(recenzió)
Az Ötvenhét lépés Vámos Miklós 2022 februárjában az Athenaeum kiadó által megjelent lélektani regénye, mely a legfrissebb könyvsorozatának – a Karcsú Könyveknek – első darabja. A kötetben a tervek szerint olyan művek jelennek majd meg évente kétszer (februárban és októberben), melyek rövidek, kellően tömörek, mégis precízek és praktikus zsebkönyv méretben érthetőek el a vastagkönyvfóbiában szenvedők nagy örömére.
A mű négy nő sorsának összefonódása három nemzedéken át 170 oldalba sűrítve, melyek kivétel nélkül, más-más módon ugyan, de egy bizonyos kastély köré összpontosulnak a 20. század derekán. A cselekményt magát az asszonyok mesélik el 15 fejezetben, melyeket egy végső összegző történet, egy finálé zár. A fejezetek 3 nagyobb csoportra oszthatók, mindegyik esetében az első négy elbeszélője a legfiatalabb hölgy, Tóth Gizella, aki idős és beteg édesanyja ápolásának szentelte egész életét, maga is vénkisasszony, akárcsak felmenői, senki nincs, ki gondoskodhatna róla, csupán emlékei rabjaként tengeti mindennapjait. Az első rész zárásaként az ötödik fejezetben az édesanyja, Tóth Éva veszi át a narrátor szerepét, az ő gondolatait olvashatjuk. Mindenkinél jobban szereti lányát, ám lelki békéje teljes elvesztése okán képtelen érzelmeit kimutatni felé vagy bárki más irányába a falujukban, egyetlen időtöltése a kastély – ahol élete túlnyomó részét leélte szolgaként – kertjében terebélyesedő fák csodálata és ölelgetése, hiszen hajdanán ő gondozta ezeket a pompás monstrumokat, s az egykor életének fontos részét képező férfiak után nevezte el őket, ezzel tisztelve és őrizve emléküket. A második egység zárótaktusa Gizella megboldogult nagyanyjának, Tóth Ilonának tapasztalataiba és érzelmeibe enged betekintést, aki egykoron ugyancsak a kastélyban élt és dolgozott, s vált a grófné legkedvesebb barátnőjévé. Végezetül pedig a harmadik modul befejező monológja őméltósága Katinka grófné látszólag irigylésre méltó, ám általa szenvedésként elkönyvelt élettörténetét taglalja. Ő a másik három asszony tökéletes ellenpólusa származásának és műveltségének köszönhetően.
A finálé egy különleges formai eszközzel csavar egy utolsót a regény cselekményének fonalán, ugyanis egy fejezeten belül váltakoztatja e négy nézőpontot, jelenetenként mutatva be az aktuális történéseket. Maga a cselekmény itt lesz igazán mozgalmas, az ezt megelőző blokkok inkább afféle visszaemlékezések és a szereplők belső világának, mélyenszántó gondolataik szemléltetése. Az utolsó egység dinamikája gyorsan változó, valamint itt érintkezik egymással ténylegesen a regény két színtere: a valós világ és a halál utáni lét. A záró epizód megjelenéséig az események pusztán a reális térben történnek meg, a földöntúli világ pedig csak a régmúlt információit szolgáltatja az olvasónak. A mű végén viszont ez a felállás megváltozik, Vámos egyfajta képet tár elénk az általa elképzelt mennyországról, a várva várt találkozásokról és a földi sík egyetlen alakja Gizike marad, aki azonban maga is szellemileg eltávozik e szörnyű kínok közül. Epizódról epizódra egyre mélyebbre áshatunk a múltba és a szereplők lelkébe, s minden emlék fokozatosan bontakozik ki, ahogy egyre részletesebb képet mutat a szerző az egykori eseményekről.
A történet 1994-ben indul, Gizike unalmas és monoton mindennapjait tölti édesanyja társaságában egy nádfedeles házban ötvenhét lépésnyire a már említett kastélytól. Anya és lánya egykoron – a nagymamához hasonlóan – mindketten a kastélyban szolgáltak. Mindhárom generáció lánya törvénytelen gyermekként jött a világra, s apa nélkül nőtt fel. Cselédként rendszeresen megalázták, megvetették őket, sőt a rajtuk elkövetett erőszakos cselekedetek csak még jobban szaporították a megalázó élményeket. Egyikük esetében a tehetős gróf, egy generációval később egy vendégül látott orosz katona, majd az unoka életében egy énközpontú író volt az megvetendő férfi. A negyedik nő karaktere kissé kilóg a sorból, hiszen az elbeszélésből kiderül, hogy ő volt a Tóth család segítője és egyetlen kastélybeli támogatója, ám szenvedéstől a legkevésbé sem mentes élete okot ad rá, hogy helyet kapjon a nyomorult asszonyok sorában a regény egyik elbeszélőjeként. A kastély államosítása után a szocializmus idején kilakoltatták őt saját otthonából, s így szinte teljesen elszegényedett. Ezt követően a családi ékszerekből próbált megélhetést biztosítani magának, azonban csakhamar kiderült, hogy az öröksége minden darabja egyszerű hamisítvány, így végül nincstelenként, magányosan hal meg. A grófné egyedisége a történet menetében, hogy ő az egyetlen, aki tudja a Tóth család származásának titkát, hogy annak idején miért vették magukhoz Iluskát (azaz a nagymamát) a kastélyba, ám ez a rejtély csupán az olvasó számára válik egyértelművé, a három asszony mindezt sosem deríti ki.
A kisregény végén Gizella szinte már anyja halálát várja, majd, amikor valóban elérkezik a tragédia, szép csendben beleőrül gyászába, és intézetbe kerül teljesen elszigetelve a külvilágtól.
Az író fonetikus írásmódban közli a szereplők eszmefuttatásait, filozofálgatásaikat, bravúros pontossággal elkülönítve a három generáció szókincsét, mindezt egy olyan szerkezeti kuriózum alkalmazásával, mely nem mindennapi tehetségéről ad tanúbizonyságot. A szöveg ugyanis valójában csak egyetlenegy mondatból épül fel, egyáltalán nem használ mondatvégi írásjeleket, vesszőket is már csak nagyon bonyolult, többszörösen összetett és alárendelt struktúrák esetében.
A könyv kemény kötésben került kiadásra, borítója a páratlanul szép csillagos éjszakai égboltot hivatott ábrázolni.
A cím teljes valójában metaforikus jelentéssel bír, hiszen a szó szoros értelmében ez ugyan a távolság a kastély és Tóthék kis kunyhója közt, viszont a művet olvasva rádöbbenünk, hogy életünk minden egyes döntése, jellemünk és lényünk valódi mivolta, összességében az egész sorsunk mindössze ötvenhét lépésen múlik, ennyi választ el minket egy teljesen más végzettől, hajszálvékony határ boldogság és nyomor, élet és halál között.
Fekete Tünde