János mesélte, gyerekkorában az 

öccsével, Imrével eljárt Madarász

Mariska nénihez kajszibarackot 

szedni a magas fáról, kapott érte

három koronát, ami jól jött búcsú 

idején, de mivel Mariska néni 

kertje végében kaptárak sorjáztak,

s az érett gyümölcsökből szorgos méhek

lakmároztak, Jánosnak inába szállt

a bátorsága. De a háziasszony 

mindenre gondolt, elhúzta előttük

a mézesmadzagot, azt mondta bölcsen,

elárulja, melyik kajszibarack a 

legfinomabb, azt bátran megehetik,

ráadásnak a pénz mellé, lássák, hogy 

jószívű öregasszonnyal van dolguk.

Kigyúlt a fény az alagút végén, mint

este a szerelmes lány ablakában 

hagyott pislákoló gyertya, a titok

évgyűrűit egyenként felpróbálta

ujjaira János, kiderült, a le-

hullott barackok mellett, a fáról még

megehetik azt, amibe a méhek 

a szedés előtt már belekóstoltak.

Mert Madarász Mariska néni tényleg 

nem hazudott, János és öccse szerint 

nem is tudott volna, nem vitte rá a 

lélek, ő mindig csak magára gondolt.