Pontfény
A rét vörös füvét
tűtengerré hegyezték
szorgalmas kezek.
Ujjad hegyén lángok,
üres zsebbel lépsz, a kavicsok
zongorabillentyűk.
Oltalmaz csillagkabátod,
óvatosan lépkedsz, mégis
fájni fog az átkelés.
Pár barát maradt csak
talpon, páran égbe szálltak,
a többi megbolondult.
Egy ilyen
hóba írtad hát igaz
pont a végén máris olvad
nem olvassa senki sem
kőbe vésted honlapod
nem jár nekik ennyi sem
szétcsikorgó mondatok
szélbe szórtad így örök
ha már gyengül visszafordul
szállni képes járni nem
ha feljönnek
bádog ablakpárkányodra
csipegetni járnak éjjel
hints eléjük tüzes morzsát
attól mind megtáltosodnak
megfürdetik hajnalálmod
hajad drótszáltengerében
szívedig is elhajóznak
hogy a kölcsönkért időben
leglényeged el ne vesszen
amit öröktintával megírtak
fekszel könyvként bőrkötésben
nyílj ki bennük ha feljönnek
s bádog ablakpárkányodra
csipegetni járnak éjjel
hints eléjük tüzes morzsát
attól mind megtáltosodnak
(Megjelent az Opus 2024/4-es számában)