Keresztül-kasul a Dobos-életműben

„Nemzedéke – nemzedékünk – soha nem tapasztalt történelmi, társadalmi, politikai, geopolitikai, nemzeti, kulturális és civilizációs változásokon vergődött át. Gyermekkorunk már Petőfi és Arany János által is leírt falusi társadalmi szerkezete összeomlott, s a világháború, a három impériumváltás, a kikényszerített migráció, a német és a szovjet, a magyar és a csehszlovák hadak vonulgatása, a jogfosztottság, a deportálások és a szovjet táborok, zsidóink gázhalála, a lakosságcsere, a nyelvtilalom, értelmiségünk, benne pedagógusaink kiebrudalása, vagyonunk és állampolgárságunk elvesztése, a nyilvános pofonok és ütlegek – »mert nincsen átok és nincs semmi fájdalom, / nincs becstelenség és nincsen megcsúfolás, / amit ne látnánk rajtunk teljesedni be« – idézem új összefüggésben az ógörög Szophoklészt Antigonéjából” – s emelem magam e bevezető nyitó mondataiként Koncsol László szavait, aki így búcsúztatta tíz esztendeje az eltávozott kor- és pályatársat, barátot, de mindenekelőtt a felvidéki magyarság mindenki által elismert első számú szellemi vezetőjét. Kötetünk e tíz esztendő apropójaként született, tisztelgő főhajtásként e kiemelkedő életmű előtt épp úgy, miképp e munkásság számos alapvetésének, axiómájának további hangsúlyozása, ébren tartása, felelevenítése és továbbadása szándékával.

Ezt kell tenni, akkor is, ha a körülmények nem igazán kedvezőek a kortárs és egyetemes felvidéki könyvkiadás és terjesztés számára. Kérdezhetjük: de hát mikor voltak azok, ám a humor sok mindenre megoldás, de arra nem, hogy a felvidéki szak- és szépirodalmat egyre nagyobb ellenszélben lehet s kell (mégis) létrehozni, felmutatni. A romlás megállíthatatlannak tűnik. Bár „A szellem nem vész el, éltetői továbbra is születni fognak” – beszélt erről eképp Koncsol László . – „Gond az értékek fogyasztói és közvetítői portáján, a hírverés körül van. A felvidéki könyvesboltok jórészt bezártak. Könyvkiadóink többsége vegetál. Dobos László egészségének romlásával épült le a Madách Kiadó és könyvterjesztő hálózata, s félek, hogy kis, tehetséges segítő csapatok híján a többi kiadónkra is ez a végzet vár. […] Nem tudom, mi a süket csönd oka: érdektelenség, a szlovákiai magyar intellektus tompasága, a múltunk, a felvidéki magyarság történelme iránti teljes, szellemi katasztrófával fenyegető közöny – de a táj polgára, akinek élő vagy lappangó szellemi éhségét a sajtónak közvetítőként, étvágygerjesztőként ki kellene szolgálnia, nem tud a könyvekről. […] ez szellemi és nemzeti-nemzetpolitikai csőd.” 

A beszélgetés – melyből idéztem – 2017-ben történt, s a helyzet azóta egyre drámaibb. Ha a miértekre keresünk válaszokat, akkor persze sok megfontolható objektív indok, magyarázat születhet, ám ezek egyike sem váltja ki a legfontosabb üzenetet: az anyanyelv megtartó erejének elsődlegességét. Ha másképp nem megy, vissza kell térni a legősibb kezdetekhez: kézből kézbe adni a szellemi táplálékot, s ehhez növelni kell a találkozások, kézfogások, az érdemi visszaigazolások lehetőségeit, alkalmait. Ennek egyik lényeges eleme, fontos szempontja (már ha van annál fontosabb: kulturális értékeink feledésbe merülésének mindenkori megakadályozása) az a döntés, amely a Dobos-életművet új kontextusba helyezi. A Szlovákiai Magyar Írók Társasága (SZMÍT) ez évi, február 21-ei, a Magyar Széppróza Napja alkalmából szervezett nyárasdi eseményén jelentette be, hogy a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának Választmánya 2023. november 15-ei ülésén hozott döntése értelmében a Felvidéki Magyar Irodalom Napjává nyilvánította október 28-át, Dobos László Kossuth-díjas, Bethlen Gábor-díjas szlovákiai magyar író, szerkesztő, műkritikus, politikus, a szlovák Pribina Kereszt kitüntetésének birtokosa, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja, a Szlovákiai Írószövetség magyar szekciójának első titkára születésnapját. Ehhez kapcsolódva díj is született: a Szlovákiai Magyar Írók Társasága 2023. november 15-ei választmányi ülésén Dobos László-életműdíjat alapított, ami a SZMÍT fődíja. Az a szlovákiai magyar író, költő, irodalomtudós kaphatja meg (minden évben egy fő), aki korábban már részesült az SZMÍT alapdíjainak valamelyikében (Talamon-, Forbáth-, Turczel-, Simkó-díj, Arany Opus díj). 

Érdemes külön szólnunk az emléknaphoz és a díjhoz vezető útról is. Hodossy Gyulát, a Szlovákiai Magyar Írók Társasága elnökét idézve: „az volt a kiindulópontunk, hogy legyen a felvidéki magyar irodalomnak napja, amikor csak ez van a fókuszban. Mostanság a széppróza napját ünnepeljük, de erre is várni kellett, hiszen, ha már a költészetnek, majd a drámának is volt napja, akkor adta magát, hogy legyen a szépprózának is, hiszen a magyar prózairodalom nagyon jó minőséget képvisel, tehát érdemes róla külön is beszélni meg apropót ad arra, hogy beszéljünk róla. Amióta ugyanis létezik ez a nap (néhány éve), azóta tudjuk, hogy több száz rendezvény valósult meg a Kárpát-medencében, különböző szerzői esteket tartanak stb. Hasonlót szeretnénk a felvidéki magyar irodalomnak. […] Ha már Dobos Lászlóhoz mérten (akinek hatalmas érdemei vannak a szlovákiai magyar irodalom második világháború utáni újra szervezését és a szlovákiai magyar könyvkiadás újjáélesztését illetően) és a születésnapjához igazodva határoztuk meg a Felvidéki Magyar Irodalom Napját, akkor egyértelmű volt, hogy róla nevezzük el azt a díjunkat, amit fődíjnak szántunk már évek óta. Ennek értelmében minden évben egy díjat osztunk majd ki. […] Dobos László Királyhelmecen született, így minden évben ott lenne a díjátadó, amelyre természetesen rászervezünk valamilyen programsorozatot.”

Így tehát az író halálának tizedik évfordulójára szánt összeállításunk egyben az író újjászületésének köszöntője – arcképvázlat és breviárium. Ám tartalmi vonatkozásai előtt gondoljuk át a döntés teljes spektrumát. Mindenképp adja magát a kérdés: bár a legjobbak, legkiemelkedőbbek között tartjuk számon ezen emléknap névadóját, mégis, vajon ez a leghitelesebb, legautentikusabb választás? E sorok írója eltűnődött ezen, s arra a megállapításra jutott: igen, mindenképpen. A sok lehetséges jelölt ellenére is. Mert akár kor- és pályatársai között is megtalálhatóak olyan olvasói kedvencek, akik – pusztán szépirodalmi megközelítésben – esélyes jelöltek lehetnének. Van ugyanis e történetben egy nagyon éles cezúra, amely megszakította a régió egyetemes szépirodalmi fejlődését s így a szépirodalmi-művelődéstörténeti-közösségépítési rétegek hiátusok nélküli egymásra épülését: s ez az első, legradikálisabb impérium-váltás. Amikor „minden egész eltörött”. E metaforává – mi több s kevesebb: toposszá – változott Ady-sor e helyen lényegi megállapításként alkalmazható, mert hiszen ami itt csak Ady sejtéseinek, lírai látomásainak egyik lenyomata (számos publicisztikában jóval pontosabb látleletét adta végeink várható elvesztésének), az mintegy tíz esztendő múltán sorsroppantó valóságként nehezedett a régióra. Mindez a szépprózára vetítve azt jelentette: ami addig az egyetemes magyar irodalom szerves, elidegeníthetetlen része volt, az kulturális örökséggé; s minden, ami közben s utána született, az immár határon túli magyar nemzetiségi irodalommá változott. Annak minden hátrányával s olykor-olykor csak a helyzeten rontó előnyeivel (ez utóbbi alatt gondolok a különböző hivatalos és félhivatalos mecenatúrák ki- és felhasználásának körülményeire). 

Minderről immár évszázados szakirodalom szól, a korszakok különböző összevetései; de ennek egésze – a részletekbe nem bocsátkozva – egyetlen folyton kiújuló vita tételeinek citálásával összefoglalható. Nevezetesen: a kisebbségi lét sorsvállalása, a megmaradás jogainak és lehetőségeinek kiküzdése és/vagy az identitás-megőrzés érdekében tett lépések az identitás-váltás felé. Ez utóbbi lehet helyben-maradással egybekötött, az egyfajta párhuzamos kulturális térben létezés szükségszerűségével, vagy a szülőföld elhagyásának választásával az identitás-módosulások elfogadása. E sokszor szakadékká mélyülő ellentét – mint említettem – számtalan (kisebbségi) újrakezdés és megtorpanás okozatává vált; ennek évszázados művelődéstörténetébe itt nem szükséges belemélyednünk, de annyiban szükséges volt megemlítenünk, hogy utaljunk az emléknap névadása fölötti töprengésünkben a talán egyértelműbbnek tűnő választásra: Fábry Zoltánra. Maga Dobos László is mesterének tekintette, így fogalmazva: „Fábry egy kisebbségi irodalom erkölcsi képlete. … Ő egy felrobbantott híd pillérei közé rakta a pallót. A megszakadt folyamatosságot igyekezett megteremteni, az elszakadt szálakat összekötni. Irodalomteremtő munkásságának egyik legnagyobb tette ez: képes volt visszafiatalodni, tragikus kor után volt ereje lelkesedni, lelkesíteni biztatni. A csehszlovákiai magyar irodalom két korszakának legnagyobb tanulságát közvetítette és adta tovább: a humánumot, népek és kultúrák tiszteletét.” 

A korszakhatárok azonban nem szűntek meg, sőt. Erre utalt e bevezető elejére választott Koncsol-idézet, de számos hasonlót emelhetünk ki vezérmotívumként – a küzdelem folytonosságának bizonyítékaként. Mégis, a számos korforduló után ez a pillanat mintha minden korábbinál erőteljesebb cezúraként jelentkezne. A történelem fordulni látszik, a kis- és nagyhatalmak kapcsolata kátyúsodik, mint a Nagykároly és Érmindszent között húzódó rázós, földes út, amelyen Ady előtt felrémlett az említett kép: minden egész eltörött. Érdemes e ponton eltűnődnünk azon, mit is tartalmaz, mit a jelen, e „Félig mély csönd és félig lárma”? „A múltat, ami minden nemzetiség identitásának nélkülözhetetlen feltétele, nem elegendő csak elszenvedni, teremteni is kell, vagyis a magunk számára tudatossá tenni. A ma ismerete elképzelhetetlen a forrásvidék felfedezése nélkül” – vonja le, Dobos munkáit elemezve, a belőlük fakadó következtetést Grezsa Ferenc. E megállapítást akár mottóként illeszthetnénk mind a Dobos-œuvre, mind az emléknap elé. A jelen ugyanis azon munkálkodik, bőszen, hogy részben új elemekre cserélje a múlt történéseit, s részben ezek alapján módosítsa a már megtervezett, elképzelt, belátható időn belül élhetővé tett s lakható jövőt. A kihívás-módosulások nyomán csupán a bizonytalansági faktorok növekedése látható; az új népvándorlások nyomán születő új tolerancia-határok miatt ismét visszazárnak, önmagukba fordulnak a térség, a régió már-már lassan egymás irányába mozduló, gyanakvás-mentesen megnyíló nemzetközösség-részei; a Dobos által is óhajtott-szorgalmazott nemzetközösségen belüli magyar nemzeti integráció álma szerte foszlani látszik. S a döntések súlya ismét a már olyannyira ismert: maradni, vagy megmaradni? Ha kiben szíve mélyén is változik az értékrend, identitásának tájai a múltból jövet elhagyják szokásaikat, akkor, visszanézve, egymásra ismer-e még a múltja s jövendője? 

Szakadozik a belső kohézió magyar és magyar között régión innen és régión túl, s bár a jövő mottóját Fábry szavaiból meríthetjük – „A kisebbség eredendő és folyamatossági kritériuma: a légy hű önmagadhoz. Jelen esetben: a magyarságtudat, magyarságtudatunk igazát azonban az emberség közösségi mértéke biztosította és szavatolta. A légy hű önmagadhoz követelőn sürgette a kollektivitás próbáját. A kettősség léte vagy nemléte sorsdöntő genezis. Kölcsey egyszerre mondott hazát és haladást, hazát és emberséget. A magyar kisebbség is kétszeresen bizonyít és mindig kettősséget igazol: a hűség és vállalás, a felelősség és elkötelezettség itt mindig kétszeres: magyarságért és emberségért való, együtt és egyszerre. Nehezített talajon a nehezített magyarsághoz való ragaszkodás a nyelvhűség próbáját idézte” – azt kell tudomásul vennünk: a jövő megtorpant, a múlt már-már feledésbe merülő árnyai, fantomjai kísértenek. Háború, jogfosztás, mindaz, amit Dobosnál olvashatunk: „Hűség, árulás, mártíromság, lázadás, elhurcolás, száműzetés, hősiesség – van példa mindenre történelmünkben.” S hogy mindez folytatódik-e? Abból, amit nap, mint olvashatunk, az a sejtés sem túlzó, hogy a már tapasztalható egzisztenciális veszélyt felváltja az identitás-vesztés és/vagy annak fenyegetettsége. Így hát azt gondolom, valóban egyértelmű döntés született: a Felvidéki Magyar Irodalom Napja a jövőben Dobos László példamutató életéhez és életművéhez kötődjön. 

Azt sugározva s azt továbbadva, amit Czine Mihály fogalmazott meg egy Dobos Lászlóhoz címzett levelében: „Nálad következetesebben senki sem küzdött a »kicsinyesség és törpülés« kísértő veszélye ellen, a történelmi jelenlétért és az irodalom egyidejűségéért. Adtad a példát: elhallgatások, átlépések, taktikázások nélkül beszéltél életről, sorsról, vágyakról, reményekről. Ne ismerd ezután sem a «megrostált« beszédet. Igazad van: »a dolgok kimondhatósága nem kivárás és irodalmi becsúszó szerelés kérdése«; a kimondhatóság ideje az íróban van. S Neked, kedves Laci, még tömérdek a mondanivalód: a magyar és szlovák társadalom szinte minden rétegéről, az emberség embertelenséggel szembeni küzdelméről. [ …] Teremtettél eddig is. Megírtad a csehszlovákiai magyar nemzetiség hetvenesztendős életútját. A szomorú »bakatörténelmet«. Benne a szülőföld, Bodrogköz énekét. De még ezt is lehet tovább mondani, új dallamokkal gazdagítani. Mert úgy van, ahogy Te mondtad: szülőfölded a folyamatos változások földje, a hangfoglalástól szinte napjainkig. A rajta élők a folytonos változás részesei; századok, sőt évezred történelmi tapasztalatait és vágyait őrzik. Műbe, öröklétbe emelésük folyamatos feladat. Úgy, ahogy érzed, fel kell mutatni a lehető legteljesebben Magadat és népedet, az emberi-erkölcsi magasságok felé irányulást. Ez nem csak a szülőföld, nem csak a szívednek oly kedves világ ábrázolási kérdése, de egy nagyobb közösség, egy nép megmaradásának, emberiséghez tartozásának a munkálása is. Építsd tovább is a nyelvet — megint a Te szavaidat idézem —, »úgy is, mint madár, aki a fészkét rakja, úgy is, mint Kőműves Kelemenék« —, százszor is újrakezdve Déva vára falát. S építs népednek hazát, lakhatót, vállalva országod »egy emberre osztható« gondjait, s küzdve a mindenkire egyformán kiterjesztendő jogokért és lehetőségekért”

x x x

Néhány gondolatot még a kötet szerkesztési, technikai elképzeléseiről. Ennek során a magam részéről híven követtem (a terjedelmi korlátok betartására ügyelve) azon tematikai felosztást, amelyet Dobos László illesztett visszatekintő kötete, a Gondok könyve gyűjteménye elé. Átfogó önarckép ez tőle, mindenképp hasznos ismeretanyag – s azon túl természetesen egy szinte teljes, komplett életmű-sorozat szinopszisát tartalmazza, így vitathatatlan, hogy ennek mentén illett három ciklusba – regények, kisprózák és közéleti írások – rendeznünk az életmű mozaikdarabkáit. Hangsúlyozom, hogy részletek, szubjektív merítéseim alapján, így annak minden felelőssége is engem terhel – avagy nyomaszt. (Bizony, bővebb volt e válogatás, és most, a kötött terjedelem okán történt anyagcsökkentés nyomán maradt bennem hiányérzet.) De bízom abban, hogy mindenképp óhajt ébreszt az olvasóban az életmű újra-olvasása iránt.

A közéleti írásokat tartalmazó fejezet mellé ajánlom mindenki szíves figyelmébe azt a néhány éve megjelent Dobos-breviáriumot (Dobos László Breviárium, szerkesztette Csanda Gábor, Madách Egyesület, Pozsony, 2010), amely majd minden lényeges és fontos közéleti jegyzetet, publicisztikát, visszaemlékezést, interjúkat és egyebet tartalmaz e témakörben. Ebből adódóan vannak átfedések a két kötet között, de – talán ez különösen hangzik – vannak az általunk most közreadott válogatásban olyan írások is, amelyeket mi talán érdekesebbnek gondoltunk. Vagy az ok ennél prózaibb: ahogy itt, úgy ott is a legfőbb döntnök a terjedelmi korlát nevű közellenség – minden szerkesztő mumusa – volt.

De ha már breviárium, szólnom kell a lábjegyzetekről is: ezek túlnyomó többsége valóban breviárium-jelleggel illeszkedik a kötetbe. Utalások a szerző recepciójára, kiemelések egy-egy megjelent munka kritikai visszhangjából, egyéb esetekben mintegy gondolat-ráerősítésként néhány kiegészítő idézet a szerző itt közölt munkájának párhuzamaiból. Főleg a szépirodalmi blokkokban éltünk e lehetőséggel, hiszen a közéleti tevékenység – benne az irodalom-szervezés problémaköre – inkább az eltérő dátumú, de egymás irányait követő, lépéstartó, önmagához hű és következetes gondolkodás mintázatának átfogására törekvés e fejezet szándéka.

Végezetül fontos írásként érzem s ezért szerepel itt lezáró fejezetként egy gondolkodási mezsgyét nyitó írás: Tóth Károly sokáig kéziratban maradt levele, annak Filep Tamás Gusztáv által értő, szakavatott tolmácsolásában. A közlés értékelésem szerint mindenképp egy lényeges, precíz rámutatás arra a dilemmára, amit – egyebek között – a fentebb körbejárt identitás-probléma, s a nemzetiségi irodalom értékelési nehézségei, álláspont-ütközései vetnek fel; s talán alkalmat adhatnak egy mielőbbi Dobos-konferenciára. Is.

Még néhány szót kötetünk címéről. Természetesen tudjuk, hogy a mondatrész Sütő András lévén vált szállóigévé. Olyannyira, hogy – mint azt egy kis publicisztikában írja Görömbei András – „A határon túli magyarság Sütő András drámáinak szavaival vallja: »Mert ha porból lettünk is, emberként meg nem maradhatunk az alázat porában.«” Ez a mondat addig s azóta is szellemi útravaló: a megmaradás törvénye. Az írástudó – ha úgy tetszik: nemzeti kisebbségi írástudó – önmaga szabta törvénye. Ahogy Sütő írja Dobosnak, valahogy úgy: „Kisebbségi sorsunkban a szellemi közteherviselés valósággal categories imperativusa lett minden alkotónak.” E közteherviselés fáklyája, kimagasló hegycsúcsa, sőt, hegyvonulata a Dobos- œuvre. Annak bizonyítéka, hogy az írástudó felelőssége ama messze hangzó örökség átadása: „…nem maradhatunk az alázat porában…”  

Tamási Orosz János