Gyerekként azt gondoltam, zsidók csak a Bibliában léteznek. A hetvenes években mindenki titkolta vallását. Tévét később vettünk, moziba hatévesen nem jártam, hogy háborús filmekben láthassak zsidót.

– Menjünk el a zsidótemetőhöz! – szólította fel az utcában lakó srácokat Kállai Sanyi, aki legidősebbként volt a törzs főnöke. Göndör haja alapján nem illett rá az apacsok törzsfőnöke szerep. 

– Zsidótemetőhöz? – kérdeztem vissza elhűlve. – Olyan is van? 

– Ja, fater mutatta, amikor voltunk a putriban cefréért. 

A városban putrinak azt a részt nevezték, ahol a cigányok is laktak.

– Akkor csak igaz, tényleg kihaltak, mint a mondai hősök és itt vannak eltemetve – gondoltam.

Mind a négyen, félmeztelenül, indiánnak öltözve levonultunk az alsóvárosba. Különös oromzatú épület állt a magas téglafallal körbekerített temető sarkában. 

– Nézzétek, milyen szép – mondta Sanyi, mi pedig a deszkakapu résein át belestünk a ravatalozóba, ahol egy ragyogó, szurokfekete hintó állt.

– No, hát mit keresnek itt az indiánok? – szólt ránk egy hollóhajú fiatalasszony, megtisztelve tolldíszeinket.

– Semmit! – vágta rá bandavezérünk, miközben ódalogva próbáltunk elvonulni. A futás méltatlan a bölcs Winettouhoz.

– Kértek flódnit? – kérdezte a nő, tökmagtól tele szájjal, amit az otthonkája zsebéből szemezgetett. Másik kezét domborodó pocakján tartotta.

– A bolond nő! – súgta Sanyi, aki valahonnan ismerte. – Furcsa dalokat szokott énekelni. Az órás a férje. 

– A Grünbaum?

– Ja.

 Félve léptünk be a temetőgondnoki lakás kapuján.  Az impozánsnak látszó polgárház, kirítt a szomszédos vályogházak közül. Az ajtófélfákra egy különös fémdarab volt szögelve. 

– Ne kéressétek magatokat, vegyetek!

Csak rövid ideig szabódtunk az árnyas tornácon a vesszőből fonott karosszékekben. A dió, a mák, a szilvalekvár és az alig érezhető tészta csodás elegye mennyei élményt nyújtott ízlelőbimbóinknak.

– Köszönjük szépen Grünbaum néni! Mikor jön a kisbaba? 

Tizenegy évesen kaptam az első karórámat, ami az egyéves garanciaidő lejárta utáni első napon annak rendje-módja szerint el is romlott. Utána pedig havonta.

„Grünbaum József Órás” ez volt felírva a Fő utcára nyíló műhelyajtó fölé. A pult mögött ült a kopaszodó mester, aki a lupe mögül hunyorogva nézett és nyújtotta a kezét.

– Na, mit hoztál kiskomám?

Az órásműhelyből nyíló ajtón lehetett a ház többi részébe eljutni, amin szintén ott díszelgett egy fémdarab. Nem mertem megkérdezni, mi lehet az. Aki kíváncsi, hamar megöregszik.

– Nini az indián! Mennyit nőtt! – mondta a nő aki a műhelybe lépett. Egy hatéves kislányt vezetett kézen fogva. Másik kezével tökmagozott.

– Meggyógyultál, Sári? – kérdeztem.

– Ja, hát ti ismeritek egymást! – csacsogott az anyuka, Rita néni.

Sárival együtt voltunk kórházban a szomszéd városban, idegenként egymásra utalva.

– Apádék vittek minket is a Moszkviccsal látogatni – jegyzete meg Jóska bácsi.

– Mennyi lesz? – kérdeztem amikor az órás átnyújtotta a műbőr szíjas karórát.

– Majd apáddal egyeztetünk, most menjetek egyetek egy kis flódnit.

– Hol lehet órát javíttatni? – kérdeztem egy ismerőst, mert sok minden megváltozott a harminc év alatt, amíg nem laktunk otthon

– Vidd el a Grünbaum Jóskának! – válaszolta a megkérdezett.

– Ő még dolgozik? – kérdeztem, mert a régi órásműhely helyén már régóta a Zöldfa kocsma működött. 

– Megint ő a temetőgondnok is, megtalálod.

Beléptem házba, ahol indiánként már jártam, a régről ismert cégtábla mögé. A verandáról nyílt a műhely, amelynek ajtaján, a szokásos mezüze fogadott

Alig ismertem fel, az összeesett embert, aki a pult mögött kuporgott. Reszketeg, bütykös ujjaival olyan órát próbált megreparálni, ami idősebb volt a nagyapámnál is. 

– Rita! Nézd ki jött hozzánk! 

– A Tiszai Laci! Éppen most lett kész a flódni! – csapta össze a kezét a dereshajú asszony.

A férje átnyúlt az asztalon, a kvarcórámért. A gyakorlott kéz kettőt pattintott és már nyújtotta is vissza a vekkert. A munkadíjra vonatkozó kérdésemre, csak lemondón legyintett – Vegyen rendes órát!

– Jöjjön, meséljen! – intett maga elé és kitessékelt a diófa alá a fél évszázados karosszékekbe.

Egy órát ücsörögtünk alig szavakkal is értve egymást.

– Agydaganat. Egy hónapot mondanak az orvosok – súgta a fülembe a megőszült Rita néni miközben egy selyempapírba csomagolt flódni pakkot nyomott a kezembe. 

– Rákos vagyok, nem süket! – pörölt Grünbaum és egy bicskát vett elő a zsebéből. Az ajtófélfához lépett, kipattintotta a két szeget, ami a mezüze tokot rögzítette.

– Láttam, mindig nézegette, most már védelmezze magát.

Az utcán jutott eszembe, Sári felől nem is érdeklődtem.