Várom a délutánt. Akkor jön be a gyerek. Persze már nem gyerek, idén volt a huszonnyolcadik születésnapja, de nekem akkor is gyerek, amíg csak élek. Amíg élek, és az már nem sok, remélem. Agyi infarktus – mondta az orvos. A program még fut bent, de a gép már nem működik. Azt is mondta, hogy a génjeimben hordoztam a veszélyt. Szóval ez az örökségem. És most fekszem a kórházi ágyon, pont, mint az öregember tette régen.

Az öregember már elmúlt nyolcvan, amikor megkapta apai örökségét, én még csak hetvennégy vagyok. Emlékszem, ott feküdt az ágyon, a kórházban, abban a városban, ahol akkor laktunk. Most én fekszem, de ez egy másik ágy, másik kórház, másik város, egy másik öregember, csak a csönd, ami ugyanaz. A csönd mindig ugyanaz.

Délután jön a gyerek, addig várok, fekszem, nyugodtan. Nézek ki magamból. A szoba sarkában tévé, megy egész nap. Néha nézem. Amikor zenés, táncos műsor van. Olyankor betölti a szobát a hangok vibrálása, a fény villódzása. Az jó, azt szeretem. A híreket utálom. Vagy nem is, csak unom, nem érdekel. Ezt nem örököltem meg az öregembertől. Csak a néma, mozdulatlan fekvést, az állandó várakozást. A gyerekre. Amikor bejön, olyankor egyfolytában mosolygok, persze ő ezt nem látja, az arcom is lebénult. Látom rajta az aggódást, a tanácstalanságot, hiába próbálja szakálla mögé rejteni. Mondanám, ne sajnáljon, ennek így kellett lennie. 

Béke van bennem, béke és unalom. No meg a várakozás, a gyerekre. Az emlékek váltakozva bukkannak fel a hosszú magányban. Egyik pillanatban még az öregember jár az eszemben, ahogy kifejti véleményét valakiről, dühöngve, csapkodva. Könnyen indulatba jött. Bár nem vallotta be, talán a korai betegségétől vált hirtelenné. Alig múlt negyvenéves, amikor leszázalékolták. Onnantól csak öregembernek hívatta magát. Velem is. Nehezen szoktam meg, igazán talán sohasem.

A következő pillanatan elhalványul apám képe és a gyerek jelenik meg. Érdekes, csak a boldog pillanatok sejlenek fel, a nehézségek, amikor beteg volt, amikor épp nem beszéltünk egymással, azok békén hagynak. Eszembe jutott, amikor első alkalommal vittem a Roma meccsére, az Olimpiai Stadionba. Jó meccs volt. Én a gyerek arcát néztem, ahogy lelkesen kiabált, énekelte a csapatindulót a tömeggel. Mozdulatlan magányomban ezek a emlékek látogatnak meg. Beköszönnek, aztán elillannak.

Jön a nővérke, lemosdat, megborotvál, közben beszél hozzám – Jön a fia Carlo bácsi, jól kell kinéznie! Megköszönném neki, de nem megy, a gép már nem működik. Várom a gyereket, várom, hogy lássam. Csak a sajnálatot, a féltést ne látnám az arcán. Szenved. Azt hiszem, ideje lenne mennem.