygok e passzusnál, kissé talán gonoszkodón”, idézem Filepet, noha én egészen másra gondolok most. Bocs).

S akár le is zárhatnám ezen ajánló sorokat, azzal, hogy nagyon fontos munka, ne menjenek el mellette, ismerjék meg azokat, akik egyszerre alkotják, többekkel, a jéghegy csúcsát, ugyanakkor továbbra is építik azt; különösen akkor lényeges ez, ha valóban mélyen gondolkodnak a szomszédos államokkal való kétoldalú jó kapcsolataink ápolásáról, annak múltjáról és jelenéről. Pontot mégsem teszek, mert – akár még inkább ösztönzésként és ajánlásként – aktuális fejezet e honlap olvasói számára is az a történet, amelyben Filep feltárja Tóth László kisebbségkutatói tevékenységének szakaszait. Annak is első, kiemelkedően fontos állomása az a Peéry-kutatás, amelyből – a teljes életmű feltárása előtt – azonnal önálló életre kel Esterházy János személyének megvilágítása. Tóth László, Molnár Imrével együtt, már 1990-ben megjelenteti a legfontosabb Esterházy-dokumentumokat, így Peéry, Szalatnai és Csáky róla szóló írásait, Fábry megidéző munkáit, de olvashatjuk abban Karel Koch írását, aki életét Esterházynak köszönhette, illetve megismerhetjük Szolzsenyicin véleményét is „a szlovákiai magyarok egykori vezetőjéről”. Természetesen szerepelnek a kötetben (amelyet e recenzió szerzőjének akkori folyóirata is szemlézett, talán épp Filep által) Esterházytól származó írások, parlamenti beszédek, illetve az addig fellelt megrendítő dokumentumok. Mint például a nyitrai állami jegyzőség levele az akkor Bécsben élő Esterházy Aliznak címezve, amelyben értesítik, hogy a két éve elhunyt és minden vagyonától megfosztott Esterházy János hagyatéki tárgyalása 1959 decemberére lett kitűzve, ezen átveheti 110 koronás személyes örökségét, de „jobban jár, ha lemond róla, <mert azok a költségek, amelyek az ilyen jelentéktelen összeg […] átvételével járnak, meg fogják haladni magának az örökségnek az összegét is>”.  Ismételjük meg a kötet megjelenésének dátumát: 1990 ősze.

Talán nem kell hangsúlyoznunk, hogy ez a gesztus, ez a reagálás mennyire időben érkezett; mennyire megelőzte mindazokat, akik ma – egyébként helyesen – felkarolják Esterházy János mártíriumának szolgálatát. Már csak azt kellene elérnünk, hogy minden erőfeszítés folyamatos maradhasson; ne szakaszolják azt mindenkori politikai fordulatok; s ne váljanak az egyes évtizedek meghatározó szellemtörténeti értékeit létrehozó, gesztusait megcselekvő alkotók amolyan majdani „kedves fickókká”. (Filep Tamás Gusztáv: Tóth László. Nap Kiadó).

Tamási Orosz János