A várakozó paradigma: Saul fia

Megszívlelendő tanácsként arra hívták fel figyelmem: hagyjam el, de legalábbis kurtítsak, jelentősen, az itt olvasható írás első részén. Én, bár érteni gondolom az aggály lényegét, nem fogadtam meg az intést. Okom erre kevés objektív, és roppant sok szubjektív akad; s tudom, hogy az utóbbi nem lehet elfogadható magyarázat. Mégis kitérnék rá: az a pillanat, amikor a Saul fia eltalált, önsorsom útján is meghatározó volt; noha alig felismerten. Azt éreztem, „…régóta nem kecmergek ki egy rejtélyes viszontagság zsákutcájából; hogy abból kitaláljak, vagy meg kellene fordulnom, vagy néhány házat le kellene rombolni előttem. Az egyik megoldás, a másik megoldás; mindkettő, úgy tűnik, egyformán lehetetlen” (Rilke). Nem tévedtem, de ennél most nem időznék el, a lényeg a történet tanulsága: s még inkább az áthallás megvalósulása. Ami miatt úgy fontos ezen írás, s annak minden szava, ahogyan két tételében rögzítésre került. 

S hogy mégis miért fontos, úgy gondolom, a nyilvánosság számára? Mert, s erre talán érdemes figyelmüket kérnem, itt olvasva még önmagamnak is megdöbbentő a két lélegzetvételben szereplő két szakrális tárgy – a Lepel és a Fotográfia – életünktől távoli jelenléte. Két őrláng fellobbanása, két erőtér döbbenete, mindkettő emberiség-létünk paradigmája, dialógusaink, kultúránk, létünk paradigma-váltásának mindent felmutató ösztönzője, alapvetése, nem tíz és tíz parancsolatot hordozó törvénykönyve, de egyetlen Törvénye; s mindkettőre, többségünk, nemet mond. Kimondatott az első tagadás, s majd ezt erősítette a második; s talán-ha a film valóban azért mond s mondat velünk közös fohászt, hogy „…az Auschwitz-Apokalipszis keresztjéről levett fiát, Isten fiát nem eltemetni akarja”, [akarjuk!] „hanem a feltámadásra előkészíteni” (írja ezt mindeddig a fimről szóló legpontosabb elemzésben Kőbányai János), de hát, mint olvashatjuk abban: az erőszak hetvenegy évvel a Botrány után is zavartalanul, hogy úgy mondjam, botrányok nélkül zajlik tovább. S a paradigmákat időnként felkeressük valamely múzeumban, s azok, távolléteink csöndjeiben, várakoznak ránk. 

I.

Akkorra már harminchat órája vagy talpon. Bárha így lenne; csak talpon; de ülsz egy autó szűk, kényelmetlen, elgémberítő ülésén, néha megálltok, zuhog az eső, a térd kilazításának ára a fázás; egyébként sem vagy topon, ezt korodon és fizikai állapotodon túl a kocsiban érezhető másabb feszültségek is befolyásolják; amivel nem különösebben foglalkozol, most sem, csupán eltűnődsz, sokadszorra, az emberi faj különös tulajdonságán: a többség az egyszeri, így nem folytatódó helyzeteket, viszonyokat is véglegesíteni próbálja, a szeretet, a türelem, a tisztelet kölcsönössége fölé helyezi az egoját; amúgy nincs érdekesebb, mint két-három-négy egoerőtér egymásnak ütközése, a jellem villongása; érdekes, épp csak egy pillanatnyi térben oly fölösleges, amennyire céltalan.

Engedni mindig könnyebb, mint félni az engedékenységtől.

Ennyit az átmenetről, ami lehet maga az út a nagy hegyek alján, a nagy síkon, a sokszor megtett távolság a magyar fővárostól most Torinóig, a kaland célja ez a város, ott is a Duomo, ám addig még le kell gyűrni a távolságot. S le kell gyűrni, bárha utat engedve azoknak, a felúszó emlékeket sok évvel korábbi utakról, sok évvel korábbi önmagadról, önmagatokról; pici búcsú ez, sem korod, sem fizikai állapotod nem enged, nem ad már annyi időt, mint amennyi elválaszt attól, aki benned először szelte át a nagy síkot; ez az éjszaka ennek elfogadása; és majd látása annak, amiért most megindultál.

S valóban ott állsz, különös, furcsa állapotban. Elmaradó megindultságban. Harminchat órája vagy éber és fél-éber, pár órát feküdtél kora reggel, de a fáradtság akkora volt, hogy nem engedett aludni, végül indultatok a városba, élénk, pezsgő, életvidám utcákon át; szerencsésen sikerült letenni az autót, jött a gyalogtúra; ügyesen, rendezetten kialakított kordonok között hömpölygött a tömeg, csöndesen, és mindenekelőtt szeretettel nézve egymásra, a rendezők szívélyesen mosolyogva irányították a menet lüktetését, várakoztatásait, pihenéseit, újra indulásait, sűrü a mi scusi, a molte grazie, a buon giorno, ám közel másfél órát teszel meg az első bemutatóig. Ahol megálltok, rövidfilm foglalja össze a korábbi kutatások fázisait, az egyes jellemzőket, ismert kémiai és képi tudnivalókat. A film okos, figyelmet mélyítő, csak úgy helyt áll, megfelel a modern kiállítások újkori szokásrendjének, mint a világ bármely múzeumának bármely korszakos kiállítását összefoglaló bármely tematikus kisfilmje. A végén újra fény, indultok tovább a folyosón, és, szinte váratlanul, besodródtok egy sötét terembe.

Csupán te tehetsz róla, de a szemed már nem a régi, egy-két perc is eltelik, amíg úgy-ahogy megszokod a járást; amíg ez megtörténik, oldalsó korlátokba ütközöl, vagy emberekbe, megállnál, de itt még szűk a hely, feltartod a sort, hát csoszogsz tovább, jobbról fények szűrődnek, valahogy arra felé próbálsz tájékozódni, és kis híján túlbotorkálsz a célon. Balra fent függ a kivilágított tárgy, a csönd érzékeltethetetlenül mély, a lélegzetvételek hangja is elhal, csupán a halk fohász szól; imát mond valaki, hanglejtése megrendítően egyszerű, nem érted, de érzed szavait, tekinteted megpihen jöveteled célján, nézed és látod, nézed és látod, látod és látod, végezetül elindul a tömeg, sodródsz a nyomukba, kiértek a fényre, s a fény kapujában te megállsz, azt kérded, zavartan, társaidtól:

– De hol a Lepel?

Néznek rád megbotránkozva, még itt is azok a furcsa, olykor morbid ironizálásaid, ítélnek el, te dadogva próbálod elmondani, hogy nézted és láttad, ám a lelked megbújt tested valamely szögletében. Megtetted az utat, turistánál több akartál lenni, de meglehet: kevesebbnek sikerültél. … …  A Saul fia előtt is, amellyel talpon léted megkezdődött. Rosszul aludtál, délelőtt megnézted a filmet, kora este indultatok. Tehát már eleve fáradtan kezdted az említett harminchat órát, a film sem tetszett, vagy inkább zavart valami furcsa kontraszt. Hogy filmet láttál, filmként kellene értékelned valamit, ami, meglehet, nem az. De ha nem az, akkor mivé áll össze?

A megélt Botránnyá. Amikor nincs választásod. Vagy félrenézel, és akár azonnal meghalsz, vagy lépsz tovább, hagyod, vigyenek a történések, nem érted, de elfogadod, hogy befogott állattá váltál egyetlen szempillantás alatt, csak ösztönök vannak, a testidegek automatizációja, nincs időd félreállni és dönteni, eldönteni; aki félreállt, már nem él, ha viszonozza is még tekinteted; de nem lát téged, semmit sem lát, nem akar, nem tud megbirkózni a képekkel, a látvánnyal, a halál szenvtelen, ipari működésével, nyomainak még szenvtelenebb eltakarításával, a hely gyors megtisztításával az újabb halál előtt; te azt sem tudod, mikor történt benned és mi és hogyan, de már dolgod teszed, fogod, emeled, rakod a darabokat, gyorsan, igyekvően, és nem, nem a félelem ritmusa ez.

Miközben végzed, nem látod, nem érzékeled; de a mozdulatok gépiessége mögött pontosan tudod, gondolatok nélkül, hogy így végzed majd te is, kegyelem, ha azonnal, s kegyetlenség, ha kapsz időt újabb darabok eltakarítására; és ez az egész nem történik, csak megtörténik, a történésből rég kiszakadtál, talán az út kezdete előtt, talán akkor, amikor először értetted meg, hogy törvények születnek létezésed ellen, s te hogy ne így legyen semmit sem tehettél, mert minden oda kötött, ahol ez volt; annak része voltál, amely így vetett ki magából; nem volt, és nincs kapaszkodó, sem oda vissza, sem előre, csak a zaj van, az ajtó nyikorgó nyílása, kendőt felrántani, lépni a darabokért, vinni, dobni, és megállni; várni, az ajtó zárul, sikolyok, hörgés, kaddisfoszlányok, csürhenyelvűek nógatása, gyerünk, emeld, vidd, ez most a dolgod, ahogyan ez volt bármely népirtáskor; bár a szakszerű felkészültség, az ipari méret irányítása, átgondolt eszköz-technikája, az egész realizálásának precíz logisztikája, a technokrácia rémálmának könyörtelen megvalósulása mássá teszi; s talán mássága miatt akarja kétségbe vonni azt mindmáig az ochlokráciára mindig kész csürhe; vegyél levegőt.

Ott nincs. Csak az utána való kapkodás, a takarékos zihálás, hiszen vigyázni kell, védekezni az émelyítő gázfoszlányok, a csatakos bélsár, a nyirkos légtelenség ellen; a test védekezése ez, az ösztöné; az elme már rég nem irányít semmit, benned sem. Visz, működik, beszív a Botrány.

Filmet nézel, egy olyan helyzetről, amit lehetetlen megfilmesíteni. Ez most sem sikerült, noha majdnem, de valami útját állta. Ami, valamiféle szégyenkezés, talán mindig ott lesz, de talán egyszer, valamikor valakinek sikerül létrehoznia a gátlástalanság tökéletes szinonimáját, azt a helyzetet, amelyben a gondolkodás, a civilizáció töredékeit őrző agy egy bika testében, csordarengetegben, terelődik, űzetik a sokkoló felé, ahogy korábban a vaspöröly alá; s a pillanatokkal később távozó lelke még érzékeli, hogy darabjait Minótauroszok gyűjtik egybe, érzéketlenségbe terelt s erre ítélt, gyors, gépies ember-teremtmények. A gátlástalanság megítélésére sarkalló helyzetek voltak, vannak, s meglehet, lesznek. Egészen addig lesznek, ameddig képesek vagyunk bármilyen helyzet reprodukálására. Mondhatni: kihalásunkig, s még azután, az utánunk hagyott történelemben is, létrehozzuk a gátlástalanságokat. Így teremtünk újabb s újabb modelleket az alkotók elé; akik, mint most Nemes Jeles László, és mindenekelőtt Röhrig Géza, megpróbálkoztak a lehetetlen ábrázolásával.

Filmet nézel tehát, különös mozit. Már ez, hogy mozi, elvonatkoztat attól, ami itt a szándék lényege lenne. De hát hírt kaptál a vetítésről, időközben újabb híreket a filmről, sikeréről, van-játszik benne egy-két személyes ismerősöd, egy moziba ülsz be, írókat látsz ott, kritikusokat, valamikori kollégákat, az egész miliő a szakmai-társasági élet szelete – s nem várt módon belesodródsz a Botrányba. Nem azonnal, mert hát az előbbiek okán te azonnal még a különbségeket kutatod. Mindenekelőtt a Sorstalansággal, ezért is vagy itt sietősen, olvastál valamit a rendező képi és zenei megoldásairól, az tett kíváncsivá. Koltai filmje ugyanis egyetlen választás miatt vált a te szemedben is inkább sikertelenné: a zene okán. Morricone lényegében agyoncsapta a filmet, lezúzta azokat a jeleneteket, ahol a rendező nagyon kemény alázattal szinte lemondott a filmes technikákról, s csupán ábrázolni akarta a Botrányt. Megmutatni, odavinni a kamerát, ahol történt; s különösen az Appelplatz kegyetlen időtlenségét ott roppant zavaróvá teszi a zene. S igen, ezt itt, a mérhető különbséget, a Saul fiát nézve azonnal érezzük, látjuk; a filmnek csak zajai vannak, néha vélt zeneszöszök bár, a történések kísérő jelenségei, hanglenyomatok, vasak csikorgása, lépések, parancsszavak; a szemszög is a terelt állatember tekintetéből indul, a gépies helyzetelemzések fókusza, oda kell lépnem, le kell hajolnom, nem szabad odanéznem, nem szabad odanéznem, ki kell jönni, be kell menni, kendőt fel, kitérni, sietni, állni. S néha fordul egyet a kamera, megpihen az állatember arcán, nézik egymást: ki voltál? Ki vagy? Ki leszel, s ha leszel, voltál-e, lehetsz-e?

Botrány. De kicsoda ebben Saul? A film, ez a film is – vers. A lírai költő illúzió-romboló megszólalása; mert hát, s ezt sokan félreértik, a lírai költő, a valódi, mindig illúzió-romboló. Nem tűri az elkenést, a maszatolást, a szép képek hazugságözönét; az igazat mondja, nem csak. Vers hát ez a mozi, a magyar filmköltészet nagy hagyományainak folytonosságában, tele – a konkrét megjelenésen túl – elvonatkoztatással. Kérdések ébrednek a nézőben, elsőképp amolyan filmes kérdések, ezek tévútra is viszik, rossz film, dünnyögsz, mert a főszereplő akarata fölöslegesen kerül emberek életébe, itt mindenki meg fog halni, de egy rabbi konkrétan miatta hal meg, s majd egy másik, s a saját személyes történetének hátterében kibontakozó csoporttörténet, a lázadás lehetősége fontosabb lehetne egyéni szocproblémájánál, dünnyögünk, hiszen ez egy mozi, hajtogatjuk makacsul, s ha egy mozi sztorija logikátlan, akkor rossz. Mert hát pedig nincs logikusabb, mint a Botrány, hűt le aztán bennünket a forróság maga.

De kicsoda ebben Saul, kérdezzük mégis, makacsul. A főszereplő, vagy az a talált darabka corpus humani, amit rejteget, amit az értelmetlenségig cipel, amit csak a hit parancsa és szokása szerint el akar temettetni egy rabbival, visszaadni így a darab emberi méltóságát? Nem tudjuk; persze, értjük, a történet – és a film alkotóinak nyilatkozatai – eligazítóak; ugyanakkor van egy olvasat, ami talán szándékosan marad rejtve, marad cáfolva, keletkezik elénk mégis fölfoghatóan. Saul fia a tetem, akinek láttán hirtelen a téboly legyőzhetővé válik; a menekülés útvonala ez önmagunk egykori civilizációja felé, annak emlékei, a szokások, az identitás mindenekelőtt az egyéni morálhoz, a közösség identitásához, amitől megfosztottak, amit letéptek, leszaggattak rólunk, s mégis eltéphetetlen kötelék. Mert hirtelen formát ölt a deformáltság fölött, lehetőséget mutat a lehetetlenből; nem valós lehetőség, ha nem is tudod, de érzed, mindennél biztosabban, hogy bele fogsz pusztulni, hogy csak sietteted a halált, de hát önmagad felé pusztítanak el; nem önmagadból kiszakítva, állattá alázva. Kicsoda hát Saul fia?

Az öntudatlan test, vagy az őt valamiféle öntudatlanságban cipelő Saul fia Saul? Saulé, aki Pál apostollá lett, aki egykor félredobta az atyai hagyományokat, zsidókból való zsidóságát, a Törvény tiszteletét – a keresztre feszített Messiás „botránya” miatt.  Vagy talán nem egészen, hiszen működésének alapkérdése, sokszor olvashattuk, az: a Törvény érvényes útja-e az üdvözülésnek? A Törvény, vagy Jézus Krisztus? „És találtassam Ő benne, mint a kinek nincsen saját igazságom a törvényből, hanem van igazságom a Krisztusban való hit által, Istentől való igazságom a hit alapján”  (Fil 3,9). De találtattam-e Őbenne?  … …  De hol a Lepel, kérdezted társaidtól, öntudatlan kifakadással, magad magadat sem értvén: jobb lenne-e, ha valóban nem láttad volna; jobb lenne-e, ha a sötétben botorkálva most valóban értetlenül állnál a fény kapuja előtt?

Mert nézed és látod Sault. Nézed és látod társaidat, embertársaidat, Saul fiait. Nézed és látod az emberiség sonderkommandóját; akiket valaki mindig kiválaszt a gyűlöletre és az öngyűlöletre, kiválaszt valami mindenek feletti igazság nevében és érdekében a kegyes igazságtalanságokra, a mérhetetlen idő jegyében a pillanatok hazugságaira; percnyi létezés-győzelmekbe hazudja mindig valaki a történelmet, s a történelem végén, a végének hitt pillanatokban, nézed és látod – a temethetetlen halált. És emeled a darabokat, gépiesen dobod halomba, pakolod szekerekre, vagy teherautók platójára őket, esetleg rögtön a gödörbe fordítod, tudván, hogy a te jutalmad az lesz: a munka végeztével a halom tetején nyugszol; magasra így hágtál; és megeshet, hogy harmadnapra kiásod magad a vékony földréteg alól. De addig még pakolod a darabokat, a verduni és somme-i maradványokat, „legjobban azok a fickók bűzlenek, akiknek belső sérülésük volt, vagy három hete holtan fekszenek, a vérük nem folyik ki, hanem bomlásnak ered, és amikor az ember megmozdítja a testet, a vér kijön az orrukon és a szájukon”, te csak pakolod az ukrajnai és a kalkuttai éhínség halottait, de dolgod van Bulge, Kurszk, vagy Narva földjén; hol dolga van az emlékezésnek, ott próbálj arról mondani valamit; mondj kaddist a rohingyákért, celebrálj misét a zsidókért, de a legtöbb, amit tehetsz: nézd és lásd.

De ne kérdezd, hová sodorta el az áramlat Saul fiát; ne kérdezd, hol a Lepel; csak élj. Mindenekelőtt szeretettel. Ne félj, hogy nem fog menni, hisz végül csak ennyid sem maradhat. A világ megválthatatlan, s te törődj bele, hogy nem törődhetsz bele.

(2015 május 28)

II.

Tizenegy hónappal később folytatom a fenti sorokat, általában nem szokásom írásaim dátumozása, ám ezúttal talán szükséges utalást tennem arra, hogy eltűnt időm nyomába szegődve próbálom kicsit pontosítani, tárgyiasítani a korábban elmondottakat; okozata ennek a film meglehetős sikere, noha semmiképp sem oka – másítanom nincs túl sokat, leginkább a félregombolt szavakat, hisz félregondolt gondolat nem igen bukkan fel ott, s ha van is, legfeljebb ütköztetésre, nem menekülésre szánható. Igen, tárgyiasítani kell a film líráját, a képek költészetét, s ez meglehetősen bonyolult, de hát a film jelenléte, pályaíve mindenképp erre ösztönöz – mindenekelőtt, persze, a ténnyé válás útjának azon jelzője, mely meglehetősen pökhendinek tűnhet s tűnhetett már akkor: „…rossz film, dünnyögsz…”, rossz film, „…nem tetszett…”, dünnyögtem, magánbeszélgetésekben is, a jelző mellett megelőlegezvén a díjözönt is, mert reméltem ezt; de mit is? Reméltem, hogy a film kilép, kitör, kiszakad abból a helyzetből, amelybe a mozivá válás ítélkezései során kerülhet s csúszhat.

Mert moziként elsikkadhatnak hangsúlyai. Ez meg is történik egyébként, túl a mindig feltörő katarzison, fel-felbukkannak olykor a film történeteinek egymásnak feszülései, az értelmezés állomásainak kátyúi, bukkanói. Hiszen hát mi a történet maga? A Sonderkommandó darabjainak pokoljárása – ahogyan erről a film első kockáiról, egy korszakjelző, magyarázó feliratból értesülünk.  Meghatározott tehát a helyzet, meghatározott az idő, meghatározott a történés síkja és lehetséges summázata, noha ez utóbbit – amúgy lényeges kitétel – a film alkotói nem kívánják semmiképp beleépíteni a nézőre váró másfél órába; szándékaik szerint mindaz, ami történni fog, előzmények nélküli, váratlan brutalitásként csap le, de hát a néző, bizony, koránt sincs minden tudásnak híjával, noha mai napig meglehetős butasággal szemléli talán-ha többsége saját múltját; kívülállást próbál tanúsítani, noha épp e kívülállás-tudat révén sodorható a történés ciklikus ismétlődéseibe, gyakorta nem is ellenére.

No de maradjunk a tárgyiasítás lényegénél. Magyaráznom, boncolnom, tágítanom kell a jelzőt, „rossz”; s ez nem amolyan személyes gőg bennem, kivagyiság, a védjem a mundért esete, hanem hát talán lényeges rávezetés ez arra az útra, amelyen a nagy, sötét erdőbe jutunk, korántsem az emberélet felén, sokkal inkább az emberiség létének alkonyán. Hullván a tetszés és tetszetősség csapdáiba. Nos, milyen párhuzamos történések futnak a filmben, lényegében a nézőnek sem adván lehetőséget a megnyugvásra, félreállásra, a higgadt elemzésre? Nincs mód a nézőtéren sem arra, hogy ki-ki bekapcsolja lelke GPS-ét, s újratervezze annak segítségével az irányvesztettséget magát. Akár futsz, akár meglapulsz, áldozattá válsz – nincs, nincs már itt s ebből, a végső stádiumból, nincs fölszabadulás. Ahogyan a mai napig nincs, mint erre imént már utaltam, a rosszindulatú sejtek irgalmatlanul burjánzanak, az áttétek száma végtelen, s bárhol felbukkanhatnak s fel is bukkannak, az elme logikátlanságának félelmetesen precíz logikája mentén.

Épp ez az első történés: a körülmények nagyon tisztán elhelyezik a nézőt az események idejébe, s ezzel egy adott szituációba száműzik; itt és akkor kell eldöntenie, mozit néz, vagy ott halad maga is a stációk útján; bárha a film, erre azonnal térjünk ki, látszólag nem ad számára esélyt a kívül-maradásra; pár pillanat alatt tekintetünk mintha Saulé lenne, ugyanúgy nézünk a néha felszakadó homályos zugokba, fülünk hol elkap valamit a szavakból, hol csak azok foszlányai felé indulunk, vagy épp azoktól távolodnánk, igen, a kamera pár perc alatt beleköltözik homlokunk mögé, ez a történet velünk történik, épp csak nem értjük: miért? Mi történik ott, akkor, velünk? S ez, amennyire vonzás, annyira válik taszítássá; a néző mindenképp hatalmas katarzist átélve lép ki a vetítőből, de már azt mantrázza: velem ez nem történhet meg. S az nem velem történt meg. Mert – s a mertek száma duplikálódik, miként a sejtosztódás révén előbb a test, s majd aztán, ha, az értelem. Amely értelem az idők mélyéről indulva egyre kiszámítottabbá, tervezettebbé, rajzasztalokon arányosítottá, logisztikai elemek alkalmazásával egyre tökéletesebbé tette a nép- és fajirtás „feladatát”; e tekintetben a film ténye mindenképp a történelembe illesztendő, hozzuk ezt itt is szóba, Kertész Imrének mélységes igaza van, amikor Heller Ágnes állítását – Auschwitz nem illeszthető be a történelembe („Kívül áll a történelmen, az Istentől elhagyott világ vákuumában”)  – éles-érdes pontossággal cáfolja, de legalábbis pontosabb erőtérbe helyezi, így: „a történelem […] az emberi szellem konstrukciója”. Ennyi, fogalmazzunk így, erről kár lenne vitát nyitni, legfeljebb mégis zárójelben nyissunk egyet, hozzátéve: a történelem a folyamatos és fokozatos emberi erőszak krónikájának lenyomata, minden más – eszme- és művelődés, vagy egyéb szellemtörténet – az erőszak elleni s helyetti alternatívák fölmutatása, lelkünk, tudatunk, szellemünk leginkább hasztalan gyarapítása. Hiszen „az egész emberi történelem nem más, mint sorsára hagyott roppant folyamat” írja Rilke, hívjuk közénk már itt őt, szólok még vele később, s „ha feltartóztatna az Isten és álltunkban magunkra hagyna; vegye észre az ember, hogy – bármilyen messze merészkedjen is – nem Isten határaihoz ér közelebb, hanem csupán tulajdon végzetéhez”.

Hasztalan, épp ez a második történet, mely rá- s ellene feszül az elsőnek: a film egy lázadás, felkelés, kitörési kísérlet zajlását meséli el; néhány ember összefogni s küzdeni próbál a hatalmas monstrum ellen, kihasználva annak épp hatalmából fakadó olykori konstrukciós zökkenéseit; e lázadást a főszereplő, Saul, meglehetősen ambivalensen szemléli, ennek révén magunk is osztozhatunk a lázadás örök optimizmusát beárnyékoló egyéni érdekek felbukkanásának fanyar iróniájában; mert hát nem más, tömény irónia jelenik meg abban a képben is, melyet az alkotók rekonstruálnak nekünk, nézőknek; az Auschwitz-Birkenau Állami Múzeum 278-as számú tételéről van szó, a névtelen fotográfus (bár valószínűsítették már, hogy Alberto Errera, avagy „Alex” készítette) felvételéről: elgázosított testek elégetése a hamvasztógödörben, a szabad ég alatt, 1944. augusztus. A kép filmbe emelése fontos pillanat, a lázadás októberben történt, ezt a rendező, Nemes László is hangsúlyozza, ezzel konkrét keretbe helyezve az eseményeket, bár többször hozzáteszi nyilatkozataiban, „a filmet májusban forgattuk, akkor jutottunk el a helyszínre, az őszi lombok talán jobban illeszkedtek volna”, ez a pici mozzanat mindenesetre egyszerre emeli el a filmet a lehetséges konkretizálástól, s szövi be már majd a mozgókép konstrukciója a felvétel gyászát, döbbenetét, pusztulásunk ünnepélyességét, az igazság felmutatásának magasztos szentségét a korántsem eltávolító iróniával. 

Hisz mi történik, miközben készül a kép? Georges Didi-Huberman mélyen elegáns filozófiával elemzi ezt a filmről szóló Túl a feketén című esszéjében: „Amikor »Alex« elrejtőzött a gázkamra sötétjében, elővette a fényképezőgépét, hogy képpé komponálja a szabadban égő testeket, amelyeket az ajtókivágatból látunk, kettős tanúságot hagyott ránk: a fekete tanúságát, vagyis a sötétségét, amely az emberölés zárt területét jelzi, egyben – pár kiszakított pillanatra legalább – védelmezi a saját nézését, gyakorolja objektívje segítségével a nézés jogát; ugyanakkor tanúságot tesz a fényről is, ami egy par excellence fényképészi aktus, és mindenki számára láthatóvá teszi azt, amit a nácik abszolút értelemben láthatatlanná és ily módon a világ szemében hihetetlenné tettek volna”. Fontos bekezdés ez, mert megmutatja, s ez valamiképp tűnődéseim summázata is, annak tompíthatatlan igazságát, hogy „Auschwitz után költeményt írni barbárság” („nach Auschwitz ein Gedicht zu schreiben, ist barbarisch”, vagy legalábbis a lehetetlen megkísértése, beleértve ebbe mindazt, ami kultúra címen azóta született.  Állítás szintjén igaz ez a gondolat, akkor is, ha maga Adorno később tulajdonképpen „finomította a kínt”, mondván: „A végtelen szenvedésnek épp úgy joga van kifejeződnie, mint a kínzás áldozatának a sikolyhoz”. Merüljünk itt el az igazságban: a végtelen szenvedés sikolya végtelen, s mindaddig, amíg oldásait kutatjuk, kötéseit lazítjuk, ez a végtelen jelenti számunkra s teszi ilyenné az időt: amíg véget nem vetünk a sikoly okainak, addig csupán a sikoly okozóinak teremtünk újabb s újabb lehetőségeket. De szóltam erről, s tulajdonképpen szólt erről Thomas Merton (Ének kemencékkel teli táborhelyeken tartandó körmenetekhez), Pilinszky, Kertész Imre; s szól erről természetesen a Saul fia is, térnék vissza hozzá, de, hogy szavam ne feledjem, még felhívnám a figyelmet az imént idézett Didi-Huberman mondatok utolsó szavára: „volna”. Hogy van, amit valakik a világ szemében lehetetlenné tettek volna, mondja, s ide rímel Kertész Imre egyik gondolata a holokausztról: „felmérhetetlen szenvedések árán felmérhetetlen tudáshoz vezetett, és ezáltal felmérhetetlen erkölcsi tartalék rejlik benne„. (A száműzött nyelv). S ez a „tragikus világtudás” majd megteremti az ember és az emberiség erkölcsi katarzisát, gondoltatja hozzá velünk; hát döntsük el, ki-ki magában döntse el, itt volna-e már a katarzis lelki Kánaánja?

Saul mindenesetre mással van elfoglalva, miközben készül a történelemnek szánt történelmi pillanatfelvétel, s itt kanyarodnék vissza az irónia elejtett fonalához. Logikus amúgy, mert hát a fotográfia a pillanat dermedése,  rögzít valamit számunkra, de mindig látnunk s hallanunk kell annak körülményeit, időbeliségét, a helyzet egészét; egy jó képkivágás természetesen kimondatlanul is az aranymetszés szabályára irányítja a figyelmet, ám agyunk működése előrébb s tovább gördíti, épp a képkivágás határain túlra gondolva, a rögzült pillanat eseményeken-belüliségét. Mi mást tenne a film, követi Saul történetét, a mese harmadik szálát, annak tulajdonképpeni lényegét, azt, amelyen belül végképp szétesik a film külső követésének lehetősége, de megkapjuk cserébe a személyes katarzis esélyét, s az akár az imént említett világtudásból fakadó világkatarzis vágyát, eljövetelének optimizmusát is rejtheti. Nagy esély, nagy lehetőség, talán-ha mondhatnánk egyszeri filmtörténeti pillanatnak Röhrig Géza felbukkanását itt; a fölfoghatatlan általa történő közvetítését; ő az, aki megtestesíti évezredek megannyi pusztába kiáltását; ő az, aki lényegében ki- és beteljesíti ezt a filmet, amelyben – érezzük ezt – minden esetleges, beleértve itt néhány pillanat látványára gondolva a forgatás alatt módosuló képkockákat. Esetleges, s ez természetes, mert hát esetleges a pillanat megszületésének esélye, esetleges az abból fakadó terv kivitelezése, és esetleges akár annak elfogadtatása, ott, a filmvásznon, a történeten belül, s még inkább kívül, vagy csak félig-kívül, a nézőtéren. Annak terve, hogy az iszonyat csak lassúdan  befogadható s azzal együtt fölfoghatatlan képsorai között, egy még nagyobb lelkierőt igénylő lázadás, kitörési kísérlet elfogadása és az annak sikeréért való nézői „szorítás” szinte ellenére megértsünk egy embert, aki megpróbál a kikényszerített történelem ellen cselekedni; harc és ellenharc helyett, annak ellenére, az erkölcs parancsát követi. Legalábbis ez a terve. S elénk lép, valójában már az első képkockáktól őt követjük, a pokolban bolyongó Vergilius, de képibb Rilkére hivatkoznunk, hisz mintegy mottóként – s meglehet, valóságosabb mottó lenne ez, mint a filmben olvasható – vetülnek szívünkre-eszméletünkre az ő sorai: „…valamely hallatlan értelemben birtokba kellene vennie, meg kellene hódítania saját szívét maradéktalanul, hogy ne vegye észre a veszteségeket, hogy megtalálja önmagában azt a pontot, amely megint világ-pont, horgonyzóhely, és nem százféle kerítéssel övezett szűk karám. Némely fogollyal történt meg az (tudósít róluk a történelem), hogy a teljes külső nélkülözés napjaiban vívták ki – lényüknek legalján – önmagukat és kimeríthetetlen szabadságukat…” Tegyük hozzá nagyon gyorsan: ezen általam mottóként ideillesztett sorokat Rilke 1915 augusztusában írta egyik levelében, s nem láthatta, de érezhette, nem gondolhatta, de tudta az út folytatását; tudta, hogy a fogságba vetett emberiség, s ez önmaga fogsága is egyben, lényüknek s lényünknek mennyire legaljára juthat még s mennyire hitetlenül fogadja s szemléli majd a lény az újabb s újabb borzalmakat. Tudta, ahogyan mi is tudni vélnénk, szeretnénk, gondolnánk, hogy Saulként itt Rilke lép a történetbe, az ő történetének első pillanatában valamiképp szintén ez tudatosul, vagy inkább mosódik bele valahogyan-valamiképp érzékeinkbe, az a pillanat, amikor Saul megáll a kétszer megölt gyermek holtteste előtt, és elfogadja, teljesíti annak parancsát, így s ez által tör ki lénye legaljáról s indul kimeríthetetlen szabadsága felé. Hogyan is szól a parancs? „csupasz ablakon nézett be az álom / nélküli éj. S egy névtelen az ágyon / feküdt pőrén, tisztán, parancsot adva”. (Rilke: Halottmosás, Kálnoky László fordításában – mennyivel szebb Kosztolányiénál, zárójel bezárva).

Így s ezért azonosíthatóbb Röhrig Saulja Rilkével, s általában a költészettel, hogy ő maga is alkatilag kihordja s hordja újra s újra a poézist, mondjuk, e filmbéli jelenlét esetében nem hátrány, mi több, talán ezért egyszeri pillanat. Általa válik teljessé a film poétikája, a filmvers, amire egyszer utaltam, s hogy mégis mozivá lényegüljön, ehhez színre lép a megfogalmazásban egy szintén már említett eszköz: az irónia. Tulajdonképpen nagyon vaskosan; ettől függetlenül meglehet, merészség szóba hoznom, de megteszem. Akkor, amikor Didi-Huberman a mitológiákat kifordító Kafkát említi; s amikor Kőbányai János szenvedélyesen szép Saul-naplójában pontosan definiálja: „Saul/Géza egy auschwitzi flaneur”, lényegében visszaigazolódik a film nézése alatt születő benyomásunk: Saul itt egy Rilkébe oltott Svejk, vagy talán fordítva, egy Svejkbe oltott Rilke, hiszen a költőről tudjuk, egész életére nyomot hagyó nem gyógyuló sebként hordta katonaiskolában szerzett élményeit; adekvát jelentéshordozóvá válik így itt is, alakhasonlatunkat tovább szőve, a definitív „flanőr”-ség. Mindez, persze, az alak negatívjaként értendő, nincs poénra vett, elviccelt szituáció, még kevésbé szándékosan a humorra élezett helyzetkomikum, talán épp emiatt nem merünk még csak elmosolyodni sem, csupán a történet bizarrságát látjuk-tűnődjük, s majd, később, lesz egy mosoly, amin tovább morfondírozva felvillan a történet fénye, nem épp úgy, mint Didi-Huberman-ban – „Ki ő? A halott gyermek, aki visszajött a halottak birodalmából? Egy angyal? Saul előbb megdöbben, aztán a – szó minden értelmében vett – felismeréstől ennek a filmnek az egyetlen mosolya dereng föl az arcán” (írja a Túl a feketén-ben) –, mert hát nem épp ez az első mosoly a filmben, noha mindeddig egyet sem láthattunk. Csak érezhettük, Röhrig egy-egy oldalpillantásában, egy-egy ajakrándulásában, vagy akár az olykor beúszó természeti képekben, a madárcsicsergésben, amit elvág az iszony s a káosz történelmünk szempontjából folyamatosnak nevezhető humusza.

No de hát mit éreztet velünk Svejk? Hogy töretlenül véghez kell vinnie valamit, amivel ellent mond az iszonyat tagadását jelképező tagadásnak, hiszen a tagadás tagadása még nem jelenti az igazságot; a tagadás tagadása önmagában csupán a ritmusszekció parttalan önállósodása. De elemzés helyett figyeljünk fel a konkrét képekre. A film lendületébe komponált fotográfiánál ejtettük el ezt a szálat, nos, lépjünk ismét ahhoz a pillanathoz. Készül a kép, s mit tesz Saul? Jelentékteleníti a pillanatot, mondjuk ki, idegesíti a szöszmötölés, neki arra az emberre, akivel itt a zárat reszelgeti, más tervei vannak, tovább kell menniük, hát készüljön már gyorsabban az a felvétel, üzeni gesztusaival; s egy adott pillanatban véget is vet a történetnek; lényegében számunkra eldöntetlen marad annak kérdése, megérezte-e az épület felé közeledő katonákat, vagy azért rejti el az utolsó másodpercben a fényképezőgépet, talán véletlen időegybeeséssel, mert már vinné tovább az emberét? Tudjuk, a kép elkészült, megőrződött s ma látható az említett múzeumban, de neki ott nem a múlt egy pillanatának megőrzése és hitelesítése fontos, hanem az erkölcs, amit lám, mondjuk mi, nézők, még ez a megmaradt fotográfia sem tudott nyomatékosabbá tenni a múlt adott iszonyú pillanatainál sem akkor, sem az azóta eltelt évtizedekben. S mit cselekszik Saul, amikor észleli: kitör a lázadás? A tömeg rohanni kezd, az ilyen pillanatok sohasem átláthatóak, fegyverropogás, rohanás, káosz – s ez Saul számára saját tervének lehetőségét jelenti. Ott, ahol áll, hiszen mindenki, tömeg és katonák, a helytől távolabbi irányba futnak, ő tehát letérdel, és szinte megkönnyebbülve ásni kezd. Erre utasítva emberét is, hisz végre a lázadás gócpontjától kissé távolabb eltemetheti a Fiút; de gesztusával vitába keveredik társaival; nincs kimondva, de felfejthetjük, hogy a többiek attól félnek: a sírt ásva kiássa az általuk korábban oda rejtett feljegyzéseket, naplókat, s ezzel megsemmisíti a jövőnek szánt dokumentumokat. Hát kicsit odébb, valahol máshol kövesd az erkölcsi parancsot, nógatják, de mindannyiuk szerencséjére a kis csoport a fegyverek szórásába kerül, futni kell, itt és most nincs tovább. Futnak, a folyóig, ahol a hullámok elsodorják a gyermek testét, ezt a pillanatot valóban láthatjuk úgy, miként Didi-Huberman fogalmaz, a „Mózes elbeszélésének kegyetlen, fordított változata: egy megfulladó halott gyermek, szemben a vízből kimentett élő gyermekkel; egy egész nép valódi, történelmi halála”, de láthatjuk – s számomra ez rokonszenvesebb – úgy, ahogy Kőbányai János festi le ha szabad ezt így a mondottak vonatkozásában mondani, akkor kimondom, gyönyörűségesen: „Számomra az auschwitzi flaneur – feledtetve erőltetett, ki nem bontott történetét a kaddist mondó rabbi hajszolásával – az ölében, a karjai között, a vállán s szorosan átölelve a folyó sodrásában az Apokalipszis »halált sugárzó« díszletei között a halott gyerek testével egy pietà”. E két lehetséges értelmezés azonban ismét roppant logikussá teszi Rilkére való hivatkozásunkat: „Ha örökké kevésnek bizonyulunk a szeretetre, bizonytalannak a döntéshozatalra és képtelennek a halálra, akkor hogyan lehetséges ez a földi létezés? […] Ki tudja, kérdem magamtól, nem úgymond az istenek fonák oldalán bukkanunk-e ki, miközben fenséges sugárzó tekintetüktől nem választ el semmi más, mint ők maguk, s – amire vágyakozunk – egészen közelébe kerülünk a kifejezésnek, csak hát éppen mögötte állunk; de mi mást jelentsen ez, mint hogy a mi arcunk és az isteni tekintet ugyanabba az irányba néz s a kettő egymással azonos; és így hogyan lépjünk az Isten színe elé abból a térből, amely arca előtt van?”

Roppant nyilvánvaló roppanás ez idegsejtjeinkben, s majd egyfajta – talán csak egyfajta –  értelmezést nyer általa az a sokak szerint és sokféleképpen bontogatott mosoly, mely Saul arcán dereng föl, miközben tekintetével követi az erdőbe futó gyermeket, a talán-ugyanaz-másik angyalt, aki fölbukkan a lázadók higgadt lemészárlása előtti pillanatban. Hogy nézze szikár-kemény-mosolytalan tekintettel Sault, érted-e, kérdi, de hát nem is angyal, tudjuk ezt, méltóak arra még most, még itt sem vagyunk. Fontos az alig érthető, halkan duruzsoló dialógus a kép hátterében, a szökött rabok tervezgetik, hogyan szereznek fegyvert, hogyan szállnak majd harcba, parázs hevülettel  zajlik épp a tagadás tagadásának elkésett újratervezése; Saul fáradtan, álmosan hallgatja, szemléli az erdőt, talán ez az a Kert, az az elveszített, nézi, csodálja, s ezt a pillanatot szakítja meg a felbukkanó, ki tudja, merről s merre kószáló gyermek, bepillant az ajtó résén, Saul visszanéz rá, ez is épp-oly fotográfia, csak nem őrzi semmiféle múzeum; majd a gyermek elfut, és Saul arcát is elfutja a mosoly, ez a mosoly követi a gyermeket, s követi a nézőt, akinek majd valamikor el kell döntenie: volt-e hát Saulnak fia, ki volt a fia, s ki a Lepel?

Mert tizenegy hónap után sem tompult bennem ez a kérdés, az eltelt idő felét saját halállal s fel(?)gyógyulással töltöttem, és most, visszatérve a kérdésekhez hullok közéjük, azon tűnődve: a film végén elfutó gyermek célja merre vezet? Oda fut-e abba az elveszett-elherdált-elvesztegetett Kertbe, vagy csak átfut az erdő sávján, be egy létező városkába, ahol él s ahol a felnőttek csöndben szemlélték a fekete füstöt, s tétován hallgatták a hitt is nem is hitt híreket arról. Válasz, értelmezhető s megnyugtató nincs, csupán az a féktelen, végtére is zabolázhatatlan mosoly, „mely akkor / tör ránk, ha elhull, aki boldog”.

III.

(In memoriam, 2009. április 18.)

Hommage à Kertész Imre

Európa második legnagyobb ortodox zsinagógáját keressük, s elsőre átszalad tekintetünk a szerény épületen. Nem emelkedik az utca fölé; jobban utána gondolva eltűnődünk: miért vártunk másra; ahogyan azt sem értjük, miért van zárva? De ki van írva a gondnok elérhetősége, nincs is messze, barátunk elszalad, majd visszaérve meséli: becsöngettem, s a kertből jött ki, de amikor mondtam, hogy meg szeretnénk nézni a zsinagógát, elhűlten meredt rám. Most? Szombaton? S hát valóban, nem mentség, hogy bennünk összefolyt ez a három-négy nap, amit a környéken és a városban töltöttünk; a sárga földig elpirultam, meséli tovább, el akartam jönni, bocsánatot kérve, de megelőzött: felöltözök, megyek, kérem, várjanak a bejárat előtt. Néhány perc múlva megérkezett.  Dicsérjük  kedvességéért, gesztusáért, szerényen hárítja; pár perc telik el,  és  megérezzük: valóban örömmel jött. Egy olyan belső örömmel, amely talán még őt magát is bosszantja, hiszen kertjében elmélkedett, békésen, s mi itt hiába  magasztaljuk , a rideg valóság az, hogy megfosztottuk a csöndre szánható idejétől. 

Az  épület, talán az előzmények miatt, különös hatással bír. A padsorok hiánya az  Ő  hiánya is, az áldozaté, akiknek számáról tudjuk, hogy  nagy , ám csak itt, átfoghatóságában növekszik dermesztővé. Itt, ahol évente kétszer gyűlnek össze, hogy közösen mondják el kaddisba foglalt  nevét ; évente kétszer kérik együtt, hogy  ámen ; s akkor is messze földről érkezik a rabbi és maga a gyülekezet. Mert ortodox hívő ma már csak egy él itt, ahol 1944-ben közösségük ezeregyszázhetvenkilenc emberből állt, s a chéderben négy oktató foglalkozott kétszáztizenöt tanulóval. Járom az épületet, mászom a karzat lépcsőit, s érzem az akaratot, ahogy  az Általa  óhajtott érzést, főhajtást, lélekáldozatot meghozva ők és elődeik felépítették e falakat, majd az így s együtt  teremtett világban , nagy bizalommal nézve az idő tengerébe,  s annyit kívántak:  teljesedjék be . Ahogy akarod, ahogy lesz, ahogy lesz, úgy akarod, remélték rémülve, de rémülten is remélve; rémülten a gonosz  uralma  alatt. Rémülten is remélve. 

Nézem a kerek ablak fényeit, a nap ereje  a mi életünkben  sem változott sokat; de ma már csak egyetlen emberre terül, a bizalom palástjaként, e falak között. Csak egy maradt. Bár, tegyük hozzá, a veszteség nem csupán a vészkorszak következménye; sokakat a háború utáni bizalmatlanság távolított el. De, akkor is, egy. Értik-e ott, ahol a sorstalanság egyfajta negatív jelző, a kis népek sorsközösségének és pusztulásának lényegét? Nem tudom. 

Megköszönjük az épület meglátogatásának lehetőségét,  és  megkérdezzük: merre találjuk a régi zsidó temetőt? A Hársfa utcát. Az  napjainkban  csak zarándokhely, tudjuk meg, útba ejtve majd látjuk is, hogy egy betonkerítéssel körülvett terület; már a sírkövek is elhagyták; a régi temetőt a jángori határban találjuk, távol a várostól, hiszen előírás, hogy legalább ötven ámának kell lennie, kapujáig. Amely amúgy zárva; álljanak meg a házam előtt, odaadom a kulcsot, visszafelé csak dobják be a levélszekrénybe. Megköszönjük; elindulunk a poros dűlőúton,  s Izrael  küldötteit képzeljük magunk elé; kik sok órás utazás után jönnek ide, szeretteiket köszönteni. Ha van még, ki jöjjön; kiben még  egész  az emlékezet, s nem retteg régi  háza  rémült reménytelenségétől, amelyhez foghatót addig még  életében  nem; bárha, hát, dehogynem. Évezredeken át szinte csak azt tanította a sors: legyünk a rosszon  mielőbb  túl, utána lesz jó is. Kicsit. Amíg. 

S megérkezünk; Mose Vorhand ohelje nyitva, csupán a kilincset kell lenyomnunk az ajtón;  s  tárva műveinek könyvszekrénye is. Elindulok a sírkövek között;  mondjátok , kérdezném, ha lenne kitől, hogy miért ölitek megvetésetekkel azt az első világháborús főhadnagyot, aki  együtt  küzdött veletek, s halt meg e hazáért; kérdezném, de még kérdőjelet sem teszek. Akiben a gyűlölet  úgy  fakad fel, miképp a gyom, attól hiába várod, hogy  legyen  emberséges,  Legyen  bűnbánó, és  az Ő neve  még áldozatában is a szeretetre késztesse. Botladozom a sírok között, a borostyánnal és vadvirágokkal  áldott  hantok mellett, amelyben immár  mindörökké . Mert itt; mert egy pillanatra megérint valami rettenet: hogy – megérkeztek. Ide, és végre, s innen már hová mehetnének? Ne  Legyen  nehéz a lépted, csak ennyit kérnek; ennyi már bőségesen elegendő. 

Milyen ez a pillanat, azt kérded?  Áldott ? Nem tudom.  Tiszteletteljes ? Nem tudom.  Fenséges ? Nem tudom.  Dicsőséges ? Nem tudom.  És magasztos ? Értsd meg – nem tudom. Magányos. Ez az egyetlen szó. Magányos békesség. A rémületben is a reménység bizodalma, hogy ha ez, hát legyen meg  az Ő  akarata, szenteltessék meg a  neve , mert  aki  így büntet is,  áldásra méltó . S hát ő büntetett-e? Vagy nevében, de akarata ellenére? Hisz  Áldott Ő ! S aki áldott, az  Minden  pillanatban az; amit  valaha  akart, azt akarja most és mindörökké; amit  elmondott , azt mondja most és mindörökké; az ő reményét reméljük  áldásmondásnál . Ezt óhajtjuk minden legközönségesebb létünkről elsuttogott  ódánál . A könny, ha szemünkbe szökik a  himnusznál , erről vall;  és  ez a remény szökik ki belőlünk minden erőnél erősebben, s minden vigasztaló éneknél emelkedettebben .  S  ti is ezt akarjátok, és ha akarjátok, akkor végre  mondjátok együtt: úgy legyen . 

Lekopott nevek, elfásult fák, rettenek hirtelen az elhagyott sírkert valóságára; odakint új akaratok zengik, hogy  Legyen , de nem értik: aki gyászt és gyászt elválaszt egymástól, annak hiába  nagy  a szíve;  békesség  nélkül a hiábavaló, oktalan halál  és élet  nem csak elválaszthatatlan, de megkülönböztethetetlen is egymástól –  számunkra . A nemzet akkor nemzet, ha múltja, jelene, jövője mindőnkkel együtt közös  és egész . 

Megbotlom egy fűcsomóban, billen a kép,  Izrael  fiait és lányait látom hirtelen, ahogy kapaszkodnak valamelyik öreg fában, évente kétszer, van közöttük, kinek  számára  ez a hely már nem személyes, ám fájdalma sokkal hatalmasabb. S amikor azt hallja:  mondjátok együtt , akkor nem szól, csak lehajtja fejét. Majd felemeli azt, tekintetét a távolba szögezi, s arcával üzeni:  úgy legyen . Vajon összebékíthető-e sorsa az enyémmel? Az ő sorsa a tiéddel? Vajon megszületett-e már az,  Aki békét szerez , de nem csupán  a magasságban , hanem azonképp itt, a földön is? Nem tudom. A hit talán elegendő lenne, de a hit – személyes. Aki képes azt érezni, mint  Ő , ott fent, és itt lent, a föld mélyében, mely befogadta, mint a persely, az Íme, hát meglelte hazáját. A földet, ahol nevét hibátlanul írják fölé, ha eltemeti, ki – csak temet. 

Teremtsen? Békét? Számunkra?  Miért tegye, kérdem ismét kérdőjel nélkül, csöndesen. A nemzet akkor nemzet, ha múltja, jelene, jövője mindőnkkel együtt közös  és egész.  Izrael  gyermeke – bocsáss meg. De ne kövesd el a mi vétkeinket, szólok, mert nincs nagyobb oktalanság annál, mint amikor bűn és bűnhődés csak helyet cserél az ember életében;  számára  – más kell. Bezárjuk a temető kapuját, visszük a kulcsot,  s  távozóban mintha azt hallanám:  mondjátok együtt . Visszapillantok, de csak a szürke betonkerítés fölött s mögött égbe tartó fák lombjait látom. Így hát magamnak felelem:  úgy legyen .

Tamási Orosz János