Hajtóerő

Vegyes érzelmekkel érkeztem meg a fellépésünk helyszínére. Impozáns épület volt, modern, előadótermekkel teletűzdelt építmény, szinte pontosan olyan, mint amiről sokat ábrándoztam, hogy egyszer ilyen helyen lesz előadásom. A falak magasra törtek, felette a szürkületi ég lassan kékes, esti derengésbe öltözött. A levegő melegen simogatta a bőröm, olyan nyári kora este volt, amit mindig is szerettem. De most nem nyugtatott meg a lanyhán fújdogáló szellő. 

  Beérve az öltözőkbe, ahol már sürgött-forgott a többi táncos, és készülődés közben, sőt még az előadás előtt megtartott főpróbán is végig a barátaimon járt az eszem. Aggódtam is, mert a koncentrációm alábbhagyott, és párszor olyan helyzetbe kerültem, hogy hajszál híján elrontottam egy lépést. 

  A tánctanárunk visszaküldött minket az öltözőbe, és szólt hozzánk néhány lelkes, biztató szót a műsor megkezdése előtt. Fél óránk volt a kezdésig, mindenkit izgatott nyüzsgés szállt meg, a levegőbe az a feszültség vegyült, amit csak előadók tapasztalnak a nagy pillanatok előtt. 

  Miután beléptem az öltözőbe, leültem a padra, és a térdeimre támasztottam a könyököm. Nem nyüzsögtem, nem szóltam, néma csendbe burkolództam. 

  Dühös voltam. 

  A barátaim. Egyfolytában őket láttam a szemem előtt. A régi barátaim. Hetekkel ezelőtt ért véget a középiskola utolsó tanéve, többé nem látom őket. De nem is gond. Azóta, hogy utoljára elköszöntünk, és soha többé nem beszéltünk, lassan kirajzolódott bennem, mekkora tévképzetben éltem az utóbbi négy évben, és ez úgy forrott bennem, mintha tűzre kapcsoltak volna. Régen tényleg úgy gondoltam, elválaszthatatlanok vagyunk, de nem vettem észre, hogy csak egy háttérfigura vagyok, közel sem jelentek annyit, mint a baráti társaságunk más tagjai, akik talán most is tartják a kapcsolatot egymás közt. Annyira vágytam arra, hogy szeressenek valakik, úgy igazán. Hogy elismerjenek. De egyiket sem adták meg ezek közül. Csak úgy akartam gondolni, hogy minden rendben van. 

  Belépett a tánctanárunk, és intett, hogy menjünk, kezdődik a műsor. Rendezetlen sorban indultunk meg a színpad mögé, ahol hármas-négyes-ötös csoportokra szakadtunk, attól függően, ki mikor lép fel a dobogóra a fellépés során. 

  Nem bírtam leállítani a gondolataim száguldozását. 

  Soha nem álltak mellettem. Sosem támogattak igazán. Ha velük voltam, egy fokkal rosszabbnak éreztem magam mindegyikőjüknél. Éreztettek velem valamit, ami miatt úgy szerettem gondolni, hogy a barátságunk mély, de sose mélyült el igazán. Nem ismertek. Csak a felszínen voltunk barátok, az egész egy színhzi díszlet volt, ami olyan hanyagul volt összerakva, hogy néha még az illúziókban élő embernek is feltűnt, itt semmi nincs rendben. Nem ismertek el, pedig mindennél jobban az elismerésre vágytam, hogy azt mondják, tehetséges vagyok, ez volt az egyetlen dolog, amit talán nem csak a barátaimtól, de mindenkitől hallani akartam. De valahogy mindig csak egy félszeg, szerencsétlen szerepbe kicsinyültem a jelenlétükben. Mintha rám nyomtak volna egy örök bélyeget. 

  Megszólalt a zene, az első csapat kivonult, mi voltunk a másodikok. Kikémleltem a függöny mögül, a megvilágításban gyors mozdulatok sziluettjét és egy megtelt nézőteret láttam. 

  Lelki szemeim előtt, az elfojtott harag kitörési igyekezeteinek köszönhetően felvillant a barátaim arca. Az egész bensőm megmagyarázhatatlan módon bizseregni kezdett. Ahogy néztem a társaimat, akik táncoltak, és tudtam, közeledik a zene azon pontja, amikor mi lépünk színpadra, a bizsergés felerősödött, ott tombolt bennem. 

  És mikor megtettük az első lépést két társammal, és becsatlakoztunk a műsorba, már tudtam, miért történik mindez. Már meg tudtam nevezni az érzéseimet, pontosan tudtam, mi az a bizsergés, ami miatt úgy tudok megfordulni a tengelyem körül, mintha semmi erőfeszítést nem igényelne, és amiért minden erőmet beleadom a táncba, többet, mint eddig bármikor. 

  Kedvesek is lehettek volna hozzám, de ők azt választották, hogy a társaságukon belül beszűkítenek egy dobozba. Odafigyelhettek volna arra, mikor próbáltam nekik elmondani valamit magamról, amivel jobban megismerhettek volna, de ők mindenfajta visszafogottság nélkül kimutatták érdektelenségüket és unalmukat, ami a hozzám kötődő személyes dolgokkal kapcsolatban jellemezte őket. Én pedig nem mentem el, hanem maradtam ebben a baráti társaságban, mert rettegtem attól, hogy egyedül maradok. 

  A harag úgy robbant szét bennem, mint a mélyből kitörő tűzforró láva. Az arcom eltorzult az indulattól, a koncentrációtól, de nem érdekelt. Épp olyan táncmozdulatok következtek, amelyeknél a földön kellett feküdni, a hátunkra, majd a hasunkra fordultunk. Ahogy a hajam az arcomba csapódott, szemem pedig a közönségre szegeződött, mindazok ellenére, ami bennem dúlt, erősnek éreztem magam. 

  Most megmutatom nekik. Kételkedtek bennem, de most meglátják, mekkorát tévedtek. Szinte éreztem leolvadni magamról a burkot, amiben évekig időztem. 

  Te sem vagy egy főnyeremény, visszhangzott egyikőjük hangja valahonnan az emlékeim közül. 

  Egy vogue-mozdulatokkal tarkított rész következett, kezeimet könnyeden a vállamhoz érintettem, csípőm oldalra hajlott, majd kezeinkkel a fülünk körül köröztünk. A mozdulat végén megpördültünk, és a térdeinken landoltunk. 

  Éveken keresztül szégyenkeztem. Tűrtem a megaláztatást, lenyeltem a gombócot, ami akkor keletkezett a torkomban, ha beszéltem, de unalommal átitatott vagy lehurrogó, gúnyolódó válaszokat kaptam. 

  „Majdnem mindig te mondod a legnagyobb hülyeségeket óra közben.”

Már minden csoport a színpadon volt, ahhoz a részhez értünk, amelynél minden hármasnak külön koreográfiája volt. Szerettem ezt a részt, és most még intenzívebbnek tűnt, hogy a rám ömlő emlékek a küszöbig tolták a dühöt, mely szétsugárzott a testem minden sejtjébe. 

  Sosem voltam elég jó. Mindig én voltam az, aki tehetségtelen volt, akit csődként könyveltek el, sőt, nem is figyeltek rá. 

  „Nem lenne jobb, ha olyannak hagynál helyet, akinek a vérében van a tánc? Mert, tudod, vannak olyanok, akik gyerekkoruk óta csinálják.” 

  Alig emlékeztem rá, hogyan ment a fellépés utolsó néhány perce, csak annyit tudok, hogy sikerült. Abban a pozícióban találtam magam, ahogy lennünk kellett, térdre nehezedve, oldalra fordulva a közönség felé. Eszméletlen módon lihegtem, az izzadság fényes cseppben csordult le a homlokomról. 

  Felhangzott a súlyos taps, a múltban történt események iránti haragom pedig nyomtalanul elpárolgott. Helyét az űr vette át, mintha mindent darabokra zúztak volna a testemben, és most az az erő eltűnt volna, keveredve a tánc utáni jóleső fáradtsággal. 

  Mindig is éreztem, hogy bizonyítani akarok, hogy elismerést szeretnék kiérdemelni, meg akarom mutatni magam a világnak, és ez vonszolt a célom felé, amelyhez ma este egy állomással közelebb kerültem. Tombolt bennem az elszántság, új ember akartam lenni, és ez az érzés új lépésekre ösztökélt. 

  Mint egy hajtóerő.