Egy újabb nap a régimódi színház falai közt. Bármi is történik velem az életemben, testemmel, lelkemmel, valahogy mégis a színház az egyetlen, amely állandó marad számomra, valamiért mindig itt találom magam. Időről időre megfogadom, hogy kitörök végre a lehetőségek legapróbb jelét sem mutató, könyörtelenül változatlan kerékvágás fojtogató békjói közül, el a kiszipolyozás melegágyából. De aztán rájövök, hogy ez egyenlő a lehetetlennel, semmi más, csak önámítás. Mégis mi mást csinálhatnék ezen kívül? Mégis mi más töltené ki az életemet, ha nem ez? Semmi egyébhez nem értek, nem lennék képes másban érdemi funkció betöltésére, egyszerűen nincs meg bennem a potenciál semmi más elsajátítására és a fejlődésre. Hát, ez jutott, ezt dobta a gép. Őszintén szólva, ha jobban belegondolok lehetne sokkal rosszabb, nem igaz? Végül is szép dolog a színház, a kultúra bölcsője – és koporsója is ugyan, bár ez részletkérdés. Elkalandoztam. Tehát a színház, oh a mi otthonunk. De ez ám nem az a fényűző fajta, nem. Ködös, fátyolos fényű, komor beltér, ahol az ember naphosszat csak poros székek között botorkál, látja egy röpke pillanatra meg-megcsillanni az élet értelmének szikráját, ami a következő másodpercben már el is illant a múlandóság sikamlós mezsgyéjére lépve. A nézőtér kongott az ürességtől, mint általában. Csak a színpad égett vakító fényben, és a színészek – vagy kik voltak ők, annyi biztos, hogy igen nagyra voltak magukkal – hangtalan játékba kezdtek. Mindig ezt csinálták, minden áldott nap. Hogy nem unják meg? Őrület! Folyvást ez az iszonyú műviség a reflektorok fényében, halk neszszerű zajt ugyan hallattak, de semmi egyéb, lényegi közlendő vagy értelmes szó egy darab sem. Ki érti ezeket…?

A nap második felében a színdarab még mindig tart. Nem tudom hányadik felvonásnál járunk, én pusztán önként vállalt némaságba burkolózva gubbasztok a nézőtér bal hátsó sarkában, mint aki valamiféle csodát, megváltást vagy sorsfordító csavart vár. Fogalmam sincs hány óra lehet épp, meghatározhatatlan, a próbák közben mindig torzul az idő. Szokatlan lehet egy avatatlan számára, hogy itt, az épület falain belül az idő nem ugyanúgy folyik. A színészek arca mostanra lassan elmosódott, már-már szétfolyt a térben, mintha amorf maszkokká váltak volna. Néha azt hiszem, valamelyik a főnököm alakját öltötte fel. Vagy tán az édesanyámét? Nem vagyok biztos benne.

Ma engem is felhívtak a színpadra. Hát mégis különleges lett ez a nap! Tudtam, tudtam! Éreztem ma reggel, ahogy az ágyból kászálódtam ki, hogy ma furcsamód más a levegő. A rendezőasszisztens görbe botjával intett, hogy nyomban iparkodjak a színpadhoz. Ügyetlenül szedtem a lábamat a lépcsőfokokon, párszor majdnem orra buktam izgalmamban. Lihegve és verejtékcseppekkel borított homlokkal szökkentem a középkorú kolléganő elé, és rögtön vigyázba vágtam magam. Azt mondta – vagy talán csak gondolta? –, hogy a játék sosem állhat meg, a Föld forog, mennünk kell vele, mint egy örök hullámvasút, melynek e nappal hivatalosan is az utasa lettem. Én pedig kérdés nélkül behódoltam. Egy jelmezt adtak rám: csak szakadt kabátból és egy ócska papírkoronából állt.

Hát, így váltam én is eggyé a nagyok közül. Most már a színpad az egész világom. Minden nap egy új szerepet adnak. Tegnap király voltam, ma könyörgő paraszt. Holnap? Talán macska leszek, vagy vándor, ki tudja, minden reggel egy újabb meglepetést tartogat. Izgalmas feladatok, váratlan kihívások sora áll előttem nap mint nap, de élvezem. Végre úgy érzem, én is érek valamit, hogy valóban fontos lettem. Egy bökkenő azonban aggaszt, ami az összes eddigi szerepem alatt feszített belül megmagyarázhatatlan frusztrációt generálva: hogy sosem hallom a tapsot. Csend szövi át a teret a díszteremben, mint valami ragacsos pókháló, annak összes szeglete magányos hangtalanságban árválkodik, csak a mi karaktereink szavai kapnak szárnyra suttogva a színpad felett lebegő rétegek ölelésében.

Nincs néző sem. Soha nem is volt. Kezdem sejteni, hogy az igazi szerepem nem a színpadon van, hanem a közönség nem létező sorai közt. Hisz néző nélkül nincs előadás sem, így a színpadon töltött idő teljesen értelmét veszti. Ha nincs kinek játszani, akkor az már nem színészet, hanem önmagunk indokolatlan interpretálása más név alatt. II. Richárd, Rudolf császár, Julius Caesar vagy egy névtelen koldus. A mi nevünk is lehetne tulajdonképpen bármelyik. Mögöttes tartalom nélkül ezek csak puszta szavak véletlenszerűen egymás mellé rendelve. Ki mondja meg, hogy melyik vagyok én igazából? Na ugye, hogy senki! Ebből kifolyólag pedig magától értetődő a következő konklúzió, miszerint minden egyes megformáltnak vélt karakter valójában a jellemünk egy-egy részének természetes kivetülése, tudniillik, hogy a fenébe lennénk képesek megjátszani valamit, ami nincs valahol mégis bennünk, ami részben nem mi vagyunk? Vagyis mindez oda vezet, hogy e felfogás szerint lehet, hogy én vagyok a néző is és a színész is. És a rendező. És a díszlet. A fények. A súgó, a szövegkönyv, a kellékes, a jelmeztervező, sőt még a portás és a egyértelműen a gondnok is.

Néhány napja egyik nagy monológom monoton szavalása közben egy idegen testre lettem figyelmes a színpad szélén, egy addig nem létező elemére a fizikai térnek. Egy barna keretes, vékony faajtó állt ott az oldalsó meleg fényű lámpák finoman villódzó megvilágításában. Esküdni mertem volna rá, vagy nagy összegben fogadni, hogy még sohasem láttam azelőtt. Sárgaréz kilincs csillogott rajta, mintha frissen lett volna fényesítve. Hosszas szótlan szünet után bámészkodásomból feleszmélve határozott léptekkel megindultam az ajtó irányába, óvatosan leoldalogtam a lépcső bordó szőnyeggel borított fokain puha, alig hallható dobbanások közepette. Kezdeti magabiztosságom cserben hagyni látszott, míg végül elbizonytalanodva ugyan, de célba érve megálltam az ajtótól csupán pár centire. Megpróbáltam kinyitni, de abban a pillanatban, ahogy kezem felemelve a kilincshez értem, az máris elolvadt az ujjaim közt, s szertefoszlott, szétcsurgott cseppenként hullva a padló kopott deszkáira, mint a viaszból készült holdfény. Ez a viaszos anyag egyre csak folyt szét feltartóztathatatlanul mind gyorsabban és gyorsabban végigfolyva a székek közt, ki egészen a folyosóra elborítva mindent. Egyre magasabbra tört fokozatosan elérve a kartámlákat, jegyárusító pultokat, ablakpárkányokat. Dermedten álltam csak egy helyben, képtelen voltam megmozdulni, mintha valaki a lábfejeimre markolva szorítana teljes erőből a földhöz. Féltem, hogy megfulladok. A viasztenger egy szempillantás alatt elérte a színpad szélét is, majd átbukva annak peremén szivárgott fel a pódium burkolatára. Mindenki mozdulatlanná vált odafenn, már térdig ácsorogtak az olvadt aranynak látszó csillogó folyadékban, de senki nem szólt és senki sem mozdult. Arcomat elérve éreztem, ahogy melegséggel áraszt el a viasz, beborít, akárcsak egy vékony védőréteg. Azt hittem itt a vég, elengedtem minden fájdalmat, ellenállást, szorongást, s vártam a vakító fehér fénysugár simogatását. Ám semmi ilyesmi nem jött. Összecsapott fejem felett két kisebb hullám, teljesen beterítve álltam a sárga folyó fenekén, mégsem kapkodtam levegő után. Nem fulldokoltam, a legkevésbé sem, sőt! Sosem éreztem még magam ilyen könnyűnek és elevennek. Lepillantottam a kezeimre, megemeltem a lábaimat, és a szó szoros értelmében lebegni kezdtem a folyadékban, mintha csak víz alatt lennék meghalni képtelenül. A viasz nemsokára elérte a kétszáz éves kristálycsillár drágaköveit, s magába olvasztva mindent, mit megérint ölelte körül a fényforrás egészét, amíg el nem érte a mennyezetet ezzel csordultig töltve a roskadozó épület termeit. Ezután minden mozdulatlanná vált, a színjáték is megállt. A színészek kőszobrokként álltak rezzenéstelenül, mint műanyag játékkatonák. Csak én mozogtam. Csak én beszéltem. De a történtek után ugyan kinek? Minek…?

Viszont már értem. Most már tudom, hogy tényleg nincs színház. Soha nem volt. A föld repedéseiből kinőtt álmokban élünk csupán, egy sötét és néma gondolatban, amit valaki – talán én? – gondolt egyszer, amikor már minden más elhallgatott.

Aznap egyáltalán nem vágytam haza. Nem tudtam és nem is akartam volna elhagyni a otthon melegénél is kellemesebben ringató színházi légkört, így elhatároztam, hogy ha nem is az idők végezetéig, de egy jó darabig biztosan itt maradok. Hátramásztam hát körbevonva a mézszerű nedű puhaságával az öltözőmbe, és átadva magam az utolsó porcikámig a meleg áradatnak pihenés gyanánt lehunytam a szemem. Akkor éjjel a szekrényem ajtaja felpattant. Belsejében nem ruhák, álarcok és maskarák, hanem szavak lógtak. Szavak, amiket nem én írtam, és nem is értettem. Mégis hozzám tartoztak. Benyúltam a fémdoboz árnyakkal teli belsejébe, s leemeltem egy szót a kis fogasról: ,,hazatérni”. Kézbe fogtam és kihúztam a fényre, hogy jobban szemükre vehessem. Széthajtogatva selymes anyagát kendő alakját öltötte, hol borszínű, máskor, más szögből pedig mély csokoládébarna színben úszva. A fejem fölé emeltem, és köpenyként a vállamra borítottam, majd visszaindultam lebegő szellem látszatát keltve a Nagyszínpadhoz.

Reggelre a színpad eltűnt. A helyén ott állt a már ismerős ajtó, arany kilincse most is hívogató ragyogással ékesítette. A lábam magától indult meg óvatos, remegő léptekkel a fa konstrukciójú emelvény közepén homályosan derengő, lázálomszerű, pulzáló objektum felé. Odaérve újra a fémkallantyú elé emeltem a kezem, de az utolsó pillanatban habozás fogott el, valami mélységesen sötét érzés, egy rossz ómen, bensőm lényére nehezedő, átkos nyomás. Ujjaim reszketni kezdtek, a szám kiszáradt, tenyeremet izzadni kezdett. Sosem volt még ehhez hasonló szorítás a torkomban, egész testemben remegni kezdtem kontrollálatlanul, de igyekeztem elhessegetni ezt az érzést, mely hatalmába kerített. Ugyan, nem hiszek, egyszerűen nem hihetek az ehhez hasonló belső megérzésekben, ezek csak csalfa, félrevezető beidegződések vagy az idegrendszer által leadott hibás reakciók, jelzések. Ráhelyeztem hát kezemet a hideg fémfelületre, és készültem lenyomni azt. Ám még mielőtt a testem végrehajthatta volna az agyam által leadott parancsot, az ajtó lassan, nyikorogva, résnyire nyílni kezdett, majd lidérces sikolyt idéző hangon sarkig kitárult. Odaát csak sötétség tátongott, és feketés füst gomolygott ki a küszöbb felett. Kérdőn és félve, mégis kíváncsian néztem magam elé, hogy vajon mi az, amit látni vélnem kellene az ajtó túloldalán, de úgy tűnt csak a roppant mélység feneketlen sötétje néz velem farkasszemet. Ekkor azonban váratlanul valami mégis mozdulni látszott a távolban, akár egy a feketénél is feketébb ördögi árny. Méltóságteljes léptekkel s megfontolt vontatottsággal közeledett felém. Körvonalai fokozatosan rajzolódtak ki egyenesen arányosan a köztünk lévő távolság csökkenésével, mind többet fedve fel testalkatából, öltözéke hétköznapiságából, és az arcélből, mely borostás, ráncos, sápatag arcát, fakókék szemeit és összenőni készülő szemöldökeit keretezte, mígnem elérkezett ugyanolyan közel az ajtóhoz, mint amennyire én magam is álltam megszeppenve a sárgán fénylő oldalon. Ránézésre egymás kiköpött másai lehettünk volna, ám valami mégsem stimmelt, volt benne valami, amitől másnak éreztem. Belenéztem az üres tekintetű szempárba, de nem magamat láttam, hanem egy idegent. És az idegen mosolygott rám. Ám nem a kedves, szívmelengető módon. Gonoszul, kajánul, félelmet keltőn. Nem áradt belőle semmi más, csak a szín tiszta gyűlölet, kéjvágy, más kínja felett érzett elégtétel okozta káröröm. Mintha sejtett volna valamit, sőt szinte biztos voltam benne, hogy tud is valamit rólam, amit én még nem. Valami gyötrelmes fájdalmat, ami még vár rám és elkerülhetetlen. Elviselhetetlen súgás, süvítés kezdte rá koponyámban, szétzilálva minden józan és épeszű gondolatot. Olyan kínzó fájdalmat éreztem, mint még soha azelőtt. Mintha a bőröm hántanák le négyzetmilliméterről négyzetmilliméterre. Rettegtem a jelenségétől, kisugárzásától, mindentől, ami belőle szivárgott, lehetett az egy apró sejtés vagy benyomás legparányabb és leghalványabb jele. Őrült módjára akartam eszeveszett rohanásba kezdeni fejemet vesztve, és meg sem állni addig, amíg ez a lidérces hasonmás már nem láthat, és ahová tudom, hogy nem tud követni. Őrjítő ordításba kezdtem, összeszorított fogakkal és szemmel kuporodtam össze, térdeimet átkaroltam karjaimmal és magamhoz húztam. Pár másodperc múlva a súgás hirtelen egy szempillantás alatt a múlt ködévé vált, néma csend ölelt körül. Kinyitottam a szemem, és nem láttam magam körül sem az alakot, sem azt az elátkozott Pokol kapuját. Egy elhagyatott, üres színházépület kellős közepén gubbasztottam egymagam, köröttem csak a patkányok, csótányok és pókklánok bizarr idillje a romos, nagyrészt szétesett széksorok közt meghúzódva, és elborzasztó álomszerűséggel alkotott ezekkel karöltve a tompán kavargó szél groteszk módon fenséges festői képet. Félhomály volt, hideg és egyedül voltam. A színház pedig csak egy gondolat volt. Egy álom a valóságon belül. Most, hogy az álom szertefoszlott, talán végre ébren vagyok.

De a falak még mindig puha függönyből vannak s a taps még mindig néma.

Talán mégis csak a színdarab vált bennem valósággá…vagy a valóság lenne az én személyes színdarabom?