Luca álma

Az egész tulajdonképpen közhely volt, csak éppen kisiklott, mint a vonat. Nem volt abban semmi különös – amennyiben egy sorsdöntő találkozást nem tartunk lényegesnek. Akkoriban úgy tűnt, túl gyorsan ment az a vonat, hát azért. És kimúlt, mint egy villámsújtotta fa, még mielőtt kivirágzott volna. Pedig ahhoz idő kell. Úgy kezdődött, hogy akadt valami alkalmi elvégezni való, megmondták, kivel kell dolgozni, mit kell majd csinálni, és mit kéne elérni, s addig rendben is volt minden, míg ki nem derült, a munkatárs ezúttal nő lesz, azzal kell kooperálni. Na szép, sóhajtott Álmos, mi lesz ebből, a konstruktív együttműködésről ugyanis megvolt a maga véleménye, azaz enyhén szólva szkeptikus volt, ugyanis Mari nevű barátnőjével szerzett tapasztalatai miatt lett föltűnően hitetlen, kétkedő elméletét ilyen értelemben fogalmazta meg, amit akár negatív megkülönböztetésnek is lehetett volna értelmezni, ehhez járult, hogy eleve némileg önfejűen értelmezte a világot, aminek következtében úgy érezte, sérti férfiúi egoját, ha ilyen kooperációra kényszerítik. Mindez bizonyára bonyolult helyzetet fog teremteni, vélekedett előrelátóan, vagyis kissé elfogultan, miként azt mások megállapították volna, de legyünk optimisták, hagyta nyitva Álmos az ajtót, miután kijelölt munkatársnőjét szemtől szembe meglátta. Szóval egy nővel, tette föl a kérdést vártnál szigorúbban Mari, ami tulajdonképpen nem is volt kérdés, sokkal inkább elmarasztaló gyanakvás, ami nem könnyítette az amúgy nem túl épületes helyzetet. Igaz, emiatt Álmos nem nagyon zavartatta magát, Marival némileg felületes volt a kapcsolata, vagy izé micsodája, inkább alkalmanként voltak együtt, évad szerint, mint egy színházban, ez aránylag jól működött, holott Álmosnak ilyen téren más ambíciói akadtak, de az nem csupán rajta múlt.

Így kerültél akkor a képernyőre, idézte föl később Álmos a régmúltat, miközben úgy tett, általánosan ismert tényeket ismétel, de Luca semmi jelét sem adta, mi erről a véleménye, kommentár nélkül vette tudomásul az információt, vélhetően nem tudta, bóknak vagy feddésnek értelmezze-e, ez azért zavaró tényező. Tulajdonképpen mindig szemrebbenés nélkül fogadta a világ metamorfózisait meg az égből pottyant egyéb tényeket, emlékezett Álmos, sosem volt látványosan önfejű, sokkal inkább passzív elfogadó, látszatra legalább, úgyszólván tökélyre fejlesztette az önvédelem eme válfaját, Álmos hiába próbálkozott a tükör mögé pillantani, Luca figyelmesen és következetesen követte tekintetét, tett róla, hogy mindig szemben legyenek, tehát ő, a tükör és Álmos egy vonalban, így aztán Álmos a tükörben mindig magát pillantotta meg. Tudod, az volt a baj, hogy nem láttalak eléggé, mondta, s ez panasznak is beillett, de Luca csak pislantott, ahogy szokta, s Álmos azt most sem tudta értelmezni. Igaz, nem sokat bajlódott ezzel, mint aki a maga világában él, tudomásul vette, hogy Luca reakciója többé-kevésbé egy mosoly, semleges, amit nem érdemes boncolni, mert úgysem fejti meg, olyan, mint az a tükör, amelyet Luca emelt közéjük, s ami miatt nem látták egymást rendesen, általában Luca még véleményt sem mondott, legföljebb tényeket közölt minden magyarázat nélkül, mindig ez volt, mármint ez a kilátásokat zavaró tükör, amely a szavakat is torzította, nem tudott miatta kiigazodni, tehát azt képzelhette a látványba, amit csak akar, s vagy eltalálja a gondolatot, netán a szándékot, vagy nem, holott néha épp az volt a gyanúja, hogy a gondolat vagy a szándék, vagy hogyan is nevezzük, nem éppen az, ami lenni szokott, vagy aminek vélni szeretnénk. Pedig akkor jártam egy lánnyal, feszegette a húrt, amikor együttműködni kezdtünk, nem volt túl komoly, vett vissza azonnal valamicskét a provokációból, ugye tudtad, persze, hiszen mondtam, nyugtatta inkább önmagát, már csak azért is, mert Luca képes lett volna még utólag is rákérdezni, vajon miatta hagyta ott a Marit, természetesen szemrehányó tekintettel, megfelelő gesztussal kísérve, hogy állhatatlanságát feszegetve hűségét kérdőjelezze meg, esetleg próbára tegye, bár annak most már semmi értelme nem lenne. Csinált ő néha ilyeneket, s mindig úgy, mintha nem róla volna szó, meg hogy inkább elméleti kérdésnek minősüljön, amit nem kell túl komolyan venni, de azt sem lehetett biztosra venni, Álmost pedig nyugtalanította ez, általában jobban, mint maga a kérdés, mivelhogy Lucának az eszménytől függetlenül volt teste, nem is akármilyen, vagyis nem minősült lényegtelennek, ugyanakkor az igazat megvallva Mari tényleg nem volt ideális, mármint ami a lelkét illeti, így aztán ez az egész hogyishívják vele sem volt ideális, de persze mi ideális manapság, semmi, válaszolta meg azonnal a saját kérdését, ami aligha volt kérdés, inkább amolyan költői szónoklat, amit magával folytatott, vagy talán inkább fölösleges magyarázkodás, efféle. Mert az olyan kérdés volt, amit önmagának önmagával kellett megoldania, elvégre az eszmény eléggé elvont fogalom, valami tökéletes és hibátlan, a realitáshoz tehát nem biztos, hogy köze van, ami persze nem zárja ki azt, hogy ami nincs a láthatáron, az nem is létezik, vagyis elméletileg létezhet, bízzunk abban, hogy egy rejtett, titkos helyen, amit ugyan nehéz megtalálni, de a valóságban előfordulhat, és persze remélte, egyszer majd ráakad. A lehetőségek ugyan sajnos eléggé korlátozottak, sok mindentől függ ez, lényegében a pozitív hozzáállás szerinti negatív kirekesztés alapján lehet megközelíteni, a desszertekhez hasonlóan például, mint amilyenek mondjuk a puncsos vagy rumos édességek, azokat ugyanis nem szerette, tehát eleve ki voltak zárva a választékból, vagyis azok közül lehetett csak választani, ami ízlett, punktum, ez azért így működik, ugye. Esetleg úgy, ahogy Lucáról föltételezte. 

Álmos, miért mondod ezt nekem, tette föl a kérdést Luca ártatlan mosollyal, ami megint úgy hangzott, mintha nem tudta volna, annakidején ő volt ama képernyő főszereplője, amit Álmos magával hordott, és mintha egyáltalán nem is róla volna szó, hanem holmi kísérleti nyúlról, amelyről meg kéne állapítani, valóban négy lába van-e és két füle, de Álmos tudta, ez csak elterelő manőver, azaz remélte inkább, mert Lucát mindig nehéz volt kiismerni, ha hívta, hogy gyere velem, akkor Luca nem azt mondta, hogy igen, jövök, azt sem, hogy nem, nem jövök, hanem csak egyszerűen vagy jött, vagy nem jött, ha pedig jött, kézen foghatta, s egy krétakörön belül vihette bármerre, addig a pontig az szinte ideális volt, a krétakör határán azonban mindig megállt, s újfent fölmerült a kérdés, rábeszélhető-e a kitörésre, avagy legalább a kör bővítésére, vagy nem. Ez akkor egyértelműen úgy alakult, hogy Luca lett számára a főhős, korlátlanul és föltétlenül, sőt még el is mondta azt neki, kissé áttételesen, azaz zavarosan, mert nem azt akarta mondani, hogy „te vagy életem szerelme”, az túl giccses lett volna, bár nem állt távol az igazságtól. Akadt ugyan egy-két részlet, ami szerinte jobbításra szorulna, mivel azonban (igaz, fokozatosan, de mégis) teljesen belehabarodott, mellékesek lettek a fenntartásai, csak úgy eszembe jutott, mondta Álmos utólag, hogy te voltál az omega is, azóta volt időm gondolkodni azon, mi az ideális, mármint rajtam kívül, ugye, tette hozzá vigyorogva, s mit lehet abból engedni, vagyis pontosabban mit lehet abból nélkülözni, mert tudod, úgy van az, hogy ha az autónak nincs ablaka, az nem ideális, de azért még megy, persze azért ne keverd össze az egyéb kilátásokkal, mondjuk ha nincs szélvédője, az sem ideális, sőt még rosszabb, de az autó anélkül még mindig megy, egyszer, na az rázós volt, úgy mentem autóval, hogy nem működött a lábfék, motorral kellett, meg kézifékkel, izgalmas volt, jóval óvatosabban kellett bánni azzal a járgánnyal, nehogy túlfeszítsem a lehetőségeket, de ez nem volt összehasonlítás, ne úgy vedd, csak azt akartam mondani, hogy közben megtanultam egy-két dolgot, mármint hogy nem kell mindent halál komolyan venni, néha fék nélkül is lehet haladni, s néha vak kell legyen az ember, hogy lásson, néha meg süket, hogy halljon, de az most van, régebben nem voltam hajlandó kivárni, míg elfogadom ezt a bölcsességet, azaz nem is vártam, mert nem tudtam róla, hogy van, meg türelmetlen is voltam, néha, vagy többnyire, de ez most mellékes. Jó, tudom, a te órád másképp ketyeg, de én akkor képes lettem volna más időzónába lépni, az omega miatt, igaz ugyan, nem tudtál róla, de én sem. Nem hiszed, látom a szemeden, akkor sem hitted, most sem hiszed, pedig már mondtam, akkor is, meg később, amikor még meg lehetett volna váltani a világot, vagy legalább elterelni a kontinenseket, hiába mosolyogsz hitetlenül.

Úgy nézel rám, mintha kételkednél, hogy egyáltalán mondtam ilyet, pedig tényleg mondtam, emlékszel biztosan, amikor később egyszer találkoztunk annál a kávéháznál, ahova régebben, még a hőskorban többször betértem, tudtad, hogy ott megtalálhatsz, ha akarod, csak többnyire nem akartad, én viszont azért mentem akkor oda, hogy hátha te is arra jársz, ami teljesen irreális elképzelés volt, de egyszer aztán csoda történt, mégis épp arra mentél, ne is mondd, hogy véletlenül, ilyen véletlenek nincsenek, tudat alatt sok minden történik, néha megbolondul az ember, a csillagokban az meg van írva, annak úgy kellett lenni, hiába rázod a fejedet, ne próbálkozz a véletlennel, még véletlenül sem, az végzetesen törvényszerű volt, Isten tudja, tudod-e? Álmos meg volt győződve, hogy akkor Luca, abban a lelkiállapotban, szeszélyében, helyzetben vagy micsodában, képes lett volna hallgatni rá, bár az ördög nem alszik, utólag mindenképpen, mert valami váratlan biztosan közbejön mindig, akkor pedig Luca nyelt egyet, s olyan mozdulatot tett, mintha Tamás példájára Álmos sebeibe akarna nyúlni, holott az csak pillanatnyi rebbenésnek, mégis végzetes döntésnek bizonyult. Én már akkor tudtam, hogy nincsen visszaút, hazudta Álmos, pedig nem tudta, csak tartott tőle, mintha egy felhőbe kapaszkodna, amelyről jött, messziről, akár az elfogadhatatlan tudat, zsigereiben érezte, bár kézzel-lábbal ellenkezett, pedig tudta, tudta, hogy most a Marik kora fog folytatódni, mert a vonat kisiklott, azért. Azt mondod, fordult Lucához, hogy te akkor indultál, menetrendszerűen, mint egy új szerelvény és minden új volt? Nem, nem, te már régen úton voltál, küldetésszerűen, mehettél volna arra, amerre én, vagy én mehettem volna arra, amerre te, ami valószínűbb, még akkor is, hogy nem biztosan az lett volna a jobb megoldás, de akkor nem a közös irány volt lényeges, nem az volt döntő, hanem az, hogy milyen ruhában, bár ez csak később lett egyértelmű – mert akkor történt valami, valami nagyon rejtélyes és hihetetlen, mintha megnyílt volna az ég akár a stigmatikus sebek. A hozzád vezető hosszú úton nőtt egy fa, akárhányszor elmentem mellette, mindig más volt, nem tudom, hogyan csinálta, hiszen csak egy fa volt, egy teljesen közönségesnek látszó fa, nem egy tilalomfa, vagy kereszt inkább, mintha remény lenne, az agyam követhetetlen villanása, tudod, az a gyenge-gyengéd áramösztönző, amely az érzelmeket közvetíti, gyönyörű volt az a fa, akár a szemed, mert áthatott, szép telt volt és karcsú, mint a derekad, lombos, hogy ápoljon és eltakarjon, s föl ne ismerjem, mit rejteget a kéreg alatt, talán nem is fa volt az, hanem te magad, úgy vigyáztál rám, amerre jártam, egy fa képében, mintha én lennék az árnyéka, amely önkényesen a világűrbe indult, tudtodon kívül vigyáztál rám, elkísértél s megkínáltál a csodafa gyümölcsével, vigyázó szemedet magamon éreztem, bár lehet, csak a gondolat volt, amely áthat ugyan, de messziről kísér, kezdeti irracionális szorongás, paranoiás félelem, attól tartottam, tévhit lehet mindez, amely kognitív képességeimet veszélyezteti, pedig… Pedig állandóan mentek a vonatok még akkor is, és kisiklott mindegyik, sok tehervonat, súlyos tehervonatok robogtak, mindnek el kellett mennie, míg a döcögős személyvonatok jöttek, ritkás fenyőerdőkön keresztül zötyögtek, köves sivatagon át, azok is súlyos terhet vittek a múltból vagy a jövőből, ezt immár nehéz megkülönböztetni, bűnöket vittek, vágyakat, reményeket, fölösleges tapasztalatokat, nem tudhattam, vajon melyik lehet az én vonatom, csak vártam, hogy hátha. Aztán az egyik vonaton te utaztál, s amikor megállt a sorompónál, kiszálltál, hozzám jöttél, kézen fogtál, gyöngéden, elvezettél biztonságba a fa alá, akkor az úgy volt egyértelmű, hogy ott állunk a fa alatt, amely elkísért, ragyogott a nap, de mint később kiderült, mégsem a nap volt, még árnyék sem, csak napnak álcázott hold, aztán besötétedett, korom fekete lett a világ, a mozdonyok füstjétől, a gyásztól, a bánattól, a bűnöktől, az elszalasztott lehetőségektől, nem tudom, mitől, a vonatok pedig tovább mentek, vakon a süket éjszakába, súlyos tehervonatok kattogtak újból, egyik a másik után, mintha már soha többé nem akart volna hajnal lenni, később úgy gondoltam, csak hátborzongató álom volt az egész, pedig tényleg vonatok mentek, minden elment akkor, csak a keresztek maradtak, a megfeszített álmok, az én álmaim, aztán én is, ki lehettem volna az álmod, ha odafigyelsz, hiszen megálmodtál, csak éppen puszta lelkemről álmodtál, túlságosan elvonatkoztatva, megtestesülésemet nem vetted észre, s végzetesnek bizonyult, hogy másra figyeltél, így lettem csupán elvont gondolat, neked és számodra, szánalmas, gyötrelmes álom, bár talán az sem, mert nem tudom, mi történt, sosem jöttem rá, úgy hittem, zivatar tombol, napkitörés, bizonyára az is közbeszólt – vagy mégis úgy gondolod, hogy a vonatok tehettek mindenről? Netán valamelyik vasutas állította át tévedésből a váltót? Jaj, Luca, Luca, miért vagy te Luca, ha igazából Lukrécia vagy, a végzet. Lehettél volna nyereségem, ehelyett lettél örök üldözőm, azóta mindegyik vonaton rajta vagy, láthatatlanul, nem tudsz róla, de én tudom, hogy ott vagy, figyelsz, bár nem szólsz, csak mosolyogsz, ahogy álmaimban látlak mindig. Ha akkoriban, az ősidőkben kézen foglak és viszlek, nem is tudom, mi kellett volna még, hogy kilépj a krétakörből, talán megijedtél a fa árnyékától, vagy mert nem láttál a síneken hömpölygő köd miatt, a szemedbe sütő nap miatt, ami nem volt nap, csak fénylő ezüstkorong a torzító tükör miatt, Minótaurusz bosszúja is lehetett, ki tudja.

Most is úgy mosolyogsz, kiismerhetetlen ez, sosem tudtam, vajon miről álmodsz igazán, pedig mindegy ez már, a kedélyek megnyugodtak, vonatok sem járnak többé errefelé, fölszámolták a pályát, elvitték a síneket és a talpfákat is. Azt mondod, ez most a végállomás? Ne hidd, a tehervonatok mindenek ellenére továbbra is úton vannak, távoli tájakon járnak és más a rakományuk, súlyos emlékeket hordanak és egyéb szemetet, a sínek pedig végtelenek mégis, régebben azt hittem, csak hurok az egész és minden visszatér a forráshoz, az iható, tiszta vizű forráshoz, de az nem úgy működik, labirintus az inkább, s ki tudja, van-e gombolyag, túl nagy az út pókhálója, könnyen eltévedsz, ha nem vigyázol a váltókra, világunk pedig kusza lett és zavarodott, és lám, mosolyod mégis elkísér, miként Ariadné fonala, amely elszakadt, s ami maradt, föltétlen azonosulásunk megtestesült múltjává vált, elvont szobor, s egy más világban valósult meg. Lehet, hogy éppen ezáltal lettem valaki más, s jutottam máshova : nem én vagyok Thészeusz. Ezen az úton csak elbukni lehet, de haladni hogy? Azt mondod, te el sem estél? Csak mentél, száguldó szellemvonat, amerre a váltó irányított? A fa gyümölcse az édenen kívülre került akkor.

Luca szomorúan nézett, bánatosan mosolygott, mintha sajnálná a végállomást, vagy Álmost inkább, bár tudta, nem az ő világa ez, ha nincs tükör, amely mögé elrejtőzni lehet, úgy érezte, bár nem ezt várta, pontosabban nem ettől tartott – ő, a Lukrécia, ki elszakította a vezérfonalat, a sors keze ez, ismételgette, nem én vagyok az, nem lelkiismereti kérdés a világ, nem mi teremtettük. Álmos ijedten nézett Luca szemébe, ne gondold, hogy mindennek csak külön-külön vége van, próbálta vigasztalni, a fonalak bármelyik végét követed a pókhálón, a cél önmagadhoz mért, s bár az áttételeknek is van őskoruk, az áradat tovább vitt, tulajdonképpen csak a virágok lettek mások, mint ahogy föltételeztük volna, mert nem találtuk meg azt a titkos helyet, ahol az álmaidat őrizted. Vagy én álmodtam helyetted is? Ki tudná megmondani, milyen kertet hagytunk ki?

Álmos az elmerengő Lucára nézett. Azt hittem, jutott eszébe, hogy megálmodott, pedig én voltam a tettes. Te vajon miről álmodtál? Álmodtál egyáltalán?

Úgy nézett Lucára, mintha egy másik bolygón lett volna. Bizonyára ott is volt. Vajon ki mondja meg, melyik az igaz virág?