Sokkezes történetek

„A szó ott zöldellt a domboldalon, tele volt madárdallal és égő vadrózsákkal (…) Szavak állnak a létező dolgok és viszonyok elé, és ezek a szavak másmilyennek mutatják a dolgokat, mint azok valójában.”

(G. J.)

A veszprémi kórház névadója, Csolnoky Ferenc egy szerteágazó, sokszínű család leszármazottja. Egy olyan családé, amelynek csak néhány generációja lakott Veszprémben, vagy kötődik Magyarország egyik legrégebben alapított, a Balaton és a Bakony közé telepedett városához. A família román származású őse a tatárjárás idején érdemelte ki IV. Bélától a Hunyad várától délre fekvő Csolnakos (Csincsis) községet, amely névadója lett a nemesi rangba lépett Csolnokosi családnak.  A törökverő Hunyadival is rokonságba, féltestvéri viszonyba került erdélyi família másik ága Bocskai Istvánnal települt Magyarországra, szétszóródva az ország minden részébe. A Cholnokyak veszprémi vonala, amelynek tagjait immár közhelyszerűen a ’zsenik és különcök’ családjaként illik emlegetni a XIX. század közepétől szorosan kötődik a városhoz és környékéhez, kalandos magánéletük, művészeti és tudományos tevékenységük révén nagy részük van Veszprém és a Balaton-felvidék polgárosodásában, kultúrtörténetében. 

A család regionális és veszprémi kultusza sokrétű. Cholnoky Jenő rajzaiból, festményeiből kiállítások készültek (Érd, 1986; Balatonfüred, Veszprém, 1989), emléktáblát avattak Balatonfüreden (1989) és budapesti, józsefvárosi lakóházán (1993). Utcát, városrészt (Cholnokyváros), iskolát, kórházat (Csolnoky Ferenc Kórház) neveztek el Veszprémben a Cholnokyakról. Cholnoky Jenőnek emlékparkot létesítettek Balatonfüreden, gejzírkúp viseli a nevét Sátoraljaújhelyen, Kolozsvárott pedig Cholnoky Jenő Földrajzi Társaság működik.

Napjainkban (2021-2023) Veszprém intézményei (Laczkó Dezső Múzeum, Művészetek Háza, Veszprém Megyei Honismereti Egyesület, Pannon Várszínház) helyi identitásképző erő- és ihletforrást látnak a Cholnoky-hagyatékban, ezért a klasszikus és populáris kultúra eszközeivel (vándorkiállítás, könyvsorozat, street-art projekt, történeti családmonográfia, színdarab-bemutató) igyekszenek beépíteni a Cholnoky-példát a köztudatba. A fenti projektsorozatnak egyik jelentős vállalkozása a veszprémi Művészetek Háza Géczi János szerkesztette könyvsorozata (A veszprémi Cholnokyak), amelynek eddigi megjelenései négy kötetben állítják elénk a három fivért, Viktort (1868–1912), Jenőt (1870–1950) és Lászlót (1879–1929). 

Az első kötet, a sokszínű magyar geográfus életrajza (Cholnoky Jenő önéletírása, 2021), azé a közismert és kedvelt egyetemi tanáré, aki nemcsak tanítani szeretett, de utazni, rajzolni és fényképezni is. Kelet-Ázsiát, Kínát, Erdélyt, az Alpokat, Itáliát, Svédországot, Észak-Amerikát Magyarországot bejárva, tanulmányozva műveit maga illusztrálta. A Magyar Turista Egyesület elnöke (1920-1946) szenvedélyes amatőr festő, egyik kedvenc témája a balatoni táj. Önéletírása, a sorozatnak köszönhetően, először jelenik meg olyan módon, hogy, miközben a magyar tudós habitusát, kutatási lehetőségeit, környezetét vizsgálja, a két szépíró, Viktor és László életére is ráirányítja a figyelmet. A sorozat második és harmadik kötete szépirodalom, A sekrestyés (2022) Cholnoky Viktor, a Fekete szárnyak (2022) Cholnoky László novelláit adja közre. A sorozat negyedik kötete visszakanyarodik a földrajztudóshoz Balaton – Veszprém (2023) címmel. 

Cholnoky Jenő Balaton-könyve „regényes” imeretterjesztés, az édesvízi Riviéra kalandos újrafelfedezése. Cholnoky Viktor elhozta a Kárpát-medencébe a messzi keletet, szövegeiben fantasztikus utazások idézik meg a csodálatos déli szigeteket. Így válik alkalmassá, hogy fivéreihez hasonlóan Géczi-alteregóvá váljon. Megjelenjen és kalandozzon annak a nyírségi születésű, szegedi nevelődésű Géczi Jánosnak a szöveguniverzumában, aki, saját bevallása szerint a 20. század hetvenes éveiben tanára, Ilia Mihály hatására fordult Veszprém és a Cholnoky család felé. Ilia Mihályt eleven irodalmi kapcsolatok kötötték Újvidékhez és az itt tanító Bori Imréhez is, aki a magyar irodalmi modernitás 20. századi újraolvasója és -értelmezője, és aki a hetvenes évektől generációk sorát ismertette meg az újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéken a századfordulós magyar írókkal, többek közt a Cholnoky-testvérek örökségével. Bori Imre Cholnoky-értelmezéseinek (Fridolin és testvérei, 1976), az újvidéki nemzedéktársaknak, a rajongótábor viszonyulásainak része van a fiatal Géczi János pályakezdésében.

A veszprémi Cholnokyak szövegkiadásait a sorozatszerkesztő, Géczi János regénye(?) (szöveg)gyűjteménye(?) követi. A szerző művét a rendszerváltás után kezdte írni, s így a Cholnoky-történetek füzére harminc év alatt jött létre. A nyolc kötetbe (Fegyverengedély, 1994; 21 rovinj 1994; Angyalhéj, 1996; Dél, 1999; Tiltott Ábrázolások Könyve I–IV. 2001–2005) beépített szövegek „átrendezett, újraírt változata” olvasható a 2023-as Géczi-kötetben.  

A szövegben megbúvó, a kabbalista misztika hagyománya szerinti (szöveg)teremtő az elbeszélőt, a hőst és a szerzőt egybeolvasztó, valóság- és álomjáró alakmások variációiból, bújócskáiból rajzolódik ki. Öt szereplő, a három Cholnoky-testvér (Cholnoky, Cso), egy szerző (G., Géczy, Géczi, Czi) és egy rókából lett vörös hajú, csalfa nő autofikcióinak folyamatos keveredése, egybeolvadása, elválaszthatatlan együttes jelenléte, „játéka” építi a vég nélkül, szüntelenül körbeforgó történeteket, mert „„minden történetnek visszakanyarodik a vége az elejéhez” – olvasható a Cholnoky történetekben. Pedig „Történeteim általában nincsenek”, vallja a narrátor. Nincsenek alakok, jellemrajz, cselekmény „csak én vagyok” a papírvárosban „középföldön”. Valamiféle történetek mégis kibonthatók. Nem összefüggő szövegek, a részletekben lakoznak, a töredékekben, a darabkákban, a neoavantgárd poétikából és beszédmódból, a képzőművészeti kollázstechnikából is adódó vizualitás képkockáiban. A fényképszerű megjelenítésben, mert „összefüggő történet elbeszélése helyett apró villanások rögzíthetők”, mint például a Cholnokyakat is linkelő Terepgyakorlatokban (Oleanderszender, Karsztmeleg, Toszkán dombok, Galamb, Savonarola, Főtér…Naplemente, rovinj, róma, Levendulaméz…A szikla, Öböl). A részletekben megmutatkozó, különféle elbeszélői hagyományokat és regisztereket egybefogó történet, akár a Tolnai-féle „kis, semmis formák”-ból épülő mítikus makroterek szövegei, Géczi János posztmodern szöveguniverzumának alapköve.

G. története a Balaton nádasainak árnyékából, szúnyograjainak vérszomjától indíttatva, az Öreg-hegy szőlőhegyeinek tövéből röpteti Korfura és Kínába az álomjáró elbeszélőt és Cholnokyt. Czi és Cso, „mintha két tojás volna…olyan hasonlatosak”. A helyismeret és a természetrajz darabkáiból épül meg a Cholnokyak lakóhelye, Veszprém, A város és annak tágabb környezete, a régió, szél-, felhő- és vízjárta makro- és mikroterek, a viharos és a kéken mosolygó Balaton (Szélvihar), a Bakony vadregényes, rókaszagú ormai a maguk színeivel, formáival, szagvilágukkal. Másrészt Veszprém egy mediterrán város, napfénnyel, fügefákkal, gránátalmabokrokkal, dél-franciai ezüstszürke levendulákkal és Trivulzióval, az olasz-horvát-dalmata szélhámossal, aki „hősöm volt, a barátom, cimborám, s mindenekelőtt alkotóm, aki írja a sorsomat” (A kísértetfeleség). Ebből a közegből lép ki az utazó, veti papírra írásgyakorlatait, szólítja meg a lábjegyzetekbe linkelt Cholnoky-szövegkorpuszt. Itáliai terepjárás augusztusban fényképezőgéppel, gépkocsival. Utazás Velencébe, Rómába (Terepgyakorlatok I–II.), a„kollázsvárosba”, a világjáró „naplóíró én” Cholnoky Jenő nyomában. Cholnoky Jenő? „Egy cholnoky mászkál az agorán, nem tudni, hogy az első, a második vagy a harmadik, annyira egyformák. Rumospalack a nehezéke, gyertyához illő édes a szava, keserű a lehelete (…) A cholnokynak nincs arca – sima gömbfelszín borítja arckoponyáját, így, ha akarom, Viktor, ha akarom, László, ha akarom, Jenő, de Ferenc, a kórházorvos nagybácsi is lehet valamelyik álnévbe bújva (…) Regény lesz belőle”. Másutt viszont Jenőbe karolva (Terepgyakorlatok II. Térképszív) „úgy nézem az Adriát, ahogyan Jenő” (Terepgyakorlatok II. Ellenére), vagy éppen „egy alak három különböző korú másolata”, Vé, Jenő és László kortyolgatja a felvidéki bort, rágja a keserű mandulamagot valahol Veszprémben (A kijárat). Egy tenyér három élete: egy kérges, egy nőiesen puha és egy krémszínű (A jószág). És Harmadnap újrakezdés. A narrátor negyedik életére Rovinjban, Isztriában eszmél. Lorca versei, Tolnai, Domonkos könyvei utaznak vele. Szabványéletből művészlétbe, álomjárás oda-vissza, s nem tudni, hogy a déli kisváros, Rovinj iszákos, fokhagymaszagú költő alakmása, akinek „pórusaiból áradt a mediterrán szag” vagy az északról jött banktisztviselő szenved jobban a tőle idegen életforma kényszereitől. A Géczi-szövegek sokadik, misztikus alteregója Katerina, a vörös hajú aranysakáltündér, a (varázs)gyűrű asszonya (Az éden), aki alakváltó figuraként róka, szél(vihar) (Szélvihar), sakál módjára bujdosik a történetekben. A történetben, amelyből hiányzik a történet és a hősök, a boszorkányos, álomjáró „veres hajú” domború homloka, arányos metszésű asszonyorra, keskeny arcának öregedő mosolya („elvirágzanak a rózsák”) világít az alkonyatban. A női identitás tömény szövege (A mosoly) férfimódra, erotika bölcselettel egybefonva, a zsidó misztikusoktól a görög filozófiáig.  A sakálasszony társa (Trivulzió közvetítésével) J. „a tót felmenőire büszke magyar” tudós kutató, aki testvéreivel egyetemben nagy világcsavargó. Nem tehet róla, hiszen „az ő családjuk már csak ilyen bujdosó fajta” (A kísértetfeleség), különösen J., aki szüntelenül rejtőzködik, s olyan ember, „aki, ha egy helyen végre megtelepszik, bizonyosan arról a másik helyről fog meditálni, amelyről éppen elmenekült, vagy amelyet nagy melankóliák közepette elhagyott” (J.). 

Az alteregók változatos galériája nem csak térben, időben is kiterjed. A három fivér születésének helye, a családi ház ügyében nyomozva „a diák Jenő” lépked Veszprém utcáin, boltjaiban, piacterein, fut le a Buhim-völgybe, ácsorog a város mediterrán teraszainak naplementéiben (Tizenegy óra és naplemente).

Az idő koncentrikus köreiben sodródnak a veszprémi család, a Cholnoky-mítosz történetfoszlányai, a Cholnoky-korpusz, jórészt a fivérek „háromlebenyű, mégis egytestű testamentuma” (Tizenegy óra és naplemente). Egy olyan ellentmondásos famíliáról van szó, amelynek tagjai egyrészt alkoholista, hedonista életmódjuk kapcsán váltak hírhedtté, másrészt egy újfajta műveltségmodellt közvetítenek a magyar kultúrában, a többnyelvű szépirodalmi és természettudományos műveltség előremutató példái regionális és nemzeti szinten is. Géczi János újraértelmezi a Cholnokyak írástechnikáját. A napló, a novellák mozaikköveinek új kontextusba rendezésével a Géczi-szöveggalaxis egy gazdag intertextuális hálót szövögetve kapcsolódik ismét, újra és újra, visszavonhatatlanul a Cholnokyak   hagyatékához. „A magányos stílusforma odamászik a párna mellett felejtett könyvhöz, bebúvik az első ívbe, úgy látni, megtalálta a helyét, mert szuszog, vackolódik, törik alatta a száraz papír.” – írja a szerző a Másodpéldányban. Géczi János Cholnoky-könyvében „ugyanazt a történetet mondja mindegyik [alakmás – tőlem!] tovább, a maga módján”. Géczi, az elbeszélő, a regényhős, a szerző a szövegbújócskában önmagára talál: egy a „cholnokyak” közül. A sokrétű, széles látókörű életmű, az egy opusba ’foglalt’ tudós rózsakutató, szépíró és képzőművész életmodellje, a szövegalkotás módja (amikor a formát legyűrik a valóságdarabok, legyen az kultúrtörténet, festészet, zene, természetrajz, filozófia, történelem, népmese, helytörténet vagy film) egyaránt rokonítja Géczi Jánost a Cholnoky család szövegkorpuszával. Egy „rőtvörös novellába” (Fa és fülemüléje) ágyazódik Róza és Vé vagy Viktor, aki az életét ábrázoló kép hátterének mellékjelenetét mesévé, „szavakká írta át”. Az intermediális háló bevonzza a Géczihez és a Cholnokyakhoz hasonló sokoldalú, „többfunkciójú” alkotókat, rokon lelkeket. Tolnai Ottót, a Lókúton élő, a Vajdaságból áttelepült Szajkó festőt, Garaczi Lászlót, dr. Lénárd Sándor orvosírót, aki éppen a római Cafe El Grecóban zenél, de szó esik Domokos „nyaklott fejű gitárjá”-ról is.

„A Tiltott Ábrázolások Könyvével annyiban vagyok azonos, hogy én sem fejeződök be soha, mert tovább élek számozatlanul nemzett ivadékaimban” – vallja az elbeszélő, mert az Adria-kék betűkbe kódolt ’tanulság’ szerint „létezik olyan szépség, amelyet két élet sem képes elviselni, három sem, hogy formába öntse, és négy sem, hogy megértse” (Harmadnap). Géczi alkotói önfelismerése Tolnai Ottó festettvízprózájának az(úr)játékát hívja elő, mert „acél, bronzzöld, akvamarin, de mindig kék a tenger” (Encián), a rókaképű, sakálhallású, sakálpuha léptű nő esküvői kiskosztümje pedig azúrselyem, szeretői kék szemű férfiak, mint például G., „akinek kék szeme olyan mélységet engedett sejtetni, amelynek nincs alja” (G. története). A Cholnokyak városába visszatérő Róza tekintetében is az Adria sós tengervizének kékje hullámzik (A metaforagyűjtő), akár az édesvízi Riviérán, ahol „kék árnyalatok futkároztak a Balaton hullámainak visszfényeként” (House of Pomegranates).

Így lesz Géczi János (szöveg)gyűjteményből a szövegteremtő „papírlakó” bújócskaregénye. Az olvasó pedig, ha egyszer ráérez az ízére, a labirintus foglya.

(Géczi János: Cholnoky-történetek a Tiltott Ábrázolások Könyvéből. Pesti Kalligram, 2023.)