Patchwork fehérben *  

A november az ő bársonyos hónapja. A legszerelmetesebb. Képlékeny, nyirkos… Mint valami vigasz egy jeges csapás előtt. Néha áttetsző, máskor tejszerű köd, nedves, rozsdaszínű avarszőnyeg a parkok ösvényein, az arcot simogató hűvös levegő, de ami leginkább lenyűgözte, a közeli füvészkertben elé táruló növényzet álomszerű kavalkádja: a télizöld meténg levelei, a mézsárga krizantémok ágyásai, a kék őszirózsák, a későn nyíló árvácskák, szellőrózsák, a Kínából származó sisakvirág, galagonya- és csipkebokrok, a régen elvirított lilaakác lecsüngő ágai, a szúrós levelű magyal különleges ereje – a szomorkás hangulatot árasztó illatok között úgy sétált, akár egy lassított felvételen. A nap olykor kivillant a felhők mögül, s halvány sugarai színnel töltötték meg a hervadó növényeket. 

Az afrikai nyár után Ota vérnyomása helyreállt, felszabadult volt, bár maga sem értette pontosan az okát. Még a lelkét is átjárta a november finom őszi hangulata és látványa.

A pincében már készen álltak a fenyőágakból készült koszorúk, melyekbe holnap belehelyezi a mézsárga krizantémokat, mindig mézszínűt, már hosszú évek óta, mindenszentekkor ezeket viszi ki az ikergyermekei és a szülei sírjára a városon túli temetőbe. Ebben az évben megtiltották a temetőlátogatást a világjárvány miatt. De Ota tudta, hogy a zsidó temető megrongált betonkerítésén át be tud osonni a másik temetőrészbe is, s eljut szerettei sírjához. Néhányan biztosan kint lesznek, s mécseseket is gyújtanak majd páran. A titokban odalátogatók szellemekként suhannak majd a ködben.

Mindegyre csak, minduntalan az emlékképek kockái. Akár egy patchworkmintás takarón, úgy rakódnak egymás mellé gondolataiban, és szintén az álombeli tarka növényvilágot idézik fel: bolondos húsevő virágok, tüskés rózsák, bogáncsok, majd a selymes fű, páfrányok, hóvirágok, liliomok, barokk hortenziák és orgonák… Ota a virágok mögött saját életének képeit, metaforáit látta. A virágok az embereket jelképezték számára. A nagyanyja kertjéből jól ismerte a növényeket, gyerekkorában szívesen időzött ott. A felnőttek olyankor sokáig szólongatták:

Ota! Otília! Gyere! Kész az ebéd! Otília!

Olykor a családi ezüsttárgyakat idézték fel az emlékei. Van, akiknél szanaszét hevernek, megfeketedve, esetleg a régi komód alsó fiókjában lapulnak, mások legalább a nagy ünnepek alkalmával kifényesítik az ezüst étkészletüket.

Az ikrei voltak a patchwork legmeghatározóbb részei. Képzeletében két teljesen egyforma arc jelenik meg, látja, ahogy elmerülnek egy nagy, üres medencében, áttetsző színű tóban, egy türkizkék vizű kráterben. Boldogan lubickolnak ide-oda, fejüket ki sem dugják a vízből, mert szürreális fantáziájában nincs szükségük levegőre. Egyszer karcsúnak tűnnek, mint a kislányok, máskor fel vannak fújva, mint valami szexbabák, a végén egyre dagadtabbak. Ő minden formájukban imádta őket, az ikreit, akik anyának, anyukának, anyucinak hívták őt, bár nem a biológiai édesanyjuk volt. 

A házát, mint az utolsók egyikét, még meghagyták az új lakótelep szélén. Vagyis, ami egykor újnak számított. Mára már igencsak megkopottnak tűnnek a lakótömbök. Csak a külső hőszigetelés során rákerült kanárisárga szín dobja fel kissé az eredeti szürke épületeket. Ota annak idején még nyomon követhette az építkezést: a holdbéli tájat fokozatosan durva betontömbök töltötték meg, melyek átható cement- és azbesztszagot árasztottak, majd a betontömbökbe fehér keretes ablakokat helyeztek sűrűn egymás mellé. Mindenütt sár volt, az emberek gumicsizmában jártak, energikusnak tűntek, ugyanakkor a tanácstalanság és a magányosság is érződött rajtuk. 

A háza verandájának teraszáról rálát az utca túloldalán álló lakóházakra, a hosszú évek alatt megismerte az ott lakókat, név szerint ismeri valamennyit, a gyerekeiket, unokáikat, kutyájukat, macskájukat. Néhány régi lakó már meghalt, a lakásukat a gyerekeik örökölték, az egykor kisautóikat a poros járdán tologató kisfiúk, s a kissé megkopott labdájukat dobáló vagy az aszfaltra házakat és pálcikaemberkéket rajzolgató kislányok. A panelházak eltakarták előle a mezőre nyíló kilátást, de már belenyugodott. A házakkal új figyelnivalók, emberi sorsok, hol drámai, hol banális élettörténetek kerültek a látóterébe. Most is éppen egy idős házaspár tér haza a szélső lakásba. A hidegtől teljesen csonttá fagytak, de észreveszik a pokrócba burkolózó szomszédasszonyt a veranda előtt, s valamit odaszólnak neki. Párás lehelet hagyja el az ajkukat. 

Andrej utálja a novembert. A latyakot, a hideget, a ködöt, a csúszós utakat. A nyirkos időtől fájnak már a csontjai és az ízületei. Egy ideje a lelkét is átszövi ennek a szomorkás hónapnak a hangulata, amikor az emberek előszeretettel látogatják a temetőket. A halottaink látogatása a legszomorúbb utak egyike. Persze ő is elmegy az ikrek sírjához gyertyát gyújtani, de csak egyszer, meg az anyja sírjához is, ahová apját és őt magát is temetik majd. Ota a síron túl is szeretné megölelgetni az ikreket. A síroktól az urnafalhoz megy, hogy Anuška emlékére is gyertyát gyújtson. Elhelyez egy fehér krizantémot, s legközelebb már csak karácsonykor jön újra. Akkor majd kidobja az elszáradt virágot, és piros mikulásvirágot tesz az urna mellé. Végül mindig sietősen távozik a halottak e birodalmából. Volt feleségére, Otára is jobbára novemberben gondol – főleg az ikrek miatt. S egyébként is – minden rossz és melankolikus emlék novemberben tör fel a lelkében. Otthon teát főz, elhelyezkedik a karosszékben, és elmerengve múlatja az időt… Lelassult gondolatai nem vetnek fel semmi újat, a múlt pedig nagyon távolinak tűnik számára.

A felesége fiatalkorában elragadó teremtés volt, gyöngyözve kacagott, sziporkázott, meghívta a barátaikat a családi házukba, ahol egy ideig együtt laktak a szüleivel. Ha a szülei olykor az apa munkája miatt elmentek egy időre, a nő mindig vendégeket hívott, italokat vett, főleg sűrű borokat. A férfi azt mondogatta:

Rendkívül jól strukturált, sűrű, testes borok, hosszan tartó utóízzel.

Mintha nem is radiológus, hanem borász lenne a legjobb szőlészetből. A felesége azt kiabálta, hogy röntgennyelve van. Sokat ittak, és ha valamelyik nő a jelenlévők közül sírni kezdett, s az asztalra borult a poharak közé, a felesége, ahelyett, hogy vigasztalta volna, figyelmeztette, hogy ebben a társaságban nincs helye szomorkodásnak, s aki kiejti a halál szót, kiesik a játékból. És hogy ez a legutolsó szó, amit ebben a társaságban hallani szeretne. Miközben csupán pár napja halt meg autóbalesetben a barátnője, akivel moziba és kávéházba szoktak járni. A síró részeg nő, szeme alatt elkenődött sminkjével, elhallgatott, szipogott, és a borosüvegért nyúlt.

Tény, hogy Otát ő, a férje sem gondolta soha tucatembernek: ragyogó volt, elbűvölő, ugyanakkor nem ódzkodott a konfliktusoktól sem. A mondatot sosem kezdte azzal: Én úgy gondolom. Hanem mindig határozott volt: Ez így van! Elvégezte az orvosit, mint Andrej tíz évvel korábban, de aztán egy ideig képzőművészeti iskolákban dolgozott aktmodellként. Csak az arcát nem hagyta megörökíteni. Hajával mindig körbefonta, vagy úgy fordította a fejét, hogy haja az arcába hulljon. Az asszistenst is meggyőzte, hogy ez így sokkal modernebb lesz, a klasszikustól eltérő. Ráadásul azokat a szeszkazánokat a műteremből, még mielőtt Andrejjel összeházasodtak volna, a kollégiumi szobájába is felvitte. Néha hatan is aludtak nála a kétszemélyes heverőn és a földön. Andrejnek ellenszenves volt ez a pusztító életmód, a kényszeres vágy, hogy az eszméletlenségig leigyák magukat. De Ota győzködte, hogy a művészeket más fából faragták, mint a lelkész fiát, álmos kisvárosokból jöttek mind, nem dúskáltak az üzletek árukínálatában, minden szürke volt körülöttük… átszellemülten pengették a gitárjukat, elmerültek a szomorkás dallamokban, ahogy azt a Beatlesnél is imádták, akiket a példaképüknek tartottak, olyan frizurát hordtak, mind ők, olyanok akartak lenni, mint ők, sovány, hosszú hajú, miniszoknyás, a szemüket festett szempillával és tussal kiemelő lányokkal jártak, szexi fotókat készítettek. Maguk is modellekké váltak, virágos ingben, trapéznadrágban ugrándoztak az utcán az emberek között, hogy nagyvárosban érezzék magukat. Egyszer, az egyik buli alkalmával Ota észrevette, hogy a női vécében két férfi tartózkodik, talán ketten a vendégei közül. Az egyik fojtottan sírt, miközben a másik halkan beszélt:

Te húszéves vagy, én negyven. De őrülten szeretlek. Ezt a néhány napot is alig bírtam ki nélküled. Nem tudom, mi lesz velünk… Ne sírj! Hiszen én is úgy érzem, mintha ezen a földön megfosztottak volna az életünktől… De mindennap írni fogok neked! Csak akkor olvasd el, ha egyedül leszel, aztán tépd szét. Nem szabad, hogy elvakítson minket a szerelem. 

Ota gyorsan kipisilte magát, megmosta a kezét, és amikor a vécéfülkéhez ért, amelyben a két férfi volt, már nem hallott sem sírást, sem szerelmi vallomást, csupán a szeretkezés elfojtott hangjait. 

Ota és Andrej feje fölött akkor még kék volt az ég, nem sejtették, hogy valami vagy valaki egy sötét alagútba hajtja majd őket, ahol még a fényt sem látják a végén, nemhogy az eget. Ha Ota olykor egy cetlit dugott Andrej zsebébe, mindig úgy írta alá:

A te varázslatos nőd.

Ám amikor az avantgardisták közül néhányan próbálták rábeszélni, hogy menjen velük Nyugatra, hisz többet érdemelne ennél az átkozott országnál, csak lehajtotta a fejét, megrázta hosszú, aranybarna haját, s állította, hogy nem vágyik New Yorkba, ott a nők legalább havonta kétszer átfestik a hajukat, száguldozó autók és embertömeg mindenütt, olyan ott minden, mint egy epilepsziás roham után. Mindezt nem fejtette ki bővebben, de végül is megszokták már a különc megnyilvánulásait. Esetleg még hozzáfűzte, hogy itt született az ötvenes években, mely évtizedből hiányzott az elegancia, a varázs, a gondtalanság, ahol az emberek nem limuzinban furikáztak. Az utcákon mindenki sietve járt, behúzott nyakkal, apatikusan, legalábbis ő így képzeli, féltek a bőrkabátosoktól, akik éjszakánként becsengettek, és elvitték a férfiakat, s olykor a nőket is. A férfiak és a nők már nem önálló személyiségek voltak, hanem az új eszme által átprogramozott embermassza. A plakátokról euforikus mosollyal tekintettek le rájuk a munkások és a parasztok, az utcákon jelszavakat skandáló tömeg vonult. A mozikban az új kort dicsőítő filmeket vetítettek. 

Az apa bebörtönzését különös, fagyos hallgatás övezte a családban. Időbe telt, mire Otának sikerült összeraknia apja élettörténetének kitörölt darabkáit. Először úgy képzelte, egy nyirkos, hideg lyukba zárták, szűk, rácsos ablakkal a mennyezet alatt. Alaposan meg kellett tekernie a nyakát, hogy láthassa az eget. Az apját, a szálloda önérzetes tulajdonosát a hotel portása juttatta börtönbe, aki a „győzedelmes februárˮ után elvtársi rangra emelkedett, és az ünnepi tribünök első sorában kapott helyet. Ki ne hitt volna ennek a magas beosztású vadállatnak, aki vicsorgó fogakkal állította, hogy Ota apja az államosítás után ezüstöt és porcelánt lopott a szállodából, évekig folyamatosan vizezte a konyakot, a háború alatt pedig a feleségével mandulás étcsokoládéval tömték magukat, és cikória helyett arabkávét ittak. Az apját a börtönben megkínozták, hogy vallomásra bírják, otthon maradt várandós feleségéhez pedig két másik családot költöztettek be albérlőnek. Ota anyja terhességének kilencedik hónapjában volt, s amikor az albérlők hat gyereke az emeleti lakásban rohangált, partvissal verte a plafont. De még örülhetett, hogy maradhatott a földszinten, és nem űzték ki a saját villájukból. 

A férje, aki egykor bőbeszédű, közlékeny és minden szállodavendéggel felettébb barátságos és előzékeny volt, búskomoran, magába roskadva tért haza, kész idegroncsként. A körmeit állandóan ette a penész, mert a börtönben valami újfajta mérgező anyagot fecskendeztek a bőre alá. Csonttá aszott, bizonytalan kisfiú lett belőle, idegen saját maga számára is. 

Otának pár év múlva az iskolában azt tanították, hogy mindnyájan egy új korban élünk, egy igazságos világban, ahol minden szép és jó. Ezért aztán, amikor elpusztult az utcájukban élő, hulló szőrű, szinte már teljesen kopasz kóbor macska, egyáltalán nem érzett sajnálatot.

Az apja viszont arról mesélt neki, hogy egyszer Berlinben valamelyik múzeumban látott egy szétmállott rongyba bugyolált egyiptomi múmiát, amelynek arcán csak az üres szemgödrei és a megmaradt fogai látszottak.

Tudod, ha meghalunk, bebalzsamoznak minket, körbetekernek vászonnal, és beraknak egy múzeumba.

Majd harsány, fülsértő nevetésben tört ki, s közben brokát háziköntösében rakosgatta maga elé az asztalon a kártyalapokat, mialatt Ota anyja a cérnagyárban dolgozott.

Lehűlt a levegő, eleredt a havas eső. Andrej a nyolcadik emeleti lakásának ablakából figyelte a halványan pislogó utcai lámpákat és a munkából hazasiető embereket, ahogy egymás után eltűnnek a szemközti hatalmas panelház lépcsőházaiban. Olyanok voltak, akár a társaiktól lemaradt hangyák, ahogy rohannak a biztonságot adó hangyaboly felé. Ismét volt feleségére gondolt, s váratlan gyengédség és vidámság fogta el, amikor elképzelte, hogy a nő ebben az ítéletidőben is milyen kecsesen vonulna az utcán, hiszen minden sejtjében sugárzott, és még a mellkasáról készült röntgenfelvételen is egy virágkosár látszana, körben a virágok árnyékával. Leengedte a redőnyöket, és behúzódott a szobába. A nappaliban még ott állt apja Mannborg harmóniuma, a néhány art deco stílusú bútoron kívül az egyetlen tárgy a szülői örökségből, amit elhozatott a parókiáról. Az apja betegsége és az ikrek halála óta azonban senki nem érintette a hangszer megsárgult billentyűit, senki nem nyomta le a pedálját, a lakást nem járta át a fúvókák által megremegtetett acélnyelvek többszólamú hangja, illetve apja erőteljes orgánuma, ahogy a biblikus cseh nyelven énekelte az esti dalt:

Íme, a nappal éjszakába fordult, a nap már lenyugszik… Hová lett a nap fényessége? Az éjszaka elűzte. Sötét és visszataszító. Ó, kelj fel már, új nap…

A harmóniumon egykor a felesége, Andrej édesanyja is játszott, aki még a fiának is adott leckéket, mert az apjának nem volt türelme hozzá, váltig állította, hogy a fiuknak egyáltalán nincs zenei hallása. 

A felső polcon sorakoztak a családi fotók, mellettük egy ősrégi kaktusz. Még az anyja vette az apjának, s most úgy néz ki, mint egy galápagosi teknős. Andrej egy pohár vizet hozott a konyhából, hogy megöntözze. Ekkor mintha csöngettek volna. Egy pillanatig a levegőben tartotta az üres poharat, s hallgatózott. Csöngetést ugyan már nem hallott, de a csönd is nyugtalanította. Valaki akár várhatott is az ajtó előtt, hogy váratlanul rátörjön magányára. De akár a szomszéd is lehetett, talán hirtelen rosszul lett, hisz ő is egyedül él. Most, amikor itt zavartan téblábol, mert nem tett meg mindent, amit megtehetett volna, úgy érzi, furcsa érzés keríti hatalmába: mi van, ha valaki tényleg ott áll az ajtó előtt, és ő nem tett meg mindent annak érdekében, hogy segítsen annak, aki bajban van. Minden egyéb csak nárcizmus vagy erőszak. A narcisztikus ember nem is veszi észre, hogy mások is léteznek rajta kívül, az erőszakos pedig rabszolgaként vagy túszként kezeli a többieket. Ezért mégis odasomfordált az ajtóhoz, és kikukucskált a nyíláson. Megkönnyebbült, amikor nem látott az ajtó előtt senkit, és a lépcsőházban sem égett a villany. Leült az íróasztalához, kezét körbekulcsolta a tarkóján, ez volt a kedvenc póza gondolkodás közben, és azon töprengett, hogy valójában ő saját maga túsza, amiért nem képes éjszaka aludni. Az ébrenlét legyőzésének képtelensége egyfajta kettősséget hozott létre a lelkében: nem ő képtelen elaludni, hanem a másik énje virraszt benne. Újra vizet töltött a pohárba. Később főz egy teát is, s vacsorára eszik hozzá a kedvenc teasüteményéből. Majd lenyel még néhány tablettát. Aztán az ágyban, a sötétben rátör a félelem, hogy ha betölti a nyolcvanat, az énje folyamatosan felszívódik, az elméje és az érzékei pedig kiszivárognak belőle valamiféle nyíláson át az univerzumba. Végül majd, hihetetlen módon, volt felesége apjára kezd hasonlítani, aki sohasem tudta megemészteni a börtönéveket, s egyetlen szobába bezárkózva élte le utolsó éveit.

Fordította: Tóth Ozsvald Zsuzsa