Három napja éhezett, egy falatot sem evett. Az illemhelyek adottak voltak a felületes tisztálkodásra, így még elviselhető volt a közelsége. Leült egy padra, arcát a kezébe temette, melyek felfogták kibuggyanó könnyeit. Töprengett. Mit ér ez az élet? Kivert kutyaként, élelem, pénz, lakás nélkül? 

Nem volt ez mindig így. Volt lakás, volt család, volt kereset. Olykor még boldogság is. Minden odalett. Egyik napról a másikra. Ő szúrta el, de nagyon.

– Tessék jóember, vegye el – szólt egy öreg nénike, s kezében egy húszast lobogtatott hősünk orra előtt.  

Soha életében nem érzett ekkora megaláztatást, mint most. Nem szokott hozzá, hogy sajnálják, hogy csórónak nézik. Pedig az. Visszavonhatatlanul. Pillanatok alatt döntött arról, hogy elfogadja, nincs más választás. Éhes volt, s az éhség nagyúr.

– Köszönöm – motyogta alig hallhatóan.

Fel sem nézett, képtelen volt szembenézni a szánakozó pillantásokkal.

Egy darabig még ült mozdulatlanul, majd felkelt, kezébe vette batyuját, s elindult, hogy élelemre váltsa a húszast. Nem volt egyszerű dolog, de azért megoldotta. Futotta pár kiflire, tejre. 

Jó ízűen falatozott. Rágnia sem kellett, a tej megáztatta szájában a péksüteményt, s csak nyelt, arra gondolva, vajon mikor jut ismét falat a gyomrába. Elfáradt. Batyuját a pad szélére tette, s párnának használva rátelepedett. Elaludt. Arra ébredt, hogy szólongatják. 

– Bácsi, keljen fel, esik az eső! 

Tíz év körüli fiúcska rázogatta, s bámulta értetlen arccal, mert nem értette, miért fekszik egy felnőtt ember, esőben a szabad ég alatt.

Felült. Motyogott valamit, ami köszönetnek is hangozhatott, pedig nem az volt. Szépet álmodott, nagyon szépet. S most felébresztették. Morcos volt. Felült, s azon gondolkodott, hova is menjen, hogy megóvja magát a megfázástól. A közeli buszmegálló várótermét választotta. Leült és nézte a tömeget. Tömeget, kiknek van otthonuk, családjuk. Várta őket finom vacsora, meleg ágyikó, szeretet.

Besötétedett. Bement a mosdóba, hogy könnyítsen magán. Mire kiment, a teremben korom sötét volt. Bezárták. 

– Ezt megúsztam –motyogta az orra alatt.

Kényelembe helyezte magát a padon, s elaludt. Arra ébredt, hogy kattan a zár az ajtóban. Mozdulatlan maradt, hátha nem veszik észre. Nem volt szerencséje. 

– Maga mit keres itt? – szólt rá egy erélyes hang, melynek tulajdonosa a pénztáros volt, a maga száztíz kilójával.

A hang felé fordult, felült. 

– Elaludtam, s bezártak – mondta suttogva, mert a zord teremben bizony megfázott, torka bedagadt. 

– Ez nem szálloda, menjen innen, mert rendőrt hívok! – s hogy nyomatékot adjon szavainak, fogta a mobilját, s nyomogatta a gombokat.

– Nem kell azért ennyire bedurvulni! – emelte fel bátortalanul a hangját, közben szedte a cókmókját, és az ajtó felé vette az irányt.                                                                                    

– Én is így gondoltam – kiáltott utána elégedett vigyorral.

Az utcán alig lehetett látni, sűrű köd lepte el a várost. Álmos szemeit dörzsölgette, hátha kitisztul a kép, de hasztalan. Ásított egy nagyot és elindult. 

Hatalmas csattanás, fékcsikorgás rázta fel álmából a közelben lakókat. Lehetetlen volt látni, hogy mi is történt, csak a hangfoszlányokból lehetett következtetni, hogy nagy a baj.

– Egyszer csak előttem termett, nem láttam semmit, higgyék el, nem tehetek róla! – szabadkozott a gázoló. Közben könnyeit törölgette, s fel-alá járkálva az orra alatt motyogott, mint aki teljesen megzavarodott.

A körülötte állók nem tudták kit is sajnáljanak jobban, a földön eszméletlenül fekvő hajléktalant, vagy a magából teljesen kivetkőzött, percek alatt idegronccsá vált gázolót.

Pénztárosunk is kitolta a képét az esemény helyszínére. Rezzenéstelen arccal nézett arra a mozdulatlanul fekvő testre, akit bizonyos értelemben ő kergetett az autó kerekei alá. Lelkiismeret-furdalás nélkül visszaballagott az íróasztalához, letette terebélyes hátsóját a székre, s jóízűen nekilátott falatozni.  

A mentő fülsüketítő szirénája rázta fel az embereket a drámai hangulatból. Az orvos nekilátott a magatehetetlen ember élesztgetéséhez. A hajléktalan csak feküdt, mint akiből elszállt az élet. Hordágyra tették, zsupsz, be a mentőkocsiba, s amennyire a köd engedte, hajtottak vele a közelben lévő kórházba.

Fejére óriási turbán került, arcát zúzódások csúfították. Lába eltörött, bordája úgyszintén. Küzdöttek érte.

A zsebében lévő iratai alapján azonosították. A rend őrei felkeresték az adott lakhelyet. Csengetésükre egy húsz év körüli lány nyitott ajtót, karján féléves kisfiával.

– Valami baj van? – kérdezte rémülten.

– Csak nem a párommal történt valami? 

Nem, nem a férje. Az apja. Az ember, aki elhagyta családját, szüleit, barátait egy másik nő miatt.  Egy nő miatt, aki pár hónap alatt kiforgatta mindenéből, tönkretette, majd miután munkanélkülivé vált, kihajította lakásából. Az apja büszke ember volt, nem szólt senkinek sem arról, hogy hajléktalan lett. Hogy mit várt az élettől az utcán bolyongva? Csodát. Hogy történik valami, ami semmissé teszi az elmúlt hónapok alatt cselekedett őrültségeit. S most egy ágyon feküdt mozdulatlanul, az életéért harcolva. 

Ágya mellett pedig felváltva fogja kezét lánya, felesége, szülei, testvérei. És akit még sosem látott, a kis unokája.

Lánya a nyolcadik hónapban volt, mikor szó nélkül lelépett. Azóta nem látta, nem hallott felőle. 

– Apu, ne hagyj itt bennünket, a kicsinek szüksége van a nagyapjára.    Megígérem, soha nem fogjuk felemlegetni, amit ellenünk tettél, csak gyógyulj meg, s gyere haza – szólt apjához el-elcsukló hangon a lány.

– Köszönöm – motyogott alig hallhatóan az apa.

A lány először nem akart hinni a fülének, de mikor rápillantott apja fájdalomtól eltorzult arcára, összetalálkozott a tekintetük. Percekig néztek egymás szemébe, egy szót sem szóltak, mégis értették egymást. A lány egy csókot lehelt apja sebektől éktelenkedő arcára, s kiment a teremből. Kiment, hogy helyet adjon annak az asszonynak, akit megcsaltak, megaláztak, végül elhagytak. S most itt van, s várja azt a pillanatot, mikor megbocsáthat. 

– Hogy vagy? – kérdi az ágyába süppedő férfitól az asszony. Jobb kérdés nem jutott eszébe, zavarban volt.

– Most, hogy látlak, sokkal jobban – suttogta, s kezét felesége félé nyújtva várta, hogy az asszony viszonozza a mozdulatot. 

– Bocsáss meg ha tudsz, tudom, hogy nagyot vétkeztem, de hidd el, tanultam belőle. 

– Itt vagyok, mert szeretlek. Ha jobban leszel, beszélgetünk. Most ne törődj mással, csak azzal, hogy meggyógyulj. Be kell pótolnod azt az időt, melyet nem az unokád mellett töltöttél.

– Úgy lesz –suttogta. Elaludt. Az asszony maradt egy ideig, majd kiment.

Leült a padra, s elmerengett. Volt miről töprengenie. Vajon jól cselekszik? Szereti ezt a megtévedt embert, mi mást tehetne, mint azt, amit tett. Ad még egy esélyt a házasságuknak.

Valaki megérintette a karját. Lánya az. 

– Valami baj van? – kérdi féltő aggodalommal.

– Semmi baj, csak gondolkodtam. Jó volna tudni, mit hoz a holnap. 

– Mindent megoldunk, megbeszélünk. Bízz apuban, hidd el, megváltozik.

Az asszony nem szólt semmit, csak nagyot sóhajtott. Némán ültek egymás mellett, s vártak. Várták az újabb vizsgálat eredményét.

 Az orvos megnyugtatja a családot, minden a lehető legnagyobb rendben, pár hét múlva hazamehet a megtévedt bárány.

Hősünk napról napra jobban nézett ki. Gyógyította a család szeretete, gondoskodása.

Egy délután látogatója érkezett. Nem értette, mit akar tőle ez a vadidegen ember.

– Meg tud bocsátani? – kérdi elcsukló hangon az idegen.

– Mit is kellene megbocsátanom? – nézett értetlenül.

– Én voltam, én tettem ezt, nem akartam, higgyen nekem. Köd volt, nem láttam semmit. Azóta teljesen kivagyok. Se éjjelem, se nappalom. Rettegek az éjszakáktól, ha lehunyom a szemem, állandóan magam előtt látom, amint felvágódik a szélvédőre, hallom a csattanást, fékcsikorgást. Látom vérben fetrengő testét. Borzalom lett az életem. Jöttem volna hamarabb, de képtelen voltam a lakásból kimozdulni. – hadarta egy szuszra, mintha attól tart, ha abba hagyja, képtelen lesz a folytatásra.

– Nyugodjon meg jóember, nincs miért haragudnom. Ellenkezőleg. Egy csődtömeg voltam, egy kivert kutya. Nem volt senkim és semmim. Ma én vagyok a világ legboldogabb embere. Visszakaptam a családomat, s ezt Önnek köszönhetem. Örökké hálás leszek érte.

Szegény ember nem értett semmit. Bambán bámult az ágy szélén ülő, boldog arccal áradozó betegre. Most mi van?

– Látom nem ért semmit, üljön le, s ha van ideje, mindent elmesélek.

És mesélt, kifulladásig. Jó volt. Megkönnyebbült, azaz megkönnyebbültek. Két boldog ember búcsúzott egymástól a látogatás végeztével. 

– Otthon, édes otthon! – lelkendezett, mikor végre hazakerült a kórházból. Mankójára támaszkodva körbejárta az egész házat. Ismerkedett. Új volt minden. Jó volt otthon lenni.

Felesége falnak támaszkodva nézte férje boldogságtól ragyogó arcát, majd odament hozzá, s átölelte. 

Mindez tíz éve történt, s köszönik, azóta jól vannak.